No, nem a lakodalomról van szó, hanem az esküvőnek a fényképezési felvonásáról.
Még bővebben pedig csupán erről, semmi másról. Valaki azért keres fel egy fényképész-stúdiót vagy invitálja meg a fényképészt a szabad napfényre, hogy esküvői ruhát öltve mindezt megörökíttesse. És utána az Instára kiposztolja.
A jelenség Japánban ugyanis létezik.
Nem mondanám, hogy óriási trend lenne, de van és létezik mint sok más furcsaság. Először 2014-ben ütötte fel a fejét a jelenség, amikor egy kiotói utazási iroda kezdett egyszemélyes, ún. magán-esküvőket kínálni. Ebből nőtte ki magát a portréfotózkodásra épülő biznisz, ami csakis a ceremónia-környezetben készített képekre fókuszál.
Tokióban, egy angol újságírónő vette fel kamerájával a jelenséget amikor is rögzítette egy fiatal lány gondolatait a fényképezés előtt.
A stúdió biztosítja a megrendelő számára annak álmai menyasszonyi ruháját, a fodrászt a sminkest a manikűröst és persze a fotóst, akivel előzőleg el lehet egy kicsit hosszabban is beszélgetni, hogy a fotós úgymond tisztában legyen az alany személyiségével és ezáltal minél belsőségesebb és meghittebb képeket tudjon készíteni. Szóval, hogy ne legyen futószalagízű az elkészült képsorozat.
De miért is akar valaki egyedül menyasszonyi ruhában pózolni?
Az angol újságírónő meg van róla győződve – és ezt bizonygatja is az európai nézőknek forgatott kisfilmjében, hogy
a japán lányok magányosságuk eredményeként kényszerülnek ebbe a helyzetbe.
Mert nem akarnak házasságot kötni, de a ceremóniát át szeretnék élni – legalább a fotózkodás erejéig, és természetesen mindezt meg is akarják osztani a nagyvilággal és a baráti körrel a posztok révén. Nem az számít, hogy igaz-e amit a képek mutatnak, hanem maga a fotográfiai eredmény és hozzá az élmény a fontos.
De vajon valóban erről van szó?
Nem érti egy kicsit félre az újságírónő a dolgot?
Nem lehet, hogy egyszerűen az van mind e mögött, ahogy szokott az lenni Japánban, hogy az esküvői ruha nem több csupán egy jelmeznél? Nem mutat túl egy Halloween kosztümnél? Egy japán embernek teljesen mást jelent a nyugati típusú házassági ceremónia. Minden csakis a látszatról és nem a tartalomról szól. Mindegy, hogy milyen templom – no jó, azért zsinagógát nem szoktak választani, csak templom forma legyen. A ceremónia kedvéért olyanok is, akik életükben még nem is jártak keresztény templomban egy papi ruhába öltöztetett külföldi statiszta előtt akarják kimondani a boldogító igent.
Ennyi, nem több és nem is kevesebb. Túlzás talán néha belemagyarázni bizonyos jelenségekbe a saját kulturális beállítottságunkat.
Hozzá szeretném tenni persze, - elismert tény, hogy Japánban is csökken a házasságkötések száma, ill. növekszik a szinglik tábora. A fiatal lányok egyre racionálisabban és materiálisabban gondolkodnak, nem kezdenek kapcsolatot pl. egy freelancer-rel, akinek kisebb az esélye a biztos gazdasági háttér megteremtésére. Ez egyébként hallható az említett interjúban is. A fiatalok feltették maguknak a lécet, aminek nem akarnak alámenni. Ha nem találnak párt a léc fölött, akkor inkább nem házasodnak. De ez nem jelenti feltétlen azt, hogy magányosak lennének. A környezetük figyelmét már azzal fel akarják hívni, hogy látszat-képeket posztolnak az Instára.
Ez pedig nem az elmagányosodott, embertársait kerülő, magába zuhanó típusra utal, nemdebár?
