Csontok pálcikák között – japán halálkultúra, Bon ünnep és bunraku bábszínház| #46-2

#46. rész—MÁSODIK epizód

Vendég: Fehér Dániel

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (0:00 - 0:53)

És hát akkor térjünk rá végül is Japánra. Mexiko után Japán volt a második uticélod, és ugye tavaly, 2025-ben, augusztusában jártál Japánba. Ez sem volt azért egy túlságosan hosszú, de rövidnek sem nevezhető, közel 20 nap, 22 nap, és 11 városban jártál.

 

Összefoglalom nagyon gyorsan. Tehát ugye Tokio, Kanazawa, Kyoto, Koyasanon voltál, Osaka, Kobe, Awaji, Tokushima, Nagasaki, az imént említett Iida, a BAB-fesztiválról, illetve Nagoya. Mi alapján választottad ki ezeket az uticélokat, egy sorrendben hol kezdted, mi volt az első megdöbbentő, vagy éppen kellemes élményed, miután megérkeztél?

 

[Fehér Dániel] (0:55 - 2:48)

Kicsit visszatérve arra, hogy ez ember hogy készít elő egy ilyen kutatási időszakot, gyakorlatilag tudtam azt, hogy egyrészt a tradicionális BAB színházat szeretném kutatni Japánban, illetve a halottaknapi és temetési szertartásokat. Mivel Japánban a halottaknapja, bár régiónként változó időpontban van, de a legelterjedtebb ünnepek augusztus 13-a és 16-a között vannak, jött a döntés, hogy nyáron fogok kiútozni. A kutatásnak része volt, hogy megnézzem, hogy mik azok a releváns helyszínek, amik a BAB szempontjából fontosak lehetnek.

 

Nyilván ezeket felvettem a listára, és megnéztem azt különböző vlogok, blogok, YouTube felvételek segítségével, hogy hol vannak azok a leglátványosabb és izgalmasabb halottaknapi szertartások, amiket szeretnék beletenni a lehető készülő dokumentumfilmben. Nagyon sok videót néztem végig, megnéztem, hogy hol látok a felvételeken európai embert, tehát hol feltételezhetem azt, hogy engem is be fognak engedni. Így találtam rá többek között a Shingon Buddhismus, Japán egyik legelterjedtebb buddhista irányzatának nagyon fontos vallási helyszínére, a Koya hegyen található Koya-sanra, ahol egy 1200 éves temetőben több mint 220.000 sír található. Ez egy fantasztikusan gyönyörű ősfákkal szegélyezett hegyi buddhista temető, ahol Kobo Daishi, a vallás alapítójának sír emléke található, aki gyakorlatilag egy örök meditációban létezik, a hívők szerint. Többek között ezen a helyszínen is volt lehetőségem forgatni.

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (2:49 - 2:53)

Bocsáss meg, magában a temetőben ott mit forgattál?

 

[Fehér Dániel] (2:53 - 3:26)

A japánok halához való viszonya tettenélhető azokban a sír emlékekben, amiket az ember teljes közelben megtapasztalhat. Az a gyönyörű formavilága, hogy egy-egy sír emléket megalkottak a készítők, és az, hogy hogyan találkoznak ezek a sír emlékek a természettel, az ősfákkal, ez egy fantasztikusan meghatározó élmény volt. Ez a temető a világon talán az egyik legszebb temető, ahova az ember eljuthat.

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (3:27 - 3:35)

Esetleg volt valami más érzés, mint mondjuk amikor Európában elmész egy temetőbe. Mi lengi át ezt a temetőt?

 

[Fehér Dániel] (3:36 - 4:07)

Amikor az ember Japánba beteszi a lábát, de különösen akkor, amikor mondjuk egy buddhista, vagy egy Sinto-Szenti van lehetősége meglátogatni, vagy ha megadja az életükre egy temetőt, az a fajta nyugalom, az a fajta biztonság, az a fajta talán a buddhista vallás lényegéhez kötető érzés, ami eltéri az embert, az leírhatatlan. Nekem nem volt ilyen élményem, korábban a világ bármely pontján jártam is.

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (4:08 - 6:22)

Ez talán abból is fakadhat, hogy a Sintoizmus-Buddhizmus keverékét éli már itt meg Japánban az ember, és ha már így említetted Kyoto-t, meg Koyasan-t, akkor úgy gondolom, hogy a Hiezan-t is mindenféleképpen meg kell említeni, ami azért is érdekes, mert ugye a Japán-Buddhizmus bölcsőjeként szokták mondani, szokták emlegetni. Japánul ez az Endyakuji nevezetű templom, ahol a Japán-Buddhizmusnak az anyahegye, lehet így is mondani. Ez azért érdekes, mert a buddhista szektáknak az alapítói mindegyik szinte innen kezdte a pályafutását, itt tanult.

 

A nagyobb szektákról, csak tényleg nagyon röviden, pár szóban, ugye a Jodo-shu, a Jodo-shinshu. Jodo-shu ez a tisztaföld szektája lenne, a Jodo-shinshu pedig az igaz tisztaföld szektája. Aztán ugye a Zen, ami kifejezetten a Japán buddhista irányzat.

 

Erről egy korábbi adásban Gáncs Nikolasszal beszélgettünk részletesen. Ajánlom kedves hallgatóknak ezt az adást is, ahol ugye a Rinzai, a Szótó, Zen irányzatokról volt szó, aztán a Nyichiren, és hát ugye, ahogy te is említed, a Shingon. És aztán még van sok más.

 

A legnagyobb különbség a sintoizmus-buddhizmus között inkább a temetkezési szokásokban is megfigyelhető. Rögtön azért megkérdezném, hogy te mit tapasztaltál ezen a téren? Jártál-e sintoista temetésen, vagy ilyen szertartáson, buddhista szertartáson?

 

Ugye említetted már magát a kocsoágét, tehát hogy az elhambasztott halotnak a csontjait, ugye pálcikákkal összeszedik, de hogy te milyen tapasztalatokat szereztél ezzel kapcsolatban?

 

[Fehér Dániel] (6:23 - 9:47)

Nagyon érdekes tényleg, hogy a Japánok halálhoz való viszonyában ez a kétvallás keveredik, és akkor amikor a Japánok halálhoz való viszonyáról beszélgetünk, akkor szerintem nem mehetünk el a mellettegyenlenség mellett, hogy milyen földrajzi körülmények között élnek ők. Tehát ő gyakorlatilag ez a Sziget csoport, ami Japánt jelenti, egy olyan speciális tektonikai lemezek találkozásánál található helyszín, ahol gyakorlatilag évente 1200-1500 olyan földrengés ember által érzékelhető földrengés tapasztalható, ami olykor tragédiákhoz vezet. Azért fontos ez, hogy kicsit megértsük az ő halálhoz, elmúláshoz való viszonyukat, hogy lehet együtt élni azzal a jelenséggel, vagy azzal a ténnyel, hogy akármikor történt egy olyan földrengés, amiben bárki meghalhat.

 

Nyilván vannak előrejelzések, nyilván vannak szeizmográfok, amik segítenek a felkészülésben, de gyakorlatilag akár egy hatalmas Kobei földrengést megemlítve, ami érdekes abban a szempontból, hogy készítettem interjút egy temetkezési vállalkozóval Kobeiban, akitől az volt az első kérdésem, hogy ő miért választotta ezt a szakmát. És elmondta, hogy neki családilag nagyon sok olyan elvesztése volt ebben a hatalmas földrengésben, annak idején, hogy megfogalmazódott benne, azt érezte, hogy neki ez lesz a küldetése, hogy méltón tudja elbúcsúztatni azokat az embereket, akik itt tegyek ezt a földi világot. Ez azért is fontos, hogy például a Shinto vallás mellett miért jelent meg, a Shinto vallás egy korábbi, ősebbi vallás Japánban, és hogy miért jelent meg a buddhizmus, a VI-VII.

 

században Kínán és Kóreán keresztül hozták be gyakorlatilag különböző szerzetesek. Mert ez a vallás gyakorlatilag azt az ígéretet adja az embereknek, hogy van egyfajta ciklikus, ujjászületési lehetőség, ami a halál után egyfajta jövőképet vetít elő. A buddhista vallás segít talán jobban abban, hogy az ember elfogadja a saját halálát, vagy a szereteinek a halálát, és ma Japánban a temetések legnagyobb része, és ebben kérlek gyavíts ki, hogyha te máshogy tudod, mert sokkal autentikusabb vagy ebből a szempontból, mint én, akkor itt megvennem az alkalmat, hogy én úgy definiálom magamat ebben a helyzetben, mint egy olyan művész, aki egy téma kapcsán kutat a világban, különböző kultúrákban. Nincs akadémiai végzettségebb mebben a témában. Gyakorlatilag azok a történetek és történelmi jelenségek, amikkel találkozok, ezeket összegyűjtöm.

 

De természetesen lehet, hogy van nekem ezekben a témákban sokkal képzettebb szakértők. Tehát, ha jól tudom, akkor Japánban a temetési szertartások leginkább a buddhizmushoz köthetőek. És nagyon érdekes, hogy Japánban három vallás is része az emberek életének.

 

A születéshez kapcsolódó rítusok, szertartások, akik még ezt gyakorolják, leginkább a sintóhoz köthetőek. Sokak életében a házasság a kereszténységhez köthető, és a halál pedig a buddhizmushoz.

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (9:48 - 10:01)

Persze, ezt így szoktuk idézni, hogy sintóizmussal, sintóvallással születik az ember, utána keresztény papelőt esküszik, és hát ugye végül buddhista szerzetes fogja elbúcsúztatni.

 

[Fehér Dániel] (10:04 - 10:44)

Csak ugye a buddhista temetkezési szokásokról a tapasztalatom, az gyakorlatilag ennek a kedves segítőnek, aki elvitt hozzá, és a kóvai temetkezés vállalkozónak köszönhető. Ugyanis éppen interjút készítettem ezzel az új emberrel, aki elmesélte, hogy mi a szokásrendje egy hagyományos buddhista temetésnek. A halált követően van ez a bizonyos ocujá, az a virrasztás, ahol viszonylag sokan jelen lehetnek.

 

Vannak olyan munkatársak, kollégák, távoli ismerősök, akik csak az ocujára, erre a virrasztásra jönnek el, és a temetésen már csak a szűkebb családi körben.

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (10:45 - 13:21)

Bocsáss meg csak, hogy félbe szakítalak. Buddhista szerzeted, tehát itt hat lépésre lehetne ezt nagyon röviden felosztani. A közvetlen a halál után történik meg a lemosás, a kopósúba helyezés, a virrasztás jön ezután, az ocuja, amiről beszélsz, és hát utána a temetési szertartás.

 

És itt érdekes, hogy egy buddhista nevet kap, ugye ez a kájmiónak hívják, az illető. Ezt ugye, hogy ne zavarják vissza a világba, ugye ennek ez lenne a célja. Na most azért én itt zárójában megjegyzem, hogy ezeknek ugye hát busás ára van, tehát ugye lehet választani, hogy éppen milyen buddhista nevet szeretne az illető magának, illetve hát ugye a családja.

 

Most valaki már előtte, még a halála előtt ezt meg tervezi, kiválasztja, de hát többnyire inkább a család. És e mögött azért ott van az is, hogy a buddhista templomoknak hát valamiből élni kell, és fel kell tartani magukat, tehát nyilván ez a rendszer, ez egy szervezet nagyon jól kitalált rendszer, hogy mi mennyibe kerül. Na most utána jön a hanvasztás, amiről ugye már beszéltünk.

 

Egyébként kelet-nyugat Japánban ennek is ugye a hagyományok, tehát hogy rögtön a csontokat urnába gyűjték, vagy mit csinálnak, hogy csinálnak, ez azért változó, és ez is azt mutatja, hogy hát itt nem kőbevesett törvényekről van szó, a vidék is, a szokások is azért ebbe beleszólnak. És hát utána jön a hanvasztás utánul az urna elhelyezése, és utána jönnek az emlékszertartások, amikről sem szabad megfeledkezni, és itt ugye a hetes szám az egy ilyen dominancia, 7 nap után, 49 nap után, sőt hát ugye évekre rá is ez megtörténik. Itt megint visszautalnék arra, hogy hát ezek megint csak nyilván pénzbe kerülnek, hiszen ilyenkor egy szertartást kell megrendelni, és a többi, és a többi.

 

Ez így nagyon jól ki van találva. Amit így átéltél, tehát így a buddhista szertartások, vagy hát így a hallottak alapján is, szerinted van-e esetleg olyan, amit Magyarországra importálni, amivel még könnyebben szabad ezt a szót használni, és egyszerűbben tudnánk viszonyulni a halálhoz, jobban be tudnánk fogadni. Van-e olyan esetleg, mit gondolsz a véleményed szerint?

 

[Fehér Dániel] (13:23 - 15:33)

Egészen európai ember számára szélsőségesnek tűnő szokásokkal találkoztam, ami a temetkezéshez kapcsolódik Japánban. Azon gondolkozom, hogy talán mi segítene a magyar emberek számára, hogy elinduljanak ezen az úton, vagy visszataláljanak ahhoz a szokásönt, ez ami része volt a mi életünknek is, csak eltávolodtunk tőle, akkor azt mondanám, hogy a gyerekek jelenléte a gyászban, a temetési szertartásokon, a temetőkben lenne az az első lépés, ami generációról generációra egy idő után sokkal elfogadhatóbbá, és könnyebbé tenni ezt a gyász folyamatot. Nagyon izgalmas dolgokkal találkoztam, és kicsit visszakapcsolódnék ahhoz, hogy említetted, hogy amikor a kettős öngyilkosság tematikája megjelent egy burrakú darabban, akkor utána ennek voltak élő megjelenései, és sokan követték ezt az útát.

 

A művészek felelősségéről beszélnék röviden, illetve arról a hatásról, amit kiválthatunk azzal, hogy létrehozunk egy alkotást. Akár Mexikóról beszélek, ahol talán sokak által ismert Coco című film, ami a mexikai halottaknapi szokásokról szóló animációs film, vagy akár egy James Bond sorozat egyik epizódjának a kezdőjelenete, ahol a Mexikóban, a fővárosban zajló halottaknapi felvonulás a nyitány, amikor a főhősünk éppen akcióban van. Tehát ez a két film, illetve más filmek is, Mexikóban egy picit újraélesztették a halottaknapi szokásoknak a gyakorlását.

 

Egyrészt azért, mert ennek hirtelen lett egy turisztikai monzó ereje, és ezt én tapasztaltam vidéken is, tehát gyakorlatilag azt hiszem, hogy több pénzt fektetnek abban, hogy látványosak legyenek ezek a felvonulások, hogy a turizmust oda tudják honzani. Másrészt pedig van egy pozitív hatása is, hogy a szokásokat és a hagyományőrzést is előveszik, és más így talán a halottakkal való kapcsolat. Ugyanígy Japánban van egy film, ami...

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (15:33 - 17:53)

Az Okuribito, japán címe, igen. Ami azért érdekes, mert okuru szó azt jelenti, hogy kísérni, elküldeni. Okuribito ugye ez akkor a kísérő ember, és ez azért érdekes, mert ez egy valódi könyv, egy nyiki, egy napló alapján készült.

 

Aoki Shimon no kanfu nyiki a címe, aki saját maga is no kanshin volt. Mi is ez a no kanshin? Ez az a foglalkozás, aki a holtesteket ugye a koposóba helyezi.

 

Na most ez a film, ez azért érdekes talán, mert egyrészt azért, mert ez volt az első olyan japánfilm a filmtörténetben, ami oszkárdiát kapott a 81. oszkár gálán, a legjobb idegennyelvű filmként díjazták. Egyébként 2008-ban jelent meg a film.

 

Bemutatja ezt a folyamatot, és nagyon sok olyan elem van benne, amivel közelebb hozza a nézőhöz a főszereplő hozzáállását, a főszereplő változását azáltal, hogy ez lesz a foglalkozása, meg hát magát, azt a rituálét, hogy ugye mit csinálnak ilyenkor. Én is láttam ezt a filmet korábban, hát már annyira nincs a fejembe, de vannak azért, akár a Youtube-on is pillanatokat azért lehet belőle nézni, és például ez is egy megragadó, hogy aki betanítja a főszereplőt erre a feladatra, erre a foglalkozásra, ő már első látásra látja egy halottról, hogy hogyan halt meg, sokat szenvedette, úgymond erőszakos halál volt-e. Aki ezzel foglalkozik, ennyire részletességében a halált, mint jelenséget is meg tudja ismerni.

 

Valóban egy nagyon jó film, és ajánlom tényleg mindenkinek, nem csak erről szól úgymond a film, hanem az emberi kapcsolatok is ott vannak a háttérben, úgyhogy mindenféleképpen ma is azt lehet mondani, hogy egy klasszikus.

 

[Fehér Dániel] (17:55 - 20:23)

Rám is nagyon nagy hatással volt ez a film, amikor láttam néhány évvel ezelőtt, és akkor, amikor tudtam, hogy Japánban fogok forgatni, amikor eldöntöttem, volt bennem egy ilyen célekítőzés, hogy valamilyen formában legalább hallhassak erről japán emberekről, hogy mi is ez a szertartás. Mert amikor láttam a filmet, akkor az alkotóknak köszönhetően, és ennek a szertartásnak az érzékenységének köszönhetően azt éreztem, hogy nekem lehet, hogy segítene az, bármennyire távol el ez a magyar temetkezési szokásoktól, hogyha én a szeretteim elbúcsúsztatásán egy ilyen szertartásban részt vehetnék. És hogy mi is ez a szertartás valójában, amikor Kobe-ban a temetkezési vállalkozóval készítettem éppen az interjút, rátértünk erre a része is, hogy mi is ez a szertartás, mi a folyamata.

 

Azt mondta, hogy most éppen zajlik egy ilyen az épületben, tehát a ravatalozó épületben, és hogyha végeztek a szertartásvezetők, akkor utána lehet, hogy beszélgethetek velük. Lement, hogy megnézze, hol tart a szertartás, találkozott a családdal, és amikor a család megtudta, hogy ott vagyok Japánban kutatóként, művészként, dokumentumfilmkészítőként, akkor abban a különleges lehetőségben volt részem, hogy megengedték, hogy vele forgassak az elmúlt szerettük halott morzsdatási szertartásába. De gyakorlatilag öt perccel a forgatás előtt tudtam meg, hogy egy ilyen megtiszteltetésben lehet részem, és nagyon érdekes volt az, hogy az idegrendszerem rögtön tervezett egy koncepciót, hogy hogy fogok forgatni lent, bár nem vagyok képzett operatőr, de azt hiszem, hogy sikerült ezt a szertartást olyan érzékenyen, olyan kamerabeállításokkal, olyan tapintattal rögzíteni, ami kellő tisztelettel áprázolja ennek az elhúnt embernek az utolsó szertartását, és maga a temetkezés vállalkozó is azt mondta, hogy nagyon meglepődött, amikor a család önként felájárlott ezt a lehetőséget, és azt gondolja, hogy talán senkinek, de lehet, hogy nagyon kevés olyan európai embernek volt ebbe lehetősége beleforgatni az elmúlt időszakban. Úgyhogy ez egy rendkívül különleges lehetőség volt, és megtisztelő számomra.

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (20:24 - 20:34)

Egyébként ez nem borzasztott el téged ott, hiszen gondolom életedben először láttál ilyet. Milyen érzések tőlem lettek fel benned?

 

[Fehér Dániel] (20:36 - 22:20)

Az első érzésem megtiszteltetés volt. Tényleg az, hogy egy olyan intímes, soha viszelemtérő élethelyzetbe engednek betekintést nekem, ami számukra egy borzasztóan érzékeny dolog. Tehát egyértelmű volt az, hogy folyamatosan figyelem őket is, hogy mikor jeleznek, hogy mikor kell, hogy kirépjék ebből a helyzetből.

 

Önmagában kamerán keresztül nézni a világot, egyfajta védőfal. Ezt már Mexikóban a temetői szertartásoknál is tapasztaltam. Tehát gyakorlatilag egy picit hátulébb tudok helyezkedni, és az érzelmeimet egy picit távolabb tudom tartani az utani jelenségektől.

 

Ez mindenképpen segített. De azt gondolom, hogy ha kameránél külvettem volna részt ebben a szertartásban magánemberként, akkor sem lett volna számomra elrettentő. Magának a holtis látványának voltak olyan részletei, amiket tudatosan kerültem a rögzítés szempontjából.

 

Ezeket talán nem is fontos, tehát ezeket kifejezetten fontos mellőzni. Viszont önmagában egy halott ember látványa egyáltalán nem volt hiesztő számomra. Nagyon érdekes volt ez a felismerés, hogy a halál természetesége mennyire felszabadítja az embert, amikor ezzel találkozik, és hirtelen ledülnek azok a korábbi tévképzetek vagy félelmek, amiket az ember ehhez kapcsolt.

 

Ezért is lenne jó talán, hogyha megfelelő körülmények között, megfelelő tempóban az emberek újra el tudnának kezdeni, közeledni ehhez a jelenséghez, mert akkor a tabú és a félelmek talán meg tudnának szűnni.

 

[Yanagisawa Gyöngyi] (22:21 - 27:45)

Amit most mond az, hogy a család megengedte, hogy ott forgas, és megengedte azt, hogy beleláss, úgymond az ő búcsúsztatásukba, az ő bánatukba, egy kicsit az jutott eszembe, hogy ez valahol a buddhista gondolkodásnak, és a buddhizmusnak is egy nagyon, de nagyon fontos része, egy alapköve. Az a gondolatvilág, az az elgondolás, hogy minden ember buddhává válhat. Eredetileg, tehát most itt visszautalok erre a Hiezzanra, Kyotóra, Hiezzanra és az Enryakuji templomra, mert ugye eredetileg ezt egy Saicso nevezető szerzetes alapította, hozta létre, és az ő elgondolása szerint a buddhizmus, az tulajdonképpen az egyszerű életről és a mély tanulásról szól, semmi másról.

 

Felépített ezen a hegyen egy kis fakunyhót, és hát ez a kunyhó lett aztán a jelenkori kompontsúdó, ez a templomnak a központi csarnoka. Na most a központi csarnoknak a belsejében, belső szentéjében ugye van egy nagy buddhaszobor, de ennek az az érdekessége, hogy ez három méterrel mélyebben helyezkedik el, mint az a folyosó vagy az a szint, ahová ugye a látogatók bejönnek és hát megtekintik. Tehát magyarán ezt úgy kell elképzelni, hogy egy szinten vagyunk a buddhaszoborral, ugyanaz a szemmagasság, és ez is, ez a gondolat és ez a megjelenítési forma, ez fejezik ki azt a gondolatot, japánosul is szokták mondani, hogy bucubon ichinyo, ami azt jelenti, hogy minden élőlény egyenrangú, minden ember egyszintű, tehát még ugye a szúnyog is, és hát ez ugye a buddhizmusnak is egyik alaptanítása. Tehát ez a, hogy minden ember buddhává válik, de ebből a gondolatból adódik az, hogy egy körforgásban élünk.

 

A jelenkori életünk az csak egy állomás. Azzal, hogy meghalunk, az tulajdonképpen csak egy pillanat, az csak egy pillanat abból a hosszú útból, amin mi tanulunk ahhoz, hogy buddhává válhassunk. Ha abból a szemszögből indulunk ki, hogy mondjuk egy hasonlattal, hogy a halál az a tenger, és az élet az rajta egy csónak, akkor ugye, amikor az a csónak az elsőjed, akkor ugye a halálba térünk vissza.

 

A jelen életünk az tulajdonképpen a halálnak csak egy része. Ha így fogjuk fel, akkor pedig megint más a hozzállás, és hát valóban, amit ugye a beszélgetésünk elején már érintettünk, hogy miért is fél az ember a haláltól, hát mert ugye még nem tapasztalta meg, és mindig attól félünk a legjobban, amit még nem tapasztaltunk meg. Visszatérve itt, amit mondtál, hogy beengedtek, és milyen tapasztalatod volt ezzel kapcsolatban, lehet, hogy a család is egy hasonló gondolat meneten van, és ezért kísérik az elhunytat, segítik őt abban, hogy ezen a tanulási folyamaton, tehát, hogy ő buthává válhasson egyszer, ebben segítik, és ennek ők részesei csak, és éppen ezért örülnek, hogyha ennek más is része se lehet.

 

A másik pedig, hogy a sintoizmussal kapcsolatban, ugye a sintoizmus az kegárának hívják, tehát, hogy egy szennyezés a halál. A sintoizmus az egy animismusról szól, ami azt jelenti, hogy mindenben látnak lelket, mindennek kaminak hívják, de ezt a kamit, ezt nem lehetne igazán, nem jó szerintem Istennek fordítani, mert nem az európai értelemben, mert Istenről van szó, hanem talán annyi, hogy mindegyiknek lelke van, szelleme van, valahogy így lehetne talán a legjobban mondani, és hát természetesen az elhunyt szemének is. Ezért kell, tehát a sintoizmusban ezért kell az elhunytakat, az ősöket tisztelni, és az ősök szellemét emlékezni rá.

 

Na most így fonódik össze itt a halálképnél a buthizmus és a sintoizmus, hogy ugye az ősök tisztelete, és hát egyben az ősök az elhunytaknak a kísérése is. Azért ami érdekes, itt még a buthizmuson belül még egy dolog, ez pedig a pokolnak a fogalma. Ezzel kapcsolatban neked volt-e valamilyen tapasztalatod Japánban, hogyan látják az emberek?

 

[Fehér Dániel] (27:47 - 27:56)

Valójában ehhez kapcsolódóan nem meséltek nekem, és a kutatásoknak sem volt része, úgyhogy ez a téma számomra egy homályzóna.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ja, értem. Tehát akkor a pokol ez így kimaradt.

 

[Fehér Dániel]

Igen, ez még kimaradt, de akkor ez egy lehetőség lesz.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ami engem így megfogott, hogy ugye a kereszténységben az van, hogy ha valaki pokorra kerül, akkor az a pokorra került, és akkor áll ment, tehát onnan aztán se jobbra, se balra. Viszont érdekes a buddhizmusban, hogy ez nem örök. Tehát ha valaki a pokorra kerül, az nem örök, de azért van egy csavar ebben is, mert hogy a büntetés az iszonyú hosszú.

 

Tehát ez nem arról szól, hogy rögtön onnan tovább lehet lépni, de akár onnan még a Mennyország kapujáig is el lehet jutni. Na most ez megint ezt a buddhista körforgást, tehát itt megint azt mutatja, hogy az állapot az soha nem állandó. Tehát az, ami van, bekerül valaki a pokolba, az nem azt jelenti, hogy ott is marad.

 

Tehát mindig van változásra lehetőség, és ugyanez van az életben is.

 

[Fehér Dániel]

Talán annyiban tudnék személyes élménnyel kapcsolódni ehhez a témához, hogy két buddhista szerzetesről is volt lehetőségem beszélgetni interjú kereteim belül. Az egyik ők elmondta, hogy nagyon fontos volt számára az édesapja, aki szintén szerzetes volt, és természetesen őt is elérte a halál. Ugyanúgy megélte a fájdalmat az elvesztéssel kapcsolatban.

 

Azt mondta, hogy amit ebben a helyzetben ő tehetett, hogy imádkozik az édesapjáért, hogy minél jobb helyre szülessen újra, minél jobb helyre kerüljön a halála után. De nagyon érdekes volt látni az érzelmeket az arcán, miközben erről mesélt, hogy ugyanúgy átélte a fájdalmat, mint bármelyikünk. Talán van egy eszköz a kezében, illetve van a buddhista tanítás gyógyító ereje, ami számára egészen más dimenzióba emelte ezt a megérést, ezt a gyász folyamatot.

 

És ugyanazt tapasztaltam Mekszikóban is, akikről beszélgettem. Tehát ne legyen az egy tévképzött, hogy a világ bármely pontján a halál egy könnyű, terüs dolog. A változás és az annak köszönhető fájdalom az mindenhol része az életnek, de mégis egészen más szemszöggel és egészen más szokásokkal, egészen más, hogy élik meg az emberek.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

És hát, hogyha már bábukról beszéltünk, egy kicsit visszakanyarodnék ehhez a témához is, mert hogy a bábuk mellett a babák szerepe is nagyon fontos itt Japánban. És itt megint egy kicsit a sintoista, ez a bizonyos lélek, szellemviség is bejön ide, mert hogy itt talán a Hinamatsuri, amit lehetne említeni ugye a babáknak az ünnepe, ami március harmadikán van most jelenleg, de hát ugye eredetileg mire nyúlik ez vissza? Maga a szó, a nyingyű, japán szó, mint emberi forma, tehát ténylegesen a kanjik is ezt jelentik, az emberi alakú tárgy, az befogadhatja a lelket is.

 

Tehát ezek, ha ugye használjuk, a miénk, akkor annak már egy lelke is lesz. Ennek ugye van egy szava is, ez a tsukumogami-nak hívják, és ebben is ugye a kami szó felelhető. Régen, amikor hát ugye nagy volt a gyerek halandóság is, mindenféle bajban, betegségben ugye korán meghaltak a gyerekek, akkor úgynevezett hitogatal, tehát papír- meg fából készített figurákra próbálták ráruházni a bajt, a betegséget és minden dolgot, és aztán utána ezt vagy elégették, vagy pedig ugye vízre helyezték, eltávolították ezzel a rituáléval a gyerekről a problémákat.

 

És hát a Hinamatsuri, az tulajdonképpen ennek a továbbfejlesztett formája, az általam olyannyira szeretett Heian-korban történt ez, amikor már ugye babákat, konkrét babákat készítettek, és a császári udvart reprezentálják jelenleg ezek a babák, ugye fel kell állni, ez egy többszíntes emelvény, és hát ugye erre teszik fel a babákat, jelenleg is a kislányoknak a jövőjét, ez tulajdonképpen ennek a célja, és hát még annyi, hogy hát ezt minél előbb le is kell szedni, tehát nem lehet úgy hagyni, mint karácsonyfát, hogy ameddig lehet még gyönyörködjünk benne, le kell szedni, mert ha nem, hát akkor ugye a kislány az nem fog férhez menni, vagy nem úgy fog férhez menni, ahogy szeretne.

 

Ezeknek a babáknak, tehát visszatérve oda, hogy lelkük van, lelkük lesz, ezeknek úgymond el is kell tőlük búcsúzni, tehát nem lehet csak a babát úgy kidobni, hanem ezt hívják nyingyó kujónak, és hát ennek is van egy szertartása. Nem tudom, hogy ilyenen például részt vettél-e, vagy volt-e, szerencséd ilyenről hallani valamit.

 

[Fehér Dániel]

Volt egy nagyon kedves tolmácsölagy, aki segített a fordításban egy interjúval kapcsolatban, és a gyerekkora nagyon nagy részét Japánban töltötte, és annak idejének is volt ilyen ünnepségben része, mutatott fényképet a saját Hína Matsuriéről. Ilyen szertartáson nem tudtam részt venni, hogyha jól tudom, akkor ez a bercius időszakra tehát esős augusztusban, hogyha lesz lehetőségem, akkor nagyon szívesen átélem én majd egy legközelebbi alkalommal. Ami még érdekes, hogy hallottam ezekről a babákról, hogy amennyiben megsérülnek, vagy valami olyan dolog történik velünk, amivel nem teljes értékű babákról beszélünk, akkor van egy ilyen temetési szertartás, ami hasonló egy ember temetési szertartásához, és ugyanúgy részt vesz egy bútista szerzetes, és a végén rituálisan elégetik.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így van, erről beszélek.

 

[Fehér Dániel]

Ilyet sajnos nem volt lehetőségem végigélni, viszont egy kicsit kapcsolódik ez a témakör ahhoz, hogy valójában én a kutatást, hogy is terveztem meg, még a Színművészeti Egyetemi Babtörténeti Talulmányok kapcsán szereztett búdomást arról, hogy a babműfaja, a babjáték részben a termékenységi és halotti szertartásokhoz köthető. Tehát gyakorlatilag voltak olyan kultúrák, és a mai napig is vannak olyan szertartások, ahol a vallási vezető az elhunyt szeméről készült váb segítségével vezeti átjelképesen az elhunyt lelkét a más világra. Ez egyfajta látható, kézzelfogható támpontot ad az ott összegyűlt gyászolók közösségnek, hogy lelkileg át tudják élni, hogy az elhunyt szerettük jó helyre kerül, és hogy eltávozik tőlük.

 

Ez egy ilyen kapu szertartás, ahol átlép az elhunyt a más világra. És gyakorlatilag emiatt fogalmaztam meg azt, hogy én ezekben a kultúrkörökben azokat a szertartásokat helyezem kifejezett fókuszba, ahol a bábjáték, a bábhozás, a maszkos játék vagy egy ilyenfajta képzőművészeti elindegenített gesztus része a halotti szertartásoknak. És ez kicsit kapcsolódik ide is, amiről beszéltünk az előbb, hogy lélekkel ruházzák föl a babákat, ezeket a babákat, amik vigyáznak a lányokra, és utána eljön a pillanat, hogy az ott esetben álljának és el kell, hogy égessék.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

És hát ugye a másik szertartás, ami nagyon fontos és központi volt a japáni utad alkalmával, ugye az az Ubon augusztusban, ami a halottak tiszteletéről szól, illetve hát, hogy ugye ezek a halott lelkek úgymond visszajönnek. Ez megint csak ugye egy buddhista-síntó keverékről van szó. Ebben milyen élményeid voltak, illetve hol forgattál konkrétan?

 

Mi volt az, ami mondjuk megdöbbentett, és mi volt az, ami viszont hát nagyon letaglózott, vagy hát egy olyan élményt adott, amin elgondolkoztál?

 

[Fehér Dániel]

Nagyon jó volt látni azt, hogy a japánok egy része közösségi élményként éli meg a halottak napját. Több helyzeten tudtam forgatni különböző szokásokról. Kanazabában tudtam forgatni Bon Odorit.

 

Ez egy olyan halottak napi tánc, ahol egy főtéren, város, falu főterén felállítanak egy emelvényt, egy egybételmagas emelvényt, lampionakkal díszítik. Erre az emelvényre olyan idősebb hölgyek, talán urak is mennek föl, de én hölgyeket láttam, akik népviseletben az este folyamán, amikor elindul ez a szertartás, egy táncot mutatnak a pódium körül összegyűlt tömegnek, akik lehetnek, akik állhatnak gyerekekből, felnőttekből, civilekből, én még rendőrt is lettam egyenruhában táncolni ott a pódium körül, nagyon jó élmény volt. Tehát gyakorlatilag mutatnak egy táncot, amit a körülöttük lévő tömeg utánőz, és ez jelképesen egy közös tánc a halottakkal, a holt lelkekkel, akik visszajöttek erre az alkalomra, a halottak napjára, ide az élők közé.

 

Szerintem egyébként egy hasonló szertartás is valahogy importálható lehetne, hogy legyen egy olyan tánccal, zenével összekötött ünnep, amivel emlékezünk a halottainkra. Ez nem áll annyira távol az európai gondolkodástól talán. Tényleg gyakorlatilag tájánységenként különböző szokásokkal emlékeznek a halottaikra a halottak napján.

 

A másik kifejezetten érdekes szertartás, amit előre kiválasztottam, hogy szeretnék mindenképpen belefarkotni, az Nagaszakiban a Soro-Negesi, vagy más néven Lélekhajó felvonulás. Itt gyakorlatilag ezt úgy kell elképzelni, hogy családok, baráti körök, vagy akár munkatársak, tehát adott esetben egy cég, mozgó oltárt készít bambuszból az elhújt szeretteinek, leginkább az abban az évben elhújt szeretteinek. Ezek kerekeken guruló lélekhajók, ami ugyanúgy az adott család házától, vagy a munkahelytől, vagy egy szentétől indul el.

 

A főutcán, a város Nagaszaki főutcáján végigvonulnak a szertartás alatt, ez egy félnapos rendezvény, és utána ezeket a hajókat végigkíséri a tömeg a tengerpartig, ahol jelképesen búcsút vesznek tőlük. Ezek a mozgó lélekhajók, ezek díszesek, ezeken ott vannak az elhújtaknak a fényképei, az elhújtakhoz köthető tárgyak. Nagyon érdekes, hogy Nagaszakiban a petárda, mint olyan, része a halottak napi szokásoknak, ugyanis részben azt gondolják, hogy ezek távol tartják a petárda, durranása távol tartja a gonosz szellemeket, másrészt meg felébreszti az elhújtak lelkét, hogy igenis itt a lehetőség, hogy találkozzunk.

 

Nagaszakiban a temetőben is volt lehetőségem forgatni, ahol a legváltozatosabb tűzi játékokkal, petárdákkal ünnepelték a halottak napját az emberek. Ez egy nagyon hangos szertartás, úgyhogy akkor, amikor én is forgattam a lélekhajó felvonuláson ott a fő utcán, akkor mindenkinek, nekem is, füldugó volt a fülemben. Abban a szerencsében volt részem, hogy találkoztam egy olyan közösséggel, egy városrész férfi és női tagjai építettek egy hatalmas lélekhajót.

 

Itt ezt a hajót nem egy vagy több embernek szentelték, hanem igazából az összes áhúnyt szerettüknek, akikre elszívesen gondolnak vissza ezen az alkamon. Tehát itt egy ilyen 30-40 főstársaságról kell gondolni. Két napon keresztül tudtam forgatni, hogy a nulláról, hogy építették fel a hajót, és utána hogy vonultak végig a fő utcán, és bondották le végül a hajót a tengerparton.

 

Fantasztikus élmény volt, és nagyon hálás voltam, hogy közelengedtek ezzel a szertartáshoz. És itt, hogy gyakorlatilag beszélgettem velük, itt, hogy nem egy konkrét áhúnynak szentelték ezt a hajót, ez gyakorlatilag egy ilyen közösségi élmény volt. Itt az volt a lényeg, hogy mi együtt vagyunk, együtt töltsük az időnket, beszélgetünk, megépítjük ezt a hajót, és egyúttal gondolunk a szeretteinkre is.

 

Szerintem ez is lehetne egy hozzánk közel álló szokás a jövőben.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Valóban, ez megint a közösségépítésnek is egy nagyon jó módja. Így elhallgatva téged, azért nagyon rövid időt tudtál az egyes helyszíneken, rövid ideig tudtál tartózkodni, de ennek ellenére nagyon intenzív élményekben lehetett részed, és hát ugye, hogy ezt te elrögzíteni is tudtad, ez valóban nagyon fontos és nagyszerű. Itt rögtön adódik is a kérdés, hogy mikor lehet ezeket látni majd, hol lehet látni, mit tervezel, hogyan lesznek ezek feldolgozva.

 

Két projekten dolgozol, ugye az egyik a Kárpát-medencéi bábkészítők, és a másik pedig a halálritusok. Most Mexikót, illetve Japánt tudod már magad mögött, és akkor még szeretnél Afrikába is eljutni. Tehát, mik a tervek ezzel kapcsolatban?

 

[Fehér Dániel]

Igen, tehát a négy, illetve most kilátásban van egy további dél-keletásiai helyszín, tehát a négy kultúrkör, vagy talán öt kultúrkör halotti szertartásairól szóló kutatás egy kreatív dokumentumfilmben lesz majd látható, aminek a végső vágott változatát 2028 végére, 2029-re tervezzük. Itt már elindult egy nagyon fontos együttműködés olyan filmes szakemberekkel, akik a saját kapcsolati rendszerüket és tudásukat kapcsolják az én fordítási munkámhoz. Illetve a másik, amit már említettél, amit az ösztöndíjás munkám keretében hozott létre, a Kárpátben Nénszel vábkészítő mestereiről készülő sorozat, ahol gyakorlatilag az van, hogy minden egyes műhelyben elmegyek két napra forgatni.

 

Ezekből az epizódokból megismerhetik a nézők az adott művész erőéletét, hogyan találkozott a vábkészítés mesterségével, milyen anyagokkal dolgozik, milyen eszközökkel dolgozik, hogy épül fel jól egy vábkészítő műhely, milyen technikákat hozott létre, még ezek a technikai furfangok, amiket szívesen továbbadnának a későbbi vábkészítő generációknak, amiket ők megtapasztaltak a munkájuk során, milyen régi, hagyományos és új technológiák vannak jelen az ő munkásságukban. Tehát ez egy olyan sorozat, ami egy kicsit megoldást kínál egy problémára, hogy jelenleg Magyarországon nincsen akkreditált vábkészítőképzés, igazából ez most már egy évtizeden egy probléma, és ezzel a sorozattal gyakorlatilag szeretnék emléket állítani a magyar vábkészítőmestereknek és a munkásságuknak, és egyben talán inspirálni olyan később ebben a szakmában gyakorló művészeket, akiket érdekel ez a szakma, hogy lássák, hogy milyen forrásból táplálkozhatnak, és bele tudják tenni a saját kreativitásukat is a jövőben.

 

Volt egy nagyon szívonoros vábkészítőképzés annak idején a Budapest Vábszínházban, ez már nem aktív, és gyakorlatilag ma, hogyha valaki vábkészítő szeretne lenni, akkor a legadekváltabb út, hogy elmegy egy vábkészítő műhelybe, jelentkezik, hogy ő megszeretné tanulni ezt a mesterséget, és ott a gyakorló mesterek útmutatásával tud felnőni ehhez a szakmához.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Nincs Magyarországon ilyen képzést? Hogyha valaki azt mondja, hogy hát én szeretnék vábkészítő lenni, akkor fel kell pakolnia magát, el kell mennie egy vábkészítőhöz, na akkor én most itt vagyok, és akkor tanulni szeretnék.

 

[Fehér Dániel]

Így van, pontosan.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Összességében hány vábkészítő működik most Magyarországon?

 

[Fehér Dániel]

Talán az a legkifejezőbb, hogy nem elég.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

De számszerűen akkor a két kezünkön ezt már meg tudjuk számolni.

 

[Fehér Dániel]

Pontos számot nem tudok, de azt tudom, hogy sokszor futottunk bele abba, hogy határidőre nem tudtak elkészülni a vábok egy próbafolyamatban, mert nem volt olyan készítő, akinek lett volna szabad kapacitása. Tehát igen, ez egy nagyon fontos dolog, és az is érdekes egyébként, hogy kik jelentkeznek egy ilyen műhelyben. Tehát vannak szobrászok, vannak festők, vannak fém művesek, van aki ötvös szakmából érkezett meg a vábkészítésbe, van aki vábszínészként ismerkedik ezzel a szakmával, és pont ez teszi egy igazán gazdag eszköztárra rendelkező szakmává, hogy ezek a különböző tapasztalatok, akár a fém művességből, az ötvösségből, ezek mind beépülnek, és a vábkészítők fantasztikus közösség, mert átadják egymásnak a tudást.

 

Tehát azok a technikai felfedezések, amikre ők ráismernek az alkotás folyamán, ezt megosztják egymással, akár workshopok keretében, akár csak így szájról a szájra adják egymás között. Tehát ez egy nagyon összetartó és nagyon erős közösség.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Vannak bőven lehetőségek. Hát én nagyon-nagyon sok sikert kívánok ehhez, nem csak neked, hanem a szakmának, és hogy épüljön, szépüljön, és hogy tényleg egyfelől, hogy az érdeklődést felkelcse, milyen sokrétű, mennyire sok átfedés van más szakmával, legyenek bábkészítők. És az utolsó kérdésként azért még fel szeretném neked tenni, bár egy kicsit azért utaltál rá, de engem azért ennél mélyebben érdekel, hogy a te viszonyodat a halálhoz, hogyan változtatta meg, vagy változtatja meg ez a projekt, és ezek az utazások.

 

Hol tartasz te most a halálfeldolgozásában, vagy nagyon egyszerűen úgy is kérdezhetném, hogy te a gyermekednek hogyan mondod el, hogyan magyarázod el, hogy mi a halál?

 

[Fehér Dániel]

Ez a központi kérdés, és pontosan ez az a szituáció, ami leginkább leméri azt, hogy én minket is tapasztaltam, és minket is gyűjtöttem össze ezek az utazások során. Sokat beszélgetünk a fiammal a kutatás jelentménye kapcsán erről a kérdésről. Szerencsére neki még nem volt olyan elvesztés élménye családom belül, ami traumatikus és meghatározó lett volna, de természetesen mindennek eljön az ideje.

 

És az, hogy bennem hogy változott a halálhoz, vagy az elmúláshoz való viszony, azt gondolom, hogy abban a pillanatban kerül ez úgymond egy valós megmérettetésre, amikor a következő elvesztéssel találkozok. Ahogy meg korábban említettem, sok emberrel beszélgettek az ő gyász élményeikről, és minden egyes ilyen történettöredék egyfajta lelki pázlót hoz létre bennem, ahogy a félelmek és a kétségek és az ismeretlen valahogy így helyrekerül bennem. És kicsit tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember egy népmesét meghallgat, és valahogy megtalálja a saját helyét a történetben.

 

És a saját karakterét segítik segítő karakterek, és valahogy el tud jutni, el tudja érni a célját a végén. És nekem a célom az az, hogy valahogy megnyugvással és elfogadással tudjak viszonyulni a halálhoz. Ami nagyon fontos tapasztalat, hogy azóta, hogy ezt a kutatást végzem, az élethez való viszonyom változott meg nagyon jelentősen.

 

Valahogy azt érzem magamon, hogy sokkal jobban a jelenben tudok lenni, és sokkal jobban tudom értékelni azokat a dolgokat, amik megadattak, amik itt vannak és körbevesznek engem, a szeretteim, az életem, a környezetem, és valahogy sokkal boldogabb tudok lenni a jelenben. És szerintem talán ez a legfontosabb most.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Talán végszó is lehetne, de nem engedlek el a végső és a legutolsó kérdésig, amit ugye minden vendégnek fel szoktam tenni, hogy neked milyen szín jut eszedbe, ha japánra gondolsz?

 

[Fehér Dániel]

Az indigókék, méghozzá azért, mert Tokushima-ban nagyon erős bábszínházi hagyomány él, és történetileg ennek az az előzménye, hogy azok az indigó vagy tinta gyártó vállalkozások, akik a régióban aktívak voltak, nagyon meggazdagodtak, és ők támogatták a bábszínházi társulásokat és csoportokat, amiknek köszönhetően gyakorlatilag ez a hagyomány részben életben tudott maradni.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát akkor ott te nagyon sok indigóval találkoztál, ugye?

 

[Fehér Dániel]

Igen, igen, és láttam is erről egy dokumentumfilmet, hogy hogy volt egy ilyen mecenatúrája a bábszínházi csapatoknak ebben a régióban, ami utána az ország bábos hagyományra is nagyon nagy hatással volt.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Nagyon-nagyon szépen köszönöm neked ezt a beszélgetést, én nagyon sok sikert kívánok neked, a továbbiakhoz is, és ahhoz, hogy ez a dokumentumfilm miután elkészül, illetve hát két dokumentumfilm, hogy minél többen nézzék meg, és hogy indítson el egy olyan utat, amit mások is követni fognak, mint dokumentumfilm, vagy bármilyen művészi alkotás megjelenésében, és hogy ez gazdagítsa a magyar kultúrát. Még egyszer nagyon-nagyon szépen köszönöm, és a legjobbakat kívánom.

 

[Fehér Dániel]

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, és örülök, hogy beszélgethettünk.