Csontok pálcikák között – japán halálkultúra, Bon ünnep és bunraku bábszínház| #46-1

#46. rész—ELSŐ epizód

Vendég: Fehér Dániel

[Yanagisawa Gyöngyi] (0:04 - 0:09)

Kedves Daniel, nagyon-nagyon örülök, hogy itt vagy ma nálam, szeretettel köszöntelek a műsorban.

[Fehér Dániel] (0:10 - 0:15)

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget és szeretettel köszöntöm én is a hallgatókat.

[Yanagisawa Gyöngyi] (0:15 - 2:20)

Én úgy gondolom, hogy te egy olyan alkotó vagy, akit nem nagyon lehet egyetlen dobozba begyömöszölni, hiszen színész, bábszínész vagy, több mint tíz éve a Kolibri Színház állandó tagja, gyerek és ifjúság előadások szereplője. De emellett dokumentumfilmes is vagy, aki a saját témáit kutatja is egyben, és erről készít filmeket. Ez a három dolog nálad nem külön-külön él, hanem úgy gondolom, hogy szervesen és tudatosan összeér.

Két nagy projekten dolgozol most. Az egyik a Kárpát-medence bábkészítő mesterei. 15 műhely, 15 ember, 15 világ.

A másik pedig egy olyan téma, amelyhez bizonyos szempontok miatt szerintem sokan nagyon óvatosan, nagyon finoman mernek csak közelíteni. Ez pedig a halál és a temetési rítusok. A különböző kultúrák hogyan mutatják be ezt a búcsút?

Ezzel foglalkozol te, ezt csinálod most. És ezt a témát te úgy gondolom nem elvontan próbálod közvetíteni, hanem nagyon is testközelből, kamerával a kezedben, a helyszínről járod körül ezt a témát. 2024-ben kaptad meg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndiát, és azóta már jártál Mexikóban, a Halotti-fesztiválon, aztán pedig tavaly itt Japánban az Ubon ünnepen, temetőkben, és még egy japán bábkészítő műhelyben is.

Az első kérdésem, amivel szeretném nyitni ezt a beszélgetést, hogy hogyan készülsz fel egy ilyen szokmai forgatóútra? Miben volt más a japáni út, mint a mexikói?

[Fehér Dániel] (2:22 - 9:05)

Nagyon izgalmas egy ilyen felkészülési folyamat, ez kb. 2-3 hónapot vesz igénybe. Az első és talán leghosszabb ilyen felkészülés az nyilván a mexikói első útezás előtti időszak volt.

Nagyon fontos volt tudatosítani magamban, hogy nagyon más, egymástól különböző kultúrákat kutatok, és ezeken a helyeken nagyon más életkörülményekkel és helyzetekkel találkozhatok. És ezért nagyon fontos a felkészülés, hogy haza tudjak jönni a kutatási útról. Az első, legfontosabb dolog az talán egy technikai felkészülés volt a filmezés miatt.

Nekem korábban nem volt tapasztalatom dokumentumfilm készítéssel. Én ezt most autodirekta módon tanulom, gyakorlatilag a forgatások alkalmával. Az első lépés az volt, hogy el kellett dönteni, hogy milyen eszközparkot viszek magamban.

Béráltam különböző kamerákat, kamerateszteket végeztem, beszéltem ismerős szakemberekkel, vágókkal, operatőrökkel, dokumentumfilm készítőkkel. Megkérdeztem, hogy milyen formátumban érdemes forgatni, milyen objektívet figyek magammal, milyen kamerákkal dolgozzak, hogy tudom a hangot megfelelőképpen rögzíteni. Mindezt úgy, hogy egy fő stábként dolgozom.

Tehát nekem, amikor elkezdődik egy forgatási nap, akkor nagyon hosszú listát kell végigpipálnom, egy hosszú cseklisztet, hogy minden eszközöm megvan-e, mindenre felkészültem-e, minden szituációra készen állok-e. Nagyon izgalmas egy ilyen tervezési előkészítőkutató folyamat, ugyanis amikor a helyszínere érkezek, gyakorlatilag jó lenne, az lenne az ideális, ha már többet tudok a helyi szokásokról, vagy legalább annyit tudok a szokásokról, mint maguk a helyi emberek, hogy megfelelő kérdéseket tudjak feltenni, és úgy tudjam megtervezni a helyszíneket, ahol forgatni fogok, hogy használható, izgalmas élethelyzeteket tudjuk bemutatni a nézők számára. Mexikóban a Halottak napja az egy két-három napos ünnepség.

Először van a halott gyerekek napja, utána a halott felnőttek napja. Tudtam azt, hogy egy viszalag rövid időszakra tudok kiutazni ide, tehát nagyon sűrűn kellett megtervezni a forgatási tervet. Az volt az alapvető koncepcióm, hogy szeretnék autentikus vidéki helyszíneken forgatni, tehát ahol még jobban őrzik a hagyományokat, és a nagyvárosban is szeretnék benne nézni abba, hogy ott számukra a Halottak napi ünnepség mit is jelent.

Mexikóról nagyon fontos tudni és fontos tapasztalat volt, hogy ha az ember eltervez valamit, és esetleg meg is beszél helyi emberekkel valamit, hogy mondjuk találkozni fog velük, ez biztos, hogy máshogy fog lakulni. Tehát gyakorlatilag, és ez egy kicsit egy ilyen kultúrelis jelenség náluk, nem szeretnek nemet mondani egy kérdésre. Tehát én felteszem azt a kérdést, hogy segítene nekem fordítani, adott esetben egy ilyen temetői forgatás alkalmával, akkor megtaláljuk a közös időpontot, megtaláljuk a közös találkozási helyszínt, és elképzelhető, sőt szinte biztos, hogy nem lesz ott, és valamilyen más megoldást kell találni, ezzel én is szembesültem.

Japánban ezzel szemben nagyon fontos, hogy minyant előre kell egyeztetni. Gyakorlatilag írásos engedély kell arról, hogy az ember valakivel forgatni fog, valamilyen helyszínen forgatni szeretne. Japánban ahhoz, hogy egy temetőben forgatni tudják, az adott buddhista templomtól kell engedélyt kérni, hogy a kamerát bekapcsolhassam a temetőben.

Minden temető egy buddhista templomhoz tartozik. Japánban több olyan fixerrel, olyan segítővel dolgoztam együtt, akik segítettek ezekben az engedélyeztetésekben, és ott a helyszínen is volt egy csodálatosan fantasztikus segítőtársam, aki helyszíről helyszíre szállított, segített a fordításban, és segített abban, hogy ezek az interjúk megvalósulhassanak. Vannak a biztonsági kockázatok.

Mexikóval kapcsolatban hallottam történeteket. Egy kedves ismerősöm, aki a fővárosban él és segített a fordításban, tehát Mexikóvárosban, ő elmesélte, hogy amikor Mexikóba költözött, akkor a férjével ültek egy étteremben, fegyveresek bejöttek az étteremben, a fejéhez fegyvertartottak és kirabolták. A férjének azért nincs maga egy gyűrűje, mert egy taxiban ült, ami megállt a kereszteződésnél, fegyveresek beszálltak és kirabolták.

Az is elhangzott még mielőtt kiutaztam, hogy éjszaka egyetül bérelt autóval semmiképpen ne vezessek vidéken, mert kigurítatnak elém egy kereket, amitől meg kell, hogy álljak, kirabolnak, elviszik az autót, és engem is árabolhatnak. Illetve a rendőrök körében a korrupció is nagyon jelentős, tehát ők tudják, hogy melyek a bérelt autók, megállítják, és csak valamilyen pénz ellenében engedik tovább az utazót. Megállítottak éjszaka a rendőrök.

Egyedül voltam, mivel a tolmács, aki megígérte, hogy velem lesz, ő természetesen nem volt ott. Egy szerencse folytán kerültem ki éppen ebből a helyzetből. Több embert állítottak meg egymás után, és sikerült elmenekülnöm.

Nem is tudom, hogy mondjam. Az a lényeg, hogy sikerült kivezetnem ebből a helyzetből. A biztonsági kockázatokhoz még hozzá tartozik az, hogy vannak olyan országok, ahol oltásokat kell az emberekbe adatni magának.

Mexikóban ez a hepatitis A-B, a hastifusz volt, amit be kellett, hogy adassak. Illetve abban a régióban, ahol kutattam és forgattam, ott a zika és a dengillázis jelen van, illetve a malária. Tehát én nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy elengedtek egyedül erre a forgatásra.

Én utólag nem biztos, hogy elengednék magamat, de szerencsére Mexikóból és Japánból is épségben tértem haza. Az afrikai kutatás egy komolyabb előkészítést igényel majd ebből a szempontból.

[Yanagisawa Gyöngyi] (9:06 - 9:26)

A lényeg az, hogy itt nagyon észnél kell lenni, fel kell, itt készülten kell ott lenni. És amit még mondasz is, hogy Mexikóban a lebeszélt dolgok, azok nem úgy történnek, és mindent ott a helyszínen meg kell oldani. Viszont így, hogy nincs tolmács, akkor csak úgy kíváncsi vagyok, akkor hogyan oldottad meg?

[Fehér Dániel] (9:28 - 9:57)

Egy Whatsapp csoportban találtam néhány fiatalt, akik tervezték, hogy együtt megléznek egy vidéki szertartást. Mexikóban, egy vidéki faluban egy temetői szertartást halottak napján. Velük vettem fel a kapcsolatot.

Én is megjelentem azon a reggeli találkozón ott a kis városban, ahol ők találkoztak, és mivel nekik nem volt autójuk, nekem pedig nem volt tolmácsom, segítettünk egymásnak.

[Yanagisawa Gyöngyi] (9:58 - 10:00)

Isten szeme volt rajtad, lehet mondani.

[Fehér Dániel] (10:01 - 10:24)

Tényleg a gondviselés és a védőangyalaim mind a két út alatt velem voltak, mert számos olyan helyzetbe kerültem, ahol az életem úgymond veszélyben volt, vagy olyan dolgokat kellett megoldani, amit nem hittem, hogy meg tudok oldani, és minden megoldódott. És mindent, sőt, még többet is tudtam rögzíteni, mint amire számítottam.

[Yanagisawa Gyöngyi] (10:25 - 10:38)

Szerinted, erre én nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért érdekli az embereket ennyire a halál és a halál utáni állapot, meg ezek a viszonyok? Hogy láttad ezt az utad előtt, és most így utána?

[Fehér Dániel] (10:39 - 13:10)

Ideális esetben, vagy hétköznapi esetben az ember talán egyszer éli át a saját halálát, és eddig a pillanatig vallási útmutatások, különböző elméletek, hiedelmek segítenek abban, hogy a saját halálról alkotott képét az ember létrehozza. Megnyugtató lenne, hogyha valaki egy bizonyosságot tudna adni arról, hogy a halál maga egyszerű, és a halál utáni létezés könnyű és boldog. És amíg ezzel személyesen nem találkozunk, addig ez a kérdés ott van a fejünkben.

Szerintem nemcsak, hogy érdekli az embereket, de meg is osztja őket. Vannak, akik szerintem kifejezetten távol tartják maguktól a halál jelenségét. Ennek vannak társadalmi, szociológiai előzményei, és vannak akik, mint ahogy én is, keresik, és érdeklődnek ez iránt.

Akár úgy, hogy más kultúrákat fedeznek fel, hogy ott az emberek hogy élik meg ezt a jelenséget, vagy mennyire része a hétköznapoknak. Ebből a szempontból nagyon érdekes, amit Magyarországon, a Kerpen-pedencében, Európában tapasztalható, hogy különböző okoknak köszönhetően a halál tabusítottá vált. Ez köszönhető a valástól való eltávolodásnak, a háromgenerációs családok felbomlásának, a kórházak megjelenésének, az orvostudomány előrehaladtának.

Ma városokban, de talán már vidéken sem vagyunk szemtön úgy, ahogy lezajlik egy haladoklási folyamat, már nincsenek meg azok a szokásaink, amik 50-100 évvel ezelőtt még gyakorlatban voltak, melynek része a virasztás, a búcsúsztatás, a temetői szertartások, a halottitorv, tehát egy olyan egészséges gyászfolyamat, ami segít, hogy az itt maradtak, az élők közösség fel tudja dolgozni az Elhúnt elvesztését, és újra tudja fogalmazni önmagát, mint közösséget, illetve bele tudjon gondolni, hogy milyen jövője lesz így az Elhúnt nélkül.

[Yanagisawa Gyöngyi] (13:11 - 13:30)

Mi volt az a vonal Európában, mikortól kezdett ez úgymond pontosan megváltozni? Volt-e olyan kiváltók, konkrét kiváltók, illetve hogy hogyan lehetne ezt most esetleg a visszajára fordítani, tehát egy pozitív irányba változtatni?

[Fehér Dániel] (13:31 - 15:10)

Nem titkolt célom, hogy ez a szertárgazó projekt, amiben belekezdtem, támogassam a mai embereket abban, hogy újra tudják gondolni a halálhoz való viszonyokat, hogy úgymond természetesebb része tudjon lenni az elmúlás az életüknek. Nem tudunk elmenni a kérdés mellett, hogy miért lett abu a halál. Ennek számos oka van.

Ha az 1989-es rendszerváltás előtti időszakra gondolunk, ott a valásgyakorlás és a hagyományok őrzése nem volt támogatott dolog. Gyakorlatilag elvették azt a lehetőséget, hogy az ember közösségben, szokások, szertartások segítségével tudja feldolgozni ezt a jelenséget. Azért nehéz ez, mert így az ember nem tud átmenni egy egészséges gyász folyamaton.

Nagyon sok ember életében elakadások jelentek meg. Nem bármek róla beszélni, nem tudnak önazonosan, megnyugtatóan beszélni róla a gyerekeknek. Az én vállalkozásomban ez egy nagyon fontos tényező, hogy hogyan tudunk a gyerekeknek beszélni a halálról, hogyan tudjuk természetesen tenni számukra ennek a jelenségét, hogy ők is könnyebb el tudják fogadni, ha valaki támaszítanak a családból.

És ebből nagyon izgalmas példákat láttam Japánban és Mexikóban. Az afrikai kutatás még előttem áll, onnan inkább csak olvasmányos élményeim vannak. Egészen más, hogy vannak jelen akár egy temetésen vagy egy gyászszertartáson a gyerekek, egészen mást látnak ebből, és nyilván a halálhoz kelő viszonyuk is egészen más ettől.

[Yanagisawa Gyöngyi] (15:11 - 15:23)

Mondjuk Japánban konkrétan a tapasztalatai alapján mondanál konkrétumot, hogy ott a gyerekek hogyan vannak jelen egy ilyen szertartáson, illetve ez miért más, mint mondjuk Magyarországon?

[Fehér Dániel] (15:24 - 17:07)

Magyarországon bizonyos családokban van egy elképzelés, hogy jobb hatából tartjuk a gyereket a temetési szertartástól, mert akár egy életre szóló traumát okozhatunk ezzel neki. Japánban viszont olyan szinten másként gondolkodnak erről, hogy a gyerekek kisiskoláskortól jelen látnak a temetésen, nagyon sajátos és zsigeri szertartásokon. Nekem megdöbbentő volt hazzá találkozni élőben, személyesen is, hogy ott, amikor van például egy hanvasztási szertartás, az egész család ott van a krematóriumban, egy külön teremben várnak.

Miután megtörtént a hanvasztási szertartás, egy nagy fém tácáról, amin a hambak megmaradtak, a család fa pálcikákkal összegyűjti az álhúnycsontjait, és a fontosabb csontokat kézről kézre adják, pálcáról pálcára adják, ebből a gyerekek is részt vesznek. Még ezt megelőzően a búcsúsztatási szertartáson vannak gyerekek, akik megérintetik az álhúnytestét, hogy érezzék a különbséget, hogy milyen az élet és milyen a halál. Az élet meleg, a halál hideg.

Segíthetnek abban is, hogy a testet együtt helyezzék be a koporsóba, hogy érezzék a súlyát, az álhúnyt test súlyát. Ha fábörül a kérdés, hogy ez miért nem ijesztő számukra, talán lehet ez egy válasz, hogy azért, mert az álhúnyt teste egy számukra érzelmileg fontos emberteste. Így talán könnyebb feldolgozni ezt a tapasztalást.

Szerintem ez a szokás rengeteget segít abban a japán gyerekeknek, hogy egészen más viszonyuk legyen ehhez a jelenséghez.

[Yanagisawa Gyöngyi] (17:08 - 20:31)

Nem tudom, hogy most Magyarországon mennyire változott meg a helyzet. Amikor én még gyerek voltam, akkor azért emlékszem arra, hogy temetés szertartáskor a temetőben, mielőtt a koporsót lengették volna, ugye a koporsón volt azért egy kis ablak, és be lehetett nézni, meg lehetett nézni, ugye az elhúnytat, úgymond egy utolsó pillantást lehet rávetni. Ez egy kicsit megmaradt talán ebből a régi magyar, meg hát mindenféle országban talán megvan ez szokásból, de hogy legalább így el lehessen búcsúzni.

Az valóban, amit mondasz, egy nagyon-nagyon fontos dolog, esemény, de azt is én hozzátenném, hogy a személyes tapasztalatom alapján, hogy amikor az én apusom elhúnyt, akkor valóban ugye van ez az ocuja nevezetű búcsúsztatóest, oda van kitéve, ott ülünk, úgymond körülötte, mellette, valóban, hogyha akarnám, meg is érinthetem, valaki meg is érinti, de megmondom őszintén, hogy akkor, amikor az ember visszagondol az elhúnytra, akkor nagyon sokszor nekem pontosan ez az utolsó élmény jut eszembe. Tehát az apusomnak nem az az élő, nevető, jó, pozitív emlékek jutnak eszembe először, hanem, hát ha ezt lehet így mondani sajnos, de inkább ez.

Ez az utolsó arc, az az utolsó kép. Éppen ezért megértem bizonyos értelemben, amit mondasz, hogy ugye tabussítják, és ugye gyerekeket el akarják vágni, vagy meg akarják ettől szabadítani, de ugyanakkor nagyon érdekes volt számomra, tehát én ezt ugye felnőttként éltem meg, hogy akkor a családban lévő gyerekek, mivel ők gyerekek, és teljesen másképp viszonyulnak a világhoz, a világtörténéseihez, ők ezt viszont másképp, én legalábbis úgy érzem, és utána is, amikor beszélgettünk, akkor ők ezt másképp élték meg, és valóban ez egy nagyon, de nagyon fontos epizód volt az életükben, hogy ezt a búcsút így megélhették. Amit szeretnék kérdezni tőled, itt a felvezetőben is utaltam rá, hogy te színész is vagy, és hát ugye a báb színészettel, báb művészettel is foglalkozol, meg újkor-ugykor zenész is vagy.

A Magyar Művészeti Akadémia honlapján az ön jellemzésedben olvasható, ezt így idézném, hogy már az egyetem alatt kerestem a lehetőséget, hogy különböző kultúrák bábos hagyományait tanulmányozzam. Én azért úgy elgondolom azt, hogy ugye valaki színészként tanul, hogy akkor miért keresi a lehetőséget, hogy bábosként is közreműködhessen, és utána pedig, hogy ráadásul, hogy egy ilyen témát tanulmányozzon. Tehát egyáltalán mi irányított téged a báb művészet felé, és mi volt az a pont, amikor te azt mondtad, hogy hopp, hát én éppen a halál rítuseival szeretnék foglalkozni.

[Fehér Dániel] (20:31 - 21:41)

A báb színház műfajával én mélyebben a Budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen ismerkedtem meg, az alatt az öt év alatt, amíg oda jártam. Elsősorban hazai bábfesztiválokon látott előadások, és külföldi bábfesztiválon látott előadások segítségével. És amikor előadásról előadásra szembesültem azzal, hogy ez egy milyen határtalan, őszművészeti, varázslatos műfaj, akkor minden egyes alkalommal ott maradtam a székben, és ledöbbentett tapasztaltam, hogy a másodperc töredék része alatt elő tudja hívni bennem azt a gyermeki ént, aki rádcsodálkozik a világra, aki kíváncsi, aki szeret a gondolataiban szárnyalni és repülni, és egyértelmű volt számunkra, hogy ezzel a műfajjal dolgom van.

Ebből kifolyólag nemcsak az egyetemi oktatás kereteim belül kerestem a lehetőségeket, hanem eljutottam olyan külföldi bábkészítő kurzusokra, bábanimáló kurzusokra, ahol külföldi szakemberekkel, mesterekkel volt lehetőségem találkozni.

[Yanagisawa Gyöngyi] (21:42 - 21:50)

Mit tud egyébként egy báb jobban, vagy kevésbé jobban, mint egy színész? A te saját tapasztalataid alapján elmondanád.

[Fehér Dániel] (21:51 - 24:53)

Van egy nagyon érdekes neurológiai jelenség. Az emberi agy a túlélés miatt úgy rendezkedett be, még az ősember korszakáról beszélek, hogy ha mozgást érzékel, akkor beindul egy stimulált állapot, és az agy elkezdi mérlegelni, hogy ez a mozgás, hogy ez a mozgó dolog, vagy élőlény veszélyese az életére. A bábszínház egy minőségi előadás, illetve egy olyan bábtechnika, vagy egy ilyen báb, ami tökéletesen tudja utánozni az élőlények mozgásának az illúzióját, gyakorlatilag ezt az agyi folyamatot indítja be.

Tehát az agy egyik területe, amikor meglát egy ilyen mozdulatsort, azon gondolkozik, hogy ez olyan veszélyese a számára, tehát egy stimulált állapotba helyezi a nézőt. Az agy másik része pedig tudatosan látja, hogy ez csak egy életre keltett halott anyag. Ez már önmagában egy olyan fajta izgalmi állapotba hozza a nézőt, ami nagyon könnyen segít neki az előadáshoz való kapcsolódásban, és beindítja a fantáziáját.

Nagyon fontos, hogy a báb meg tudja haladni a fizika határait, tud repülni, darabokra lehet szedni, új formában össze lehet rakni. Vannak kifejezetten metamorfózis bábok. Ez Japánban is, a magyar báb történetben is, báb technikák között is megtalálható, vannak olyan átváltozó bábok.

Például Japánban egy gyönyörű fiatal nő, aki egy gombnyomásra át tud változni egy véres vicsorgófogú démonnál. Magyarországon is van olyan szép, mosolygós fiatal völgy szoknyában, akinek a szoknyája alja alatt gyakorlatilag egy démon, vagy egy sárkány, vagy egy ördög, vagy valamilyen gonosz lény található, és egy mozdulattal át lehet fordítani, tehát át tud változni a másodperc töredék része alatt. A bábszínház az arányokkal való játékban is egy csodálatos lehetőség, tehát gyakorlatilag egy karaktert meg tudok mutatni egészen piciben, ami mondjuk egy tízcentis változata, amellé, hogyha oda teszek egy egyméteres figurát, akkor az ember fejében rögtön egy viszonyba kerül ez a szereplő, akit mondjuk kicsiben ábrázolok.

Ennek van egy hatása, van egy érzelmi hatása. Illetve a bábszínház, vagy a bábok műfaja lehetőséget enged arra, hogy elfogadhatóbb módon beszéljünk olyan témákról, amikről egy élő színész segítségével egészen más lenne. Gondolok itt a szexualitásra és a halálra.

Valahogy jobban el tudom fogadni ezeket a jelenségeket egy bábos színpadon, mint hogyha ezt élő szereplők segítségével kéne, hogy végignézem. Ezen kívül a bábtechnikák palettája is rendkívül változatos. Nem savalám föl őket.

[Yanagisawa Gyöngyi] (24:53 - 25:17)

Egy párat azért mindenféleképp, mert tényleg nagyon érdekes. Például, ha Európát nézzük, Európára fókuszálunk először, ott van-e esetleg olyan, ami kifejezetten magyar találmány, ha lehet így mondani? Vagy a magyar bábművészet az tényleg teljes egészében az európai bábművészetre épít?

És van-e esetleg Mexikóban vagy Japánban olyan, ami viszont sehol nincs?

[Fehér Dániel] (25:19 - 26:15)

Alapvetően talán nehéz visszakövetni, hogy mely európai bábtechnikák honnan szerveznek valójában. Alapvetően a magyar vásári bábjáték egy olyan fontos forrás a bábtörténetben, ami nagyon meghatározó volt egy korszakra, és ma is tovább él. Ebbrell nagyon sok példa van Európában, majdnem minden európai országnak meg van a saját vásári bábjátékos főhőse.

Magyarországon ez Vitéz László, vagy Paprika Jancsi. És a különböző történelmi korszakokban, ahogy a kultúrák keveredtek, ezek a bábtechnikák természetesen vándoroltak országról-országra, földrészről-földrészre. A japán bábszínházra leginkább jellemző bábtechnika az a bunraku, és ez Magyarországon már nagyon sok előadásban megtalálható.

Tehát nagyon sok előadásban használunk bunraku technikát.

[Yanagisawa Gyöngyi] (26:16 - 26:30)

Magyar bábszínház átvette akkor a bunrakunak a technikáit, ha jól értem. Tehát nem azt jelenti, hogy párhuzamosan két irányból jutott el oda a két művészeti ág, hanem akkor átvette a magyar, ugye?

[Fehér Dániel] (26:31 - 27:38)

Gyakorlatilag inspirálódott, és igazából a mai magyar bábelőadásokban fontos hangsúlyoznom, hogy szerintem ma Magyarországon a bábszínház virákkorát éli, és egy hihetetlen innovatív időszakban vagyunk. Rendkívül gazdag a bábtechnikák jelenléte az előadásokban. Ez többek között köszönhető talán annak is, hogy a színház és filmművészeti egyetem bábos képzése is nagyon gazdag.

Gyakorlatilag ezzel az öt év alatta még ott tanultunk. Mindenfél évben más bábtechnikát volt lehetőségünk kipróbálni, elsajátítani. Gondolok itt a kesztyűsbábra, a pálcásbábra, a bunrakura, az árnyátékra, a marionettechnikára, a tárgyanimációra.

Rendkívül gazdag ez a paletta, és mindig az adott rendező és alkotócsapat, a látványtervező, akik leülnek egy előadás létrehozására előtt eldöntik, hogy az adott darabhoz mi lenne az a leginkább passzoló technika, ami vele lehetne mesélni a történetet.

[Yanagisawa Gyöngyi] (27:38 - 27:49)

Tehát akkor színészként kezdtél el tanulni, és akkor azt úgy félretetted, vagy amellett párhuzamosan a bábszínházatot, ezekre az előadásokra is jártál?

[Fehér Dániel] (27:50 - 28:21)

Abban az évben, amikor én felvételiztem, akkor zenészszínész és színész-bábszínész szak indult az egyetemen. Én a színész-bábszínész szakra felvételiztem. Gyakorlatilag ez egy olyan képzés, ami egy színész alapképzés úgynevezett bábfakultációval.

Tehát ugyanezt a színész alapképzést kaptuk, mint a prózai színész szakom. Emellett voltak olyan bábos kurzusaink, amik megismertettek ezzel a műfajjal. Tehát mi sokkal tovább voltunk benne az egyetemen este, éjszaka, mint a többiek.

[Yanagisawa Gyöngyi] (28:22 - 28:57)

Ezt most csak azért is kérdezem, mert akár a hallgatók között is, hogyha valaki érdeklődik bábszínháza iránt, a művészet iránt, akkor hogy hogyan tud ide bejutni? Mik kellenek, milyen szakirány? Már a felvételinél kérnek ilyen bábos dolgokat, vagy pedig elég idézelbetéve színészként felvételt nyerni, és akkor utána lehet választani és bejutni.

Kik a tanárok? Tudsz esetleg olyan neveket említeni, akikre felnézel, és azt mondod, hogy sokat lehet tőlük tanulni?

[Fehér Dániel]

A magyar bábszínházi világ rendkívül sok tehetséges bábszínházi alkotóból áll, és rendkívül sok olyan művész is van, aki jó pedagógus is egyben. Talán nem is sorolnék fönleveket, mert ez egy nagyon hosszú lista lenne. Gyerekkoromban voltak bábszínházi elményeim.

Valójában a felvételire való felkészülés volt az első olyan alkalom, ahol mivelhogy különbözőbb báb technikákkal kellett jelenetet létrehozni, ezért én is elkezdtem abban elmélyedni, hogy milyen technikák léteznek. A felvételire való felkészülés kicsit hasonló a színész szakra való felkészülésre, tehát ugyanúgy kell vinni megtanult verseket, monológokat, énekeket, adott esetben tánc koreografiát, és ezekkel a plusz bábos jelenetekkel kell készülni. Hogy fel tudják mérni az embernek a képességeit, a ritmusérzékét, a fantáziáját, a kreativitását, ami ehhez a műfajhoz fontos lehet a jelentkezőkben.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Véleményed szerint egy sikeres, egy jó bábszínésznek mik azok a tulajdonságok, amelyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy elismerté válhasson?

[Fehér Dániel]

Szerintem ahhoz, hogy az ember életre tudjon kelteni egy karaktert, ahhoz fontos a ritmusérzék, és fontos az, hogy a saját személyiségét, művészi létezését, egyéniségét egyel hátrög tudja helyezni, és úgymond be tudjon menni a báb, a tárgy, az animált test mögöttiségbe. Fontos, hogy valamilyen szinten, és ez a japán Bunra Kubába az esből nyilván tetten érhető, hogy ott van egy báb, egy japán Bunra Kubába, amit hárman mozgatnak, ami egy olyan fantasztikus együttműködés, amit egyébként Magyarországon sok embernek ki kéne próbálnia, még akkor is, hogyha nem bábszínházzal foglalkozik. Tehát, hogy hogy lehet úgy együttműködni, hogy gyakorlatilag együtt lélegzünk, együtt mozdulunk, hogy az a báb egy önálló entitásként jelen lessen meg a színpadon.

És ott egy Bunnak a mozgatása közöben gyönyörű látni azt, hogy vagy fedett arcú bábosokat látunk ki elkor a színpadon, vagy fedett leveket, ez attól függ, hogy milyen koncepció van az előadásnak. A hagyományos játékban fedett arcok vannak, tehát, hogy fekete csúkjával láthatjuk a bábok a mozgatóit a színpadon. A mannapság ez már változott.

Nagyon érdekes azt meglátni, hogy mennyire mögé tudnak helyezkedni, hogy nincsen semmilyen grimace az arcukon. Gyakorlatilag ott a bábok hangját egy mesélő, egy énekbeszélő kölcsönzi. A mozgatóknak csak a mozgatása feladatuk.

És ezenfajta mögé helyezkedés szerintem egy nagyon fontos dolog. Alapvetően a magyar színész-bábszínész képzésnek egy fontos koncepciója volt, hogy olyan fiatal művészeket vegyenek föl, akiknek erős színészi képességeik vannak, és emellett bennük van a lehetőség, hogy bábokat is életrekeltsenek. Vannak olyan jelenetek, és ez a kortás magyar, de európai és világszintű bábszínházban is jellemző, amikor én, mint színész is ott vagyok a színpadon, és egyúttal életrekeltek valamilyen formában egyedül vagy többed magammal egy másik karaktert.

Tehát ez egy olyan fajta kettőség, hogy egyrészt a karakter, amit életrekeltek a kezembe, egy báb, ott hátra helyezkedek, de van egy olyan pillanat, amikor egyszer csak én, mint élőszereplő ott vagyok a színpadon. Ez egy nagyon érdekes ambivalencia, de nagyon izgalmas a nézők számára.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Akkor, hogyha ugyanazt a karaktert, ugyanazt a báb szemét, vagy személyiséget jeleníti meg két különböző bábszínész, akkor ugyanúgy, mint mondjuk a húsvérszínész esetében, akkor két különböző előadást láthatunk. Nincs meg az, ami mondjuk Japánban, általában ilyen hagyományos, tradicionális előadásban megvan, hogy szigorú szabályok szerint kell valamit követni és előadni, akkor ezek szerint ez így nincs meg.

[Fehér Dániel]

Magyarországon nagyon nagy szabadság van, és tényleg az adott színész, bábszínész személyisége határozza meg, hogy mit látunk a színpadon egy karakter életrekeltésénél. Én is Japánra utaltam volna, amikor a kérdést meghallottam. Nagyon érdekes, hogy ott megvannak a tradicionális japán bundraku történetek, megvannak a tradicionális karakterek, és gyakorlatilag mester tanítványa viszonylatban veszik át a tudást és a koreográfiákat generációról generációra a leendő bábművészek.

Volt szerencsém találkozni olyan bábos mesterrel, aki több generációs családnak a tagja. A dédapja, a nagyapja, az apja is bábművész volt, és a fia is az lett. És megkérdeztem, hogy hogy lehet életrekelteni egy bábot, mik azok a tradíciók, amik apáról fiú lefelnek.

Gyakorlatilag úgynevezett katák vannak csatolva egy-egy érzelomhez, olyan formagyakorlatok, amiket megtanulnak a fiatalok, és ha például a gyász szeretném kifejezni egy adott karakterrel, meg van az az eszközkészlet, az a mozgáskészlet, amivel ezt megmutattam a japán darabokban. Tehát gyakorlatilag ez egy koreográfia, amit mindenki elsajátít, és nagyjából hasonlóan viszi színpadra, viszont itt is van lehetőség arra, hogy egy-egy személyiség valahogy ki tudja csillogni e mögül a formagyakorlat mögül. Tehát nagyon érdekes, hogy Japánban van egy ilyen tradicionális formanyelv, amit évtizedről évtizedre, évszázadra, évszázadra tanulnak egymástól, de mégis valahogy tetten jelhető a tehetség, az egyéniség.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hogyha már így beleugrottunk Japán bundrakuba, és hát így akkor ezek szerint már a japán utadra is egy kicsit utalva, merre felé jártál, melyik városban volt ez a dbábos család?

[Fehér Dániel]

Igen, én 15 évvel ezelőtt láttam Magyarországon egy bundraku előadást, ami nagyon nagy hatással volt rám, és akkor eldöntöttem, hogy én egyszer kifogok utazni Japánba, és találkozok az alkotókkal.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát már akkor tudtad, hogy melyik család az, amelyik azokat a bábokat készíti, és kifejezetten ők velük szerettél volna megismerkedni.

[Fehér Dániel]

Igen, nagyon nagy hatással voltak rám, és volt egy kedves ismerősöm, aki tanult ettől a mestertől, és az ő segítségével tudtam most újra kapcsolatba kerülni vele. Ő egy olyan bábművész, aki nagyon sok tanfolyamot tart kisiskolásoknak is, tehát hogy valahogy a japán bábszínháznak része az, hogy nem csak művész hallgatóknak oktatják ezt a műfajt, hanem kisiskolásoknak is. Talán pont ezért, hogy megtanulják az együttműködés lehetőségét.

Japán legnagyobb bábfesztiválja az Itabanban. Ott ilyenkor több száz báb előadást lehet megnézni közel egy hét alatt, azt hiszem. És itt ennek a mesterek volt saját előadása is, illetve tanítványai is léptek fel, és volt lehetőségem beleforgatni az előadásba.

Hihetetlen volt látni azt, hogy a fiatalok is mekkora szenvedéllyel és átértséggel tudják életre gáteni ezeket a figurákat, és hogy tényleg adódik generációról generációra ez a tradíció.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát, ahogy bundra, és hogy egyetlenül mi ez, csak a hallgatóknak, nagyon röviden, hogyha összefoglalnám, ugye ez az edókori XVII. századtól a XIX. század közepe, főleg ószakai műfaj lenne, tehát a Kánszály vidéke, és a városi polgárságnak a szórakozása, és aztán ez hadd ki a kabukira is, tehát mint más tradíciókra is, XVII.

századra éri el tulajdonképp a csúcspontját, és azért érdekes talán, mert a városi polgárságnak készül a városi polgárság témáit feldolgozva. A bábok azok ugye, ahogy te is említetted, elég nagyok ahhoz, akár egyméteresek is lehetnek, vagy talán még nagyobbak is, mert hogy három ember kell, hogy mozgassa őket, és amire utaltál, hogy a narrációt, egy ilyen énekes, éneklő hangagyelület, ezt hívják tájúnak, és hát a samisen, ami nem maradhat ki, ezzel kísérik. Egyébként már ugye a UNESCO-nak a szellemi örökségévé is vált, a bunraku, mint olyan, és nagyon sok darabja van, nagyon sok híres darabja van, amiből én csak most itt egyet emelnék ki, ez a Sonezaki Shinju nevezető japánul.

A Shinju az két szerelmi öngyilkosságot jelent, a szerelmesek mind kettő öngyilkosságot követel, megölik egymást, és ez a Sonezaki Shinju, ez két szerelmi öngyilkosság Sonezaki erdőnél, Sonezakinál, magyarul ugye ez a címe. Chikamatsu Monzemon, akit a japán Shakespeare-nek is lehetne nevezni, az ő úgymond első polgári tragédiája volt, és ezt 1700-as évek elején, 1703-ban alkotta meg, csak úgy megjegyzésként Shakespeare a rómaius júliáját az 1590-es években írta. De még egyszer visszatérek, tehát itt arra, hogy a polgárságnak adják elő a polgári történetet.

Tehát ugye Shakespeare-ot a polgárság szórakoztatására az előkelőségnek a tragédiáját mutatja be, de itt ugye a saját témát a saját közönségnek. És itt mi az alapkonfliktus? Itt a giri, az úgynevezett kötelezettség, a társadalmi hely, a kötelesség, illetve az úgynevezett ninjó, ez az emberi érzelem.

Itt ennek a úgymond összetűzéséről van szó. Most nem fogom elmondani a történetet, de annyit talán, hogy ugye a zárójelenet, amikor elkövetik az öngyilkosságot, ez nem horrorisztikusan vagy nem olyan véresen ábrázolva, ahogy azt mondjuk egy európai darabnál várhatná az ember, hanem egy ilyen rituális, szépségű búcsút is lehet mondani, amibe egy kicsit ugye a buddhista képek, tehát már a buddhizmus is valahogy belekapcsolódik, átszövi, hiszen a vallási üdvösség meg a romantikus szerelem, ez így összekapcsolódik, és ami itt érdekes, hogy ugye a kereszténységben az öngyilkosság az bűn.

Ugyanakkor itt, hát ugye ez a darab is, ahogy mutatja, ez nem egy ilyen formá ábrázolja ezt a konfliktus feloldását kell nekik valahogy. Tehát persze elmenekülnek ugye az öngyilkossággal a való életből, de ezzel, hogy ezt így megmutatják, ezzel biztosítanak katarzist a nézőknek. Annyira hatott ez akkor, hogy a Sogonatos 1722-ben be is tiltotta, mert hogy ugye rengetegen követték a példájukat.

Egyébként ez érdekes, mert csak tényleg ez egy utalás, hogy 1770-es években ugye Göténél is a Leiden des Jüngenwerthers.

[Fehér Dániel]

Iffy Werthers szemedései.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ott is ugyanez volt, hogy utána ugye rengetegen követtek el ő gyilkosságot. Az a Csikamatsz Monzaemon egy ilyen influencer is volt, mert hogy nagyon befolyásolta a nézőket. Visszatérve arra egy kicsit, hogy ugye a színész és a báb közti különbségek, hogy te ezt hogy éled meg, és milyen lehetőségei vannak például egy színésznek arra, hogy mondjuk a halált és a búcsúzást, illetve a halduklás folyamatát például hogyan tudja ábrázolni.

Ugye te említetted, hogy megvannak ezek a katák, tehát megvannak, hogy mivel kell dolgozni, miből lehet választani. Talán úgy gondolom, hogy ezeket a bábukat lassítani lehet, kontrollálni lehet az időt. Tehát, hogy mennyi ideig szenved, mennyi ideig és hogyan, és ha nem fárad el ugye a bábú.

Viszont egy színésznél azért megvannak a határok, fizikailag is azért ezt nehéz megtenni. És a bábunál az van, hogy ugye a néző is mindvégig tudatában van annak, hogy az egy báb. Ugye az élőszínésznél pedig, hát ha annyira beleéli magát valakit, hát ugye gondoljunk itt az Izaúra jelenségre, akkor bizony ez megtörténhet.

A befogadás éppen ezért bábnál, a báb esetében, az bizonyos értelemben könnyebb is lehet. Mert hiszen a folyamatnak az érzését kell úgy átadni, és nagyon sok van bízva a hallgatósa, a nézőre, hiszen őneki kell azt átélni, megélni azt az érzést, amit ugye a báb úgymond imitál. És ahogy mondod is, hogy itt nincsenek arckifejezések, hanem csak katák.

Szép fiatal nőből hirtelen egy gombnyomásra egy démon lesz. Na de a mögötti érzéseket azt ugye az egyénnek kell saját magának, saját magában felépíteni. Ugyanakkor én, ez az én saját véleményem, a színész azért mégiscsak színész, tehát ember, nem azt mondom, hogy jobban át tudja adni, másképp tudja átadni nyilván a történetet, meg a helyzetet.

És ezt szeretném megkérdezni, hogy a gyerekek esetében hogyan lehet a halált és az olyan komoly, nehéz témákat átadni, hogy az nekik ne egy ilyen blamázs legyen, hanem azt ők tényleg megértsék. Milyen technikákhoz folyamodt te, hogy ők ezt ténylegesen át is érezzék?

[Fehér Dániel]

Gyakorlatilag a kutatói folyamatom és a leendő alkotótársakkal való együttműködés fogja meghozni azokat a döntéseket, vagy azokat az eredményeket, hogy milyen technikához fogunk múlni például. Nagyon fontos, amit elmondtál, hogy a Báb színház esetében a nézők fejében építünk egy történetet, gyakorlatilag élettelen tárgyak segítségével. Tehát mindig van egy menekülési pont az emberi léleknek, hogy tudatosítatja magába, hogy ez csak egy élettelen tárgy.

Ha jól végzem a dolgomat bárművészként a színpadon, akkor a nézőkben megkeltődik az az illúzió, hogy ez valódi élettel rendelkező karakter, és egy adott ponton meg tudom halasztani, ami ugyanúgy kiváltja az érzelmeket a nézőben, de talán könnyebb eltávolulni ettől az érzéstől, hogyha látja, hogy ez egy élettelen tárgy. Báb színház őszművészeti varázslatos formavilága lehetőséget ad arra, hogy az emberben akármilyen életkorú nézővel beszéljünk, beindítsa azt a fajta gyermeki fanteziát, ami egyfajta mágikus gondolkodás, akár az élő szóban elmondott mesék példáját tudnám hozni, hogy valahogy beindít egy olyan fajta utazást az ember fejében, ami érzelmekkel, kérdésekkel, kis katarzisokkal átszőtt belső utazás, és azt gondolom, hogy ahhoz, hogy a gyerekeket úgy tudjuk megszólítani ezekkel a lehendő előadásokkal, hogy ez nem traumatikus legyen számukra. Fontos egyfajta önazonsság, hogy mi alkotóként őszintén, nyíltan, bátran és természetesen tudjunk mesélni a halálról, az elmúlásról, a gyászról és a visszaemlékezésről.

Mindezt a szándékaink szerint megfelelő mennyiségű humorral, mert szerintem nagyon fontos egy ilyen elvileg sötét, tragikus jelenség mellett a humor megjelenése is a történetekben. Fontos, mint egy népmesénél is, hogy végigvezessük a nézőt a történeten. Tehát, hogyha bevezetünk egy karaktert, akit a nézők megszeretnek, akivel tudnak azzal hasonlni, akinek látják a történetét, ez most legyen akár egy hosszú egészestés darabban való történeti hív, akár legyen egy rövid jelenetben való történeti hív, fontos, hogy végigvezessük a nézőt a teljes történeten, hogy utána lássanak egyfajta feloldást a végén, ami számára is megnyugtató lehet.

Mindenegyes beszélgetés, amit azóta éltem át, hogy elkezdtem kutatóként ezzel a témával foglalkozni, akár Magyarországon, Japánban, Mexikóban, mindenegyes apró történet, amit elmeséltek az emberek a saját elvesztéshez, gyászóhoz való tapasztalataikból, építi az én belső, úgymond, halálmitológiámat, ami segít abban, hogy helyrerakjam magamat az elmúlás dimenziójában, és létrehozzak egy olyan képet, ami számomra elfogadható lehet teszi azt, hogy én is egyszer meg fogok halni.

Most még, bárki tudja, ez bármikor megtörténhet. Ugye van egy alapszabálya a halálnak, hogy bármikor megtörténhet, és életkorilag nem válogat a halál.

[Yanagisawa Gyöngyi]

És hogy mindenki átéli.

[Fehér Dániel]

És hogy mindenki átéli. Tehát gyakorlatilag az lenne szándék ezekkel az előadásokkal, hogy megnyugtató, önazonos és természetes történeteket tudjunk mesélni a gyerekeknek, amik segítenek az ezzel való megbarátkozásban.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Most ugye említhetted azért itt közben a Mexikói utat is, és ide én most visszaugranék egy pillanatra, hogy Mexikóban te pontosan azért hol jártál, és hogy mi volt a legnagyobb felismerés ebben a bizonyos, saját önazonos halálképet felépítésében, tehát mit tanultál te ott, amit ajánlasz hasznosítani mások számára is?

[Fehér Dániel]

Mert az egész kutatói folyamatban nagyon fontos tudatosítani azt, hogy a különböző kultúrák különböző módon álltak a múltban, és állnak a mai napon az élethez. Tehát más jelent az emberi életértéke. Más jelentett a múltban is.

Amikor az előkészítő kutatást végeztem Mexikóval kapcsolatban, akkor utána olvastam, hogy korábbi történelmi korszakokban milyen fajta indiántörzsek léteztek ezeken a területeken, és nagyon fontos volt az a felismerés, hogy ezeknek az indiántörzseknek a hitvilága, a kultúrája, a halálhoz, az élethez való viszonya hogyan keveredett nagy hódítóvallásokkal. Ugyanez az ősi hitvilág és a vallás találkozása a Japánban és Magyarországon, és akárhova teszi be a lábát az emberkutatóként, ez megtalálható. Mexikóban szerintem egy eléggé meghatározó tényező volt annak idején a kannibalizmus.

Tehát, hogy gyakorlatilag a győztes fél elképzelhető, hogy elfogyasztotta a veszteseket, vagy egy magasabb rangú fél az alacsonyabb rangú feleket. És akkor erre jött rá maga a kereszténység, a spanyol hódítók nagy köszönhetően, és nagyon érdekes volt, amikor Mexikóban volt lehetőségem autentikus őslakosnak, önmagát őslakosnak definiáló hölgyel beszélgetni, aki azt mondta, hogy igen, ő nagyon vallásos, egyébként Mexikóban nagyon erős a katolikus vallás, nagyon aktív hitgyakorlókkal találkoztam, de mindemellett, hogy jártak templomba, és hisznek a bibliatalitásában, mindemellett megmaradt az ősi hitviláguk is, tehát ez a hölgy, aki azt mondta, hogy kereszténynek tartja magát, ő elmondta azt is, hogy amikor nagyon nagy lelki problémája van, akkor elmegy az erdőbe egy sámánhoz, mert még vannak ma is gyakorló sámánok, akikről nem lehet tudni, hogy hol találhatóak, tehát ők vándorolnak egy adott területen, és őket meg kell úgymond keresni, mint egy népmesében. Tudtam azt, hogy mindenképpen szeretnék őslakosokkal interjút készíteni vidéken, ahol a hagyományokat még aktívabban őrzik. Nagyon érdekes volt ez a találkozás, és hogyha ez a kérdés, hogy mi volt, ami leginkább szembetűnő volt vagy meghatározó számomra, nagyon érdekes volt azt látni, hogy a halált, a gyászt és az emlékezést, de inkább azt mondom, hogy a gyászt és az emlékezést az élet ünnepeként is fel lehet fogni.

Akkor, amikor vidéken volt lehetőségem a halottak napján végigkövetni egy délutántól az éjszakába menő ünnepélyes fiesztát gyakorlatilag, akkor jöttem rá arra, hogy ez egy egészen más temperamentum kultúra, mint amiben én nevelkedtem. Gyakorlatilag ott, abban a kisfaluban, ahol forgattam, minden család díszes ruhába öltözött, és minden család épített egy-egy halottjának egy olyan mozgó oltárt, amit feldíszítettek virágokkal. Körönvirág a magyar megfelelő értelem.

A halottak napjához kapcsolódó virág az a körönvirág. Erre a mozgó oltárra, amit kettő-három-négy férfi tudott megemelni és elvinni a háztól, a családházától, a temetőig, a sírig, ahol elhelyeztek, ezen rajta volt az elhúntak a fényképe, rajta voltak olyan tárgyak vagy ételek, amik az elhúnt szemmel fontosak voltak, és nagyon fontos, hogy majdnem minden család egy többtagú zenekarral érkezik a temetőbe. Tehát elindulnak a saját házuktól, végig mennek a fő utcán, elmennek a temetőbe, és végig zene kíséri ezt a menetet.

Táncolnak, énekelnek, fúvos hangszerek, pengetős hangszerek, ütős hangszerek élőének szó. A temetőben, amikor megérkeznek a családok, gyakorlatilag egy megakoncertnek látunk a tanúi, ahol a különböző nagylétszámú zenekarok egymásra improvizálnak, vagy kivárják azt, hogy az egyik zenekar befejezze, és utána eljátsszák a saját darukat közben. Az emberek táncolnak, énekelnek, díszítik a családok sírjait, lefőzik azokat az ételeket, amik az elhúnt személynek kedvencei voltak, olyan italokat helyeznek a sírra, amik fontosak voltak, gyertyágyújtanak, és nagyon érdekes volt azt látni, és szintén visszatérve ahhoz, hogy én valójában azt kutatom, hogy a gyerekek hogy vannak jelen ezekben az eseményekben.

Mexikóban, a temetőben, vidéken a gyerekek úgy játszottak, mintha egy játszótéren lettek volna, és ennek a jó értelmében, tehát tiszta lett tudóan, de annyira felszabadultam. Készítettem interjút egy úriemberrel, akinek a gyerekei a családi sír, földhalmát éppen homokozó lapátokkal díszítették, mintha egy homokozóban lettek volna, hogy szebb legyen, hogy formája legyen. Ő neki a sokra halt meg ebben az évben, és volt ez teljesen természetes, hogy a gyerekekkel együtt díszítik a sírt, és alakítják el.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így most elmondod a mexikói élményt, az ubonnal kapcsolat, amit majd rá térünk részletesebben is. Volt-e olyan elem, mert én most itt nagyon sok olyan hasonló elemet is azért felfedeztem, ami viszont teljesen más a két felfogás között?

[Fehér Dániel]

Talán ott van különbség, hogy hogyan gondolnak az elhújt ember lelkére. Japánban nagyon érdekes volt, hogy akikkel beszélgettem elmondták, hogy az elhújt személynek otthon házi oltárt állítanak, ahol az év folyamán rendszeresen áldozati ételt ajánlanak fel neki, füstölőt gyújtanak. Gyakorlatilag nap mint nap úgymond tarthatják velük a kapcsolatot lélekben, gombolatban.

Ez a kedves bábos mester, akivel volt lehetőségem beszélgetni, neki is van ott a nagy családi oltára. Egyébként az egy érdekes dolog, hogy a családokban az első született fiú viszi tovább a családi oltárt. Ő örökli meg az édesapján lévő oltárt, de bárki hozzáférte magának.

Tehát ő például elmondta, hogy amikor hazaérkezik, akkor gondolatban köszön az elhújt szeretteinek. Elmeseli, hogy mi történt vele. Nagaszakiban készítettem interjút egy hölgyel, akinek az édesapja atombomba túlélő volt.

Amikor forgattam, akkor volt a 83. évfordulója a bombázásnak, és az édesapja egy hónappal az évforduló előtt halt meg. Tehát nagyon friss gyász volt ennek a hölgynek.

És ő elmondta, hogy amióta az édesapja meghalt, tudja, hogy minden pillanatban ott van vele, figyeli őt és támogatja őt. És amikor ezt elmesélt, akkor egy olyan önazonos és őszinte érzést láttam rajta, amikor ezt elmesélte, hogy ez rendkívül megrendítogat számomra is. Hogy így is fel lehet fogni az elhunczeretteinkkel való kapcsolat újrafoglalmazását.

[Yanagisawa Gyöngyi]

És hát akkor térjünk rá végül is Japánra. Mexiko után Japán volt a második úti célod, és ugye tavaly, 2025-ben, augusztusában jártál Japánba. Ez sem volt azért egy túlságosan hosszú, de rövidnek sem nevezhető közel 20 nap, 22 nap, és 11 városban jártál.

Összefoglalom nagyon gyorsan, ugye Tokio, Kanazawa, Kyoto, Koyasanon voltál, Osaka, Kobe, Awaji, Tokushima, Nagasaki, az imént említett Iida, a BAAP-fesztiválról, illetve Nagoya. Mi alapján választottad ki ezeket az úti célokat, egy sorrendben hol kezdted, mi volt az első megdöbbentő vagy éppen kellemes élményed, miután megérkeztél?