Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– MÁSODIK rész

#40. rész—MÁSODIK epizód

Vendég: Várhelyi Judit

[Váradi Judit]

Szerintem mindenki meg tudja. Igen, lehet, hogy van, akinek lassabban megy, van, akinek gyorsabban, de én azt gondolom, hogy igen. Nyilván nekem ez az építésztréning, ez számított.

Tehát, hogy az egyensúly, nagyon sok mindent én valószínűleg hamar megláttam. Hamarabb megláttam, mint hogy meg tudtam csinálni. De én azt gondolom, hogy ezt mindenki meg tudja.

Vele is tudja látni, meg is tudja tanulni technikailag. Hát vizetérve az esztétikára, tehát annyit mond az elején, biztos minden tanár más. Szerintem a japántanárok mindegyike úgy dolgozik, hogy nem sokat beszél, hanem sokat mutat és sokat javít.

De hát a karigráfiánál is így van. Ott is lerajzolom a betűt, és nem mondja azt, hogy ez miért rossz, hanem egy piros tintával belerajzol.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tudni, hogy mindennel, tehát a sportnál is ugye ez van, csináld azt, amit én, ügye, utánozzál le.

[Váradi Judit]

Ezt nekünk nehezebb elfogadni, mert mi nem, és én sokat többet beszélek, és sokat többet belejavítok már itt folyamatosan is, mert ezt szerintem mi jobban igényeljük, mint európaiak, tehát máshogy nőttünk fel, máshogy állunk ehhez hozzá. Tehát én egy kicsit máshogy tanítok, mint japánban, de ez japánban így megy. Tehát senki nem mondja azt, hogy és ez esztétikailag, arra kell figyelni, hogy egy kicsit a könyv is ír egy kis szöveget, egy kicsit a tanár is mond valamit.

Amikor először az első órán, az nagyon szép, akkor azt mondta az én tanárom, és ezt figyeltem, hogy másoknak is ezt mondja, hogy képzeljem el, hogy egy fehér papír van előttem, egy papír, egy hosszú papírteket, kezemben az ecset, és fekete, vagy betüket, vagy képet festeni fogok arra a papírra, és képzeljem el, hogy a virága, az ága, a levél az a vonal, és a fehér papír pedig a tér. Tehát, hogy én amikor festek, vagy kaligráfiát rajzolok, betüket, akkor egy sík fehér papírra fekete jelleket hagyok, most ugyanezt csinálom, csak térben, és az ecset és az ecsetvonás az az élő növényi anyag, és ez háromdimenziósan térben. És ennyit mond.

Tehát, hogy ezzel próbálja azt átadni az első, egyik nagyon-nagyon fontos gondolatot, hogy üres tér. Tehát, ami miatt más egyikebben, mint egy európai virágkompozíció, vagy virágművészet, az az, hogy mi itt Európában hagyományosan színekkel, tömegekkel, sok virággal dolgozunk, a japánok pedig nagyon kevés anyaggal, a lehető minimummal, de vonalakkal és üres terekkel. Tehát, ők azt figyelik, hogy két gaj, vagy egy virág és egy gaj között milyen üres tér nyílik meg, az legyen feszültséggel, a vonal is a tér is legyen feszültséggel teli.

Na most, ha ezt így elmondom, hogy legyen feszültséggel teli a vonalnak a tér, ez semmit nem mond.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így van.

[Váradi Judit]

Vagy a pillanatban, amikor ezt megmutatják, hogy hogyan, akkor érzem. Vagy csak annyit tesz a tanárom, hogy a gajat, amit én használtam, egy néhány milliméterrel megfordítja. És ezt nekem látnom kell, hogy akkor valóban olyan feszültséggel teli, izgalmasabb, szebb lesz a vonal.

De ezt ő nem mondja el, hogy ez most feszültséggel teli lesz a vonal, hanem ezt meg kell látni. És van egy olyan élményem, és akkor az tényleg az ember megérzi és egy életre szól, tehát én például arra nagyon emlékszem, hogy már tanultam, hát egy éve biztos, tehát már az első könyvön túl voltam, és akkor egy ilyen hosszú, vékony növényt kaptunk. Ugye mindig hozza a virágbolt, leszállítja az anyagokat, és abból választották, hol gaj, hol.

Mindig gaj és virág, de időnként a gaj helyett ilyen sások vagy levelek vannak. És azt mondta a szensei, hogy most már úgy gondolom, hogy látod, úgyhogy megmutatom. És akkor odajött és megmutatta, hogy ha azt a hosszú, vékony anyagot egyik irányba vagy másik irányba hajlítom meg a végét, akkor nagyon pici a különbség, de az egyik irányba úgy lóg, a másik irányban meg érzem a feszültséget benne, ellentart.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Igen.

[Váradi Judit]

Egy pici, de ez egy ilyen néhány milliméter különbség. De tényleg lehet látni, hogy az egyik irányban ilyen szomorúan lekókod a feje, a másik irányban meg megtartja egy picit magát, majdnem ugyanan, de mégsem. És ezt ő így mondta, hogy most már látod, most már megmutatom.

Tehát, hogy ők figyelik azt, hogy én mit látok, és arra próbálnak mindig újat és újat adni, és valóban, ez sokáig tart, de valóban máig emlékszem arra a növényre és arra a pillanatra, amikor ezt ő megmutatta, és én megláttam benne. Tényleg láttam. Tehát lehet, hogyha az ő fél évvel azelőtt mutatja meg, akkor nem látom, nem jegyezem meg, és soha nem jegyzem meg.

Így viszont egy életre megjegyeztem. Tehát nekik ez a tanultási filozófiájuk, hogy ha a diát még nem érett hozzá, úgyis elfelejtik. És hogy az öt érzékszerveddel tanulsz.

Tehát azzal tanulsz, hogyha látod, tapintod, érzed, hallod, hogy hogyan recsen az a gaj, hogy ne törjön el, hanem még az a recsen, és még épp, hogy csak felveszi azt az alakot, amit te szeretnél. Tehát ez tényleg minden érzékszerveddel tanulod, és akkor tanulod, akkor sajátítod el, akkor lesz valóban a tested megtanulja. A szemed, a tested minden együtt tudja, és ha elvégzed ezt az öt könyvet, akkor elvileg odáig eljutsz, hogy technikailag, és így látásban, és testlátásban, testérzetben is már tudsz, felkészültél arra, hogy szabadon alkost.

És akkor már azokat az elveket fogod használni. És utána ő még mindig hozzátesz valamit. Tehát az elején talán, amit az elején az ember megtanul, és akkor most érekel csak a japán esztétikára, akkor megtanulod az üres térszépségét.

Tehát, hogy figyelni kell a térre, az ürességre. Megtanulod azt, hogy a japánok az aszimetriát kedvelik, nem a szimetriát. Tehát náluk az Itabana, de minden más művészetre is ez igaz, hogy az aszimetria egy nagyon fontos, sokkal szebb, sokkal izgalmasabb számukra.

Sokkal inkább azt gondolják, hogy ez az üres tér és az aszimetria együttesen segíti a nézőt, hogy alkotóvá váljon. Ez is egy nehéz megmagyarázni, de hogy azzal, hogy az üres tér is ad egyfajta potenciált arra, hogy oda még én beleképzelhetek valamit. Vagy, hogy egy feszültséggel teli gaj vagy virág vonala azt a szemem folytatja, tehát az úgy néz ki, mintha növekedne.

Az aszimetriában is a szemem így elkezdi járni fel alá a kompozíción. Sokkal inkább, mint az aszimetriában. És ez mind-mind egyfajta technika is arra, hogy a nézőt bevonja.

Tehát a néző is izgalmasnak tekintse, sőt az ő szeme még kiegészíti a kompozíciót, vagy így törbejár rajta, tehát ők úgy mondják, hogy a nézőből is alkotó lesz.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ezt egyébként, bocsáss meg, hogy szabadba vágok, egy európai ember, amikor először, vagy másodszor, vagy akár harmadszor lát mondjuk ebben a kompozíciót, akkor hogyan álljon neki ezt nézni? Mert nagyon sokszor hallom én is, hogy ránéz valaki egy ilyen alkotásra, és amit most mind elmondtál, ezt ugye nem érzik, ő nem látja még, erre még nem ére, és ő csak annyit lát benne, hogy ez egy asszimetrikus, ez úgy zavarja, mert hogy miért lógod ki, amikor nem kéne, de akkor hogyan érdemes ehhez viszonyulni, hogy valóban ezt a bevonódást, ezt megélhesse az ember?

[Váradi Judit]

Hát én azt gondolom, hogyha egy kompozíció valóban szép, és helyes, és jó, akkor ott ezt nem kell magyarázni, azt mindenki meg fogja érezni ezt a bevonódást. Én nagyon ritkán találkozom olyanokkal, akiknek nem tetszik az ikebana, nyilván nem is mondják, de nem biztos, hogy érti, de más. Tehát arra ráérez, hogy más, azt észreveszi, hogy jóval kevesebb anyag van benne.

És van, aki erre azt mondja, hogy hát ez nekem egy picit azért olyan csupasz, az elképzelhető, mert a mi ízlésünk az gazdagabb, de inkább ez a másfajta szépség, ez a kevés anyagból is létrehozott szépség, ez megfogja az embereket. Tehát én azt gondolom, hogy ez a bevonódást nem tudja, hogy miért vonódik be, de ez megvan. Tehát a következő, amit az ember nagyon hamar rájön, hogy egy marréknyi kis anyagból is egy viszonylag nagy kompozíciót lehet készíteni, ez gyakorlatilag egyébként az első óra, első leckében ez mind benne van.

Benne van a vonal, az asszimetria, az üres tér, az, hogy dinamikus az egész, tehát a virágok így kiugranak a vázából szinte, és mégis egyensúlyban van is. Én azt hiszem, ez adja a szépségét, és erre rá lehet érezni, hogy hiába asszimetrikus, hiába dinamikusan kilúgnak a növények a vázából, mégis azt érzem, hogy van egy harmónia, van egy egyensúly. Csak ezt nem tudom létrehozni, anélkül, hogy ezt tanulnám, de megérzem, hogy van a növénynek egy, tényleg a növény életereje ott van, mert azért dinamikus, mert a növény nyúlik, még szeretne nőni.

Általában az itjábanában nem lógnak se a virág feje, se a gaj, minden felfelé törekszik, minden a nap felé törekszik. Mindig a gajnak a napos oldalát mutatom, ugye minden gajnak van egy napos, meg egy olyan oldala, amit nem süt annyira a nap. Máshogy néz ki, más színű a kérgel, máshogy nőnek a levelek, tehát mindig a napos oldalát mutatom.

Meg lehet érezni, hogy ez az életerő, ez a dinamika, és mégis egy időtlen egyensúly, ez mind ott van együtt. És ezt bár az első lecke megmutatja, amit szerintem később tanul meg az ember, az egy ilyen egyensúly a természet és az emberi, tehát a mesterséges és a természetes között mindig, így nagyon egyszerűen. Tehát a növényanyag az természetes.

Én, aki azt készítem, az az emberi, az a mesterséges. A váza, mert azért mindig van valami, amiben víz van, nem terhetetlen, hogy vázának néz ki, ahogy mi gondoljuk a vázát, de valami, a japánok nem is vázának, hanem konténernek hívják, mert ilyen tartóedénynek. Már azért is, hogy ne gondoljunk arról, hogy ez ilyen váza-váza, hanem valami, amiben a víz elfér.

Az is egy mesterkélt dolog, de például szokszor, ha az kerelmia, akkor az egy természetes anyag, hiszen a földből jön. Tehát ez a játék annak, hogy mi a mesterséges, mi a természetes, és ez a kettő milyen egyensúlyban van egymással. Ez később jön elő, és ezt később tanítják, és erre később jön rá az ember.

És az a nagyon szép idézet, amit idéztél az Ikenobóból, ott is azért, amiről ő beszél, hogy igen, nézzük meg a természetet, de soha nem beszél arról, hogy másoljuk le a természetet. Nem arról szól ez, hogy én mondjuk kivágok egy darabot a kertből, és azt behozom a szobába, hanem, hogy valamit, amit én eltanultam a növényektől, azt én hogyan tudom a saját kreativitásomon keresztül, vagy a saját technikai tudásomon keresztül megmutatni egy adott méretben, egy belső, vagy esetleg külső térben. Ami ránézésre szinte a természet is lehetne, de a természet őt soha nem fog létrehozni.

Mert az a kompozíció úgy nem fog a természetbe soha megvalósulni. A természet mindig dúzs, ott mindig túl sok van. Nekem idővel én úgy éreztem, vagy úgy gondolom ma, hogy tényleg ez a természetes és mesterséges viszonya, ami a japán kertek, a bonszái, az ikebana, és lehet, hogy másnak is, amihez én nem értek, az alapkérdése.

És ez, tehát ha például egy galjat én behozok a természetből, az nagyon ritkán lehet úgy egy az egybe használni, hiszen általában túl sok levél van rajta például. A levél eltakarja esetleg a vonalát annak a gajnak. Tehát én azt mindenképpen átalakítom, de az átalakított gajnak még mindig természetesnek kell kinéznie, és a kompozícióban is természetes hatást kell keltenie.

Közben, mint ahogy a bonszáit is, rengeteget nyírom, és mégis a természetnek tekintik a japánok, pedig az emberi kéznyoma ott van. Egy japánkert is természetes, de mégse természetes, hiszen mennyit kell azon dolgozni, hogy az úgy elkészüljön, és utána úgy nézzen ki a különböző évszakokban, de mégis a természetrészének tekintik a japánok. Tehát egy kicsit ők a természetet másként határozzák meg.

Sokszor még esetleg az építészetet is természetnek tekintik. Az már egy nehezebb kérdés.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Megtudtuk azt, hogy már az első ikebana órán rendkívül sok dolgot megtanul a nebuló, viszont nekem az jutott most eszembe, hallgatva téged, hogy ugye te akkor a mesteredtől, úgymond azért fizikailag is most azért eléggé távol vagy, és hogyan tudod, vagy hogyan tudsz te, ha szabad így fogalmazni, lépést tartani önmagaddal ezt a fejlődési irányt? Tehát magyarán nem veszel most részt a mestereddel együtt egy ilyen órán, hogy a mestered ezt kijavítsa, vagy bármi instrukciót adjon, tehát te itt most egyedül vagy Európában. Mik azok a támpontok, lehetőségek, amik segítenek téged abban, hogy tovább tudjál fejlődni, és te ezt hogyan tudod csúnya szóval érve leellenőrizni, hogy ez valóban helyese?

[Váradi Judit]

Ez egy nagyon jó kérdés, mert ez engem is izgatott, és ez valóban nehéz. Azért nyilván azért van már egy múltam, tehát én egy mestertől tanultam 18 éven át. Ott áll a vállam fölött, és kritizál akkor is, ha nincs ott.

Tehát azért megtanultam az ő szemével nézni. Amellett pedig ő azt mondta nekem, és ebben teljesen igazolva van, én azért kezdtem el itthon tanítani, nem azért, mert nagyon vágytam rá, hogy Ikeban át tanítja. Tehát én nagyon szeretek az egyetemen tanítani, az Ikebarra tanítást nem voltam benne biztos, hogy én ezt szeretném csinálni.

De ő azt mondta nekem, hogy ha fent akarom azt a szinten tartást szeretném elérni, akkor tanítsak, tanítsak és tanítsak, mert igaz, hogy akiket tanítok, az sokkal ügyetlenebbek, de a tanításom keresztül én folyamatosan tartom a szintemet, és hogy nehéz tanítani, hiszen nekem ki kell javítani a tanítvány, amit csinál, és azzal is állandó kivívás. Tehát, hogy ha csak itthon időnként így kiteszek egy vázavirágot, így az Ikebanának nevezem, azzal nem fogom fenntartani a szintet, mert az ember ellústul. Azzal, hogy tanítok, azzal az állandó kivívásnak vagyok hitével, és emiatt tartani tudom a szintet, és ebben valóban igaza volt.

A másik, hogy meg kell találni a társakat, mert itt Magyarországon is találtam egy japán hölgyet, meg egy skót úriembert, akik szintén ugyanezt a szogecú Ikebanát gyakorolják, és velük együtt fél évente kiállítást tartunk, néha többször is. Tehát a Füvészkertben most lesz egyébként a Sakura ünnep, ugye a japán ünnep, és ott tartunk majd Ikeban a kiállítást. Néha a Hofferenc Múzeum kertjében is szoktunk kiállítani, még keresek helyszínt, nagyon szeretném, ha őszre nem a Füvészkert, hanem egy másik helyszínt lenne, és akkor így lehetne váltogatni.

De azért csináljuk ezeket a kiállításokat, mert mindhárman felismerjük azt, hogy a kiállítás is egy tovább lépés, hiszen azt rengeteg ember megnézi, és hát az ember szeretné a leglétezőbb, legjobb tudását ott bemutatni, és hát azért van egy icipici verseny egymás között, tehát ha olyanokkal tudsz néha legalább együtt dolgozni, akik hasonló szinten vannak, akkor tőlük is tanulsz. És talán ez a három, amit itt tudok csinálni. A negyedik pedig az, hogy visszamegyek.

Most megyek májusban negyedszer vissza Japánba, tehát gyakorlatilag minden évben visszamegyek, és olyankor órát is veszek tőle, és hét évente van egy kiállítás, most lesz majd májusban megint, ahol ilyen nagy csoportmunkát csinálunk. Ugye az igazából, szerintem ezt kevésbé ismerik itthon, hogy ez nem csak egy vázavirág lehet, tehát igazából lehet miniatűr, lehet egy egyszávvirág, mint a teatszeremonián, és a modernikeban az akár városi léptékű installáció lehet. Minden ősszel készítettünk egy nagy installációt háromnapos munkával, 10-15-en, egy japán parkban, ami tényleg ilyen 10 m-szel 10 m-es, és minden második évben pedig egy belső térben készítünk egy nagy kompozíciót készítünk el, amit ott viszont néhányan, négy óra alatt kell, mondjuk, heten összerakni, és ez is nagyon nagy.

Tehát az nagyon kemény munka, és abban tudok most is segíteni, és most is úgy megyek májusban, hogy megérkezem, és másnap kezdjük ezt építeni. Úgyhogy ez nagyon izgalmas, mert ez is bizonyítja előttem, hogy még mindig tudom csinálni, még mindig a csapatban nem én vagyok a leggyengébb láncem, és ugyanakkor meg utána megyek, és órákat fogok tőle venni, de a sensei már 90 éves, tehát egyre kevesebb órát lehet venni tőle, már elfárad. Hát ő még mindig ott van ezen a kiállításon, még mindig didigál, már nem épít, de didigál minket, és még mindig azért két hetente tart órákat itt-ott, úgyhogy amennyi órát lehet én veszek tőle, és ugyanakkor megmutatom a fotókat is a kiállításunkról, ami itt Magyarországon volt, de arról nem nagyon mond semmit.

Hát érdekes, hogy nemcsak a japán udvariasság, hanem szerintem fotóról nagyon nehéz az ikebanát megítélni, mert egy ikebana mindig háromdimenziós, térben él. Na most ő lát egy fotólenyomatot erről, esetleg egy videót, amit megmutatok, nem nagyon mond rá se jót, se rosszat. Annak nagyon örül, hogy csináljuk, büszke rá, hogy én ezt itt Magyarországon kiállítást tudok szervezni.

Most egyébként az idén jön egy japán hölgy Portugáliából, meg jön egy másik japán hölgy Hollandiából, akik szintén ugyanezzel tüzdenek, hogy nem tudják a saját tudásukat igazán kamatoztatni, vagy próbálnak tanítani, de nem tudnak kiállítani, és most eljönnek ide Budapestre, hogy ezen a kiállításon részt vegyenek.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Nagyon jó.

[Váradi Judit]

Nagyszerű. Tehát ez nagyon sok pénzbe kerül nekik is, de ugye pont ez amire te is rákérdeztél, hogy mindenki, aki ezzel foglalkozik, érzi, hogy ezt nagyon nehéz egyedül.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hogyne, tehát egyedüli farkasként, de hát ez nem csak a zikebanával van így. Nyilván ez mindennel így van, igen. Bárány Tibor is ugye korábbi adásban a Kendo-nál például ugye elmondta, hogy ő is valahol ezért hasonló cipőben van.

[Váradi Judit]

Igen, nagyon kellenek a társak. A mester is nagyon kell, de a társak is nagyon kellenek.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Azért azt mondjuk el, hogy ez a Szógeczőiskola, aminek te is a tagja vagy, illetve képviselője vagy, ez ugye 1927-ben alapította egy Tessigalra Szófu nevezető ember, aki egyébként szobráz, festő és kaligráfus volt. Tehát itt is ott van, hogy mennyire szerteágozó dolgokkal foglalkozik. És nagyon, de nagyon röviden, ugye itt a Szógeczőiskolánál annyi, hogy az egyéni önkifejezést minél jobban formákon túl, a formák betartásán túl, az egyéni önkifejezést is valahogyan meg lehessen valósítani.

És talán ez is egy ok volt arra, hogy lehetősége nyílt az Ikebanának a nemzetközi sikerre. Tehát, hogy nem csak Japánban lehet Ikebanát tanulni, hanem pont amiatt, hogy egy ilyen egyéni önkifejezés is megvalósulhat, így a világ minden táján.

[Váradi Judit]

Azt gondolom, hogy nagyon értelmes ember is volt. Az ugye az Ikebanának, ahogy te is mondtad, már 1400-as évek végén van, létezik egy Ikebanáról szóló szöveg, ami fennmaradt. És az első iskola is az 1500-as években már iskola volt az Ikenobo.

Tehát egy nagyon régi története van. Viszont ha ezek a nagyon szigorú stílusok, különösen ami egy templomba, egy templom térben, hát az méretre is óriási, nagyon erős buccista szimbolizmusa van, ez a mindennapi életben nem alkalmazható. Tehát ahogy ezek a különböző, ugye ez az Ikeban a népszerű volt, tetszett az embereknek, többen elkezdtek iskolát is nyitni.

Tehát az ugye a történelmi folyamán egyszerűsödött, de amikor a XX. században, Japánban az élet, az emberek élete, az éles stílusa, a lakása, a ruházata, minden megváltozott, akkor, és ebben nem volt egyedül a Soku Sensei, az alapító igazgatónk, hogy a fiatal művészekkel kezdtek el arról beszélni, hogy itt van ez a gyönyörű Japán tradíció, legyen az bármi, festészet, szobrázat, tánc, kertművészet, tea, hogyan tudjuk ezt áthozni egy olyan világba, ami nagyon gyorsan változik. Tehát, hogy ez megmarad egyfajta múzeumként, vagy élő tud lenni, vagy el fog tűnni, mint ahogy a kimono, gyönyörű a kimono ruha, de hát azért hány japánhol gyorsan mindennapokban, nagyon kevés.

Tehát, hogy ezek akkor, ezek a szakmák, ahogy ha nem használom mondjuk a kimonót, akkor nyilván eltűnik az a szakma, aki még kimonót öltöztet, szőv, hímez, szab, stb. stb. a kiegészítőket készíti.

Tehát, hogy hogyan tudjuk ezt élőnek tartani. És ő úgy gondolta, és mondom ebben nem volt egyedül, tehát ez keramikusok, kerttervezők, egy ilyen egész csoportjuk volt, akik ezzel együtt gondolkoztak, hogy ezt meg kéne újítani. Valamilyen módon megtartani az eszenciáját, na erről aztán rengeteget jutatkoztak, hogy melyik művészetnek mi az eszenciája.

Tehát megtartani az eszenciáját, de mégis áthozni a modern korba. Tehát, hogy olyan vázákat, olyan virágokat, olyan terekbe, ugye nem tokonomában, ahol régen állt egy ilyen alkófba egy japánházba, hanem esetleg a fődőszobában, vagy a ebédli asztalra, vagy a lépcsőházban kerül. Tehát olyan terekbe, ahol korábban virágolt a japánok, nem helyeztek el.

Akkor már eleve máshogy nézzük, nem? A tokonomában, az alkófban, a földön ülve néztük a virágot, tehát az ülő ember szemmagasságára kellett alkotni. Ha ez felkerül egy asztalra, vagy felkerül egy polcra, vagy egy lépcsőházba lelógatom, akkor egy teljesen más szemmagasságban, vagy körüljárható váltertelmit.

Tehát ennek meg volt az abszolút praktikus oka is, de ő úgy gondolta, hogy ennek a tanítását is meg kell változtatni. És ha nemzetközivé teszik, akkor meg az egész világnak ezt megmutatják a japán kultúrát. Hát nekik volt egy ilyen küldetésük is, hogy a világnak megmutatni, hogy mi milyen szépek vagyunk Japánban.

És azzal, hogy ő, ez most már a mi Ikebana iskolánk a szógecú, ő úgy alakította az iskolát, hogy azt mondta, hogy bárkit, bárhol, bármiből. Tehát ez nem jelenti azt, hogy lehet valamit, ami szerinte nem Ikebana-t, ezért kell a könyveket végig meg tanulni, de úgy értette a bárkit, hogy nem kell japánnak lenni, a bárhol az a világ, a bármiből azt pedig úgy gondolta, hogy ha nincs japán vázám, ha nincs japán növényem, akkor is Ikebana-t, ha annak az eszenciáját, a szépségét, a természet elvaló viszonyát, az esztétikáját betartom, az akkor is Ikebana, ha ez Magyarországon készül, magyar keramikus vázájában és magyar virággal. Ugye sokszor a szivorukkát szeremóniánál, ez például nem így van, ők azt mondják, hogy ami fiótóban virágzik, adva az időben, azt a szezonális virágot kell használnom.

Na most hogy használjak én mondjuk Ausztráliában, ahol a világ túlvégén vagyok, és máshogy vannak az évszakok, hát hogy tudok én kiótóban virágzó japánvirágok használni? Tehát, hogy olyan akadályokat bőrdítenek tanulás elé, amit hát persze van, aki képes és rászárnyi az időt, energiát, pénzt, hogy ezt meglépje, de nagyon nehéz. Azzal, hogy ő ezt így közelhozta az emberekhez, ezzel biztosította azt, hogy fennmarad, hiszen sok százezer ember tanulja ezt a világon.

[Yanagisawa Gyöngyi]

És mit gondolsz, ugye azért itt az új hullám, tehát ahogy ez is így fejlődik, meg modernizálódik a jövőre nézve, hová tud még fejlődni az Ikebana? Most ahogy én így néztem az Amazonon, találtam egy olyat, hogy ennek az új hullámnak a New Wave in Floral Design, ez egy könyv lenne, amit Victoria Geiger és Tom Locksley adott ki, és pontosan ez is olyan elveket, úgymond kortársi Ikebanát tartalmaz, amiből a művészek is inspirációkat gyűjthetnek, amiben egy kicsit már összemosodnak a művészeti ágak, tehát hogy most hol van a képzőművészet, hol van ugye a virágrendezés, de hogy a te véleményed szerint meddig lehet azért ezeket a határokat összemosni?

[Váradi Judit]

Hát ez egy nehéz kérdés. Én azt látom, hogy Európa, tehát sokszor úgy mosódik össze az európai, vagy a világban a nyugati virágművészet és az Ikebana, hogy nagyon sokat átvesznek Japántól, tehát nagyon sokat tanulnak a japáni Ikebanából, ezt vagy bevallják, vagy nem, de látszik a hatása, tehát sokkal inkább lazulnak a vonalak, dinamikusabb lesz a kompozíció, tehát nagyon sokat hatott Japán a világra. A világ kevesebbet hatott Japánra ilyen téren, bár talán az, hogy színesebb virágokat használnak az Ikebanában, ez egy hatás a világtól Japán felé, tehát van egy kicsit így a kettő közeledik.

Japánban sokkal magasabb presztízse van az Ikebanának, tehát ugye ahogy mondtad, az alapítónk is egy ismert művész volt, tehát ő festő, szobrác, kaligráfus és Ikebana iskola alapító. Ő ezt nem úgy gondolta, hogy azok a magas művészet és az Ikebanát meg csak úgy csinálja, ez számára egyenrangú művészet volt. És már ő a saját szobrait kombinált a virágokkal.

Tehát ez nálunk inkább, ahol a virágkötészet az nem egy művészeti ágnak számít, vagy nem egy elfogadottan számít magas művészetnek biztos, nem? Most ez Japánban máshogy van. Nem kell annyit változnia talán, hogy hogyan fog változni, nem tudom.

Tehát már most is van olyan japán virágművész, akit én nem tartok már Ikebanának. Ő lehet, hogy annak tartja magát, nem tudom. Tehát amikor ilyen nagy színpadi installációkat csinál, vagy fellógat virágokat, de ott már én nem érzem a teret benne, vagy megfagyaszt virágokat az éjszaki sarkon.

Gyönyörű, amit csinál, de én azt Ikebanának nem tartom. De hát ez is egy kicsit egyéni nyilván, hogy kimik gondol Ikebanának. De azért elég nagy teret lejártak, hiszen tényleg az abszolút miniatűrtől a városi tér, a színpad, berendezéséig csak a szógyacú iskola dolgozik ezekben a lépképekben.

Tehát nehéz elképzelni, hogy merre tud menni. Nekem egy ötletem volt, de ez ilyen egyéni, hogy engem egy picit zavart Japánban, hogy a nagyobb kiállításokon nagyon sok anyagot kivágnak. Nem a miénken, amikor mi csináljuk ezt a nagy kiállítást a Japán parkban, ott nem nekünk vágják ki az anyagot, hanem amit a park eleve kivág.

Mert ez egy hatalmas közpark, tehát nagyon sok mindent kivág, nagyon sok mindent kidől télen a hótól, a szelektől, és azt ők félreteszik, azt ősszel abból, hogy mi csinálunk kompozíciókat, több csapat is, majd amikor befejeztük, akkor ezek visszamennek a kertbe, és ők össze egy darálják, és kirakják kompoznak. Tehát ott nem nekünk vágják ki. És az én mesterem ezt nagyon erősen képviseli is, ő sem szereti azt, amikor csak az Ikebana kiállítás kedvéért ilyen gyönyörű bokrokat, mert tényleg egész bokrokat oda tudnak hozni, és utána a kiállítás után ezt kidobják.

Tehát ez egy nagyon ellenszenves dolog, és valahol szemben megy az Ikebana eszményével számomra, és a tanárom számára is. Nekem az egy olyan gondolatom volt, és már próbálkoztam vele itthon, de nagyon nehéz, hogy mi lenne, ha én mennék ki a fához. Tehát, hogy nem én vágok ki fát, és nem hozom be a belső térbe, hanem egy olyan, mondjuk egy faröng, vagy egy elszáradt fa, vagy egy félig kidőlt fa, ami még él, akár egy élő fa is, de hát az a legnehezebb, hogy hogyan tudnám azt Ikebana kompozíció részévé tenni.

Hiszen ha kivágom és beviszem a térbe, olyan létezik, de mi van, ha én megyek ki? Na most eddig azért mindig a természet nyert. Tehát ugye itt megint keresem a mesterséges, természetes egyensúlyát.

Szerintem gondolatilag ez abszolút a következő lépcsőfoka lehetne az Ikebanának. Soha nem láttam, hogy bárki ilyet csinált volna. Hát nekem se sikerült eddig.

Nagyon-nagyon nehéz, mert az élő anyagnak az ereje, a vizuális ereje, a szellemi ereje, az nagyon nehéz azt úgy kiegészíteni, hogy amit te mellé teszel, az ne csak egy icipici dekoráció legyen ott a havatortán vagy a hajdísz a japán gésák hajában. Egyébként az alapütő családjában öröklődik az iskola igazgatósága, hát ez is egy tipikus japán dolog. A harmadik igazgatónk, aki egyébként egy neves filmrendező és keramikus is volt mellette, ő mondta azt, neki ez volt az egyik ilyen kritikája, hogy ne kanzasit csináljunk.

Tehát, hogy ne, hogy a kanzasi az a gésák hajában, az a gyönyörű dekorált hajdísz, ami fésűnek néz ki, de nem fésű, hanem hajdísz, tehát hogy ne csináljuk ezeket a kis díszítéseket. Sokszor már ikebanára is rátesznek ilyen műanyaggyöngyöket meg üveg hűgőt, mert nem tudom mi van ön ikebana iskola, ami ezt megengedi. Ő ezt, ez volt az egyik ilyen erős mondása, ami származott tőle, vagy amit ugye emlegetnek ma is, hogy ezt a, ne, ezt a kis díszítgetést ezt ne, az nem ikebana, az nem a természet.

Tehát én egy kicsit így éreztem, amikor én kimentem a természetből, és ott ilyen meglevő, érdekesebb alakú fákat próbáltam használni, hogy én hozom ezt a kis díszítgetést, tehát az nem jó. De szerintem ez pár egy érdekes irány lenne, és egy sokkal környezetbarátabb irány.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Miért ne? Akkor ez lenne a magyar vonal például.

[Váradi Judit]

Ez a magyar vonal az ikebanának. Hát, ha sikerül egy...

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így van, és ugye a magyar alapanyagukból. Na, na?

[Váradi Judit]

De nem tudom, hogy Japánban merre megy. Tehát ott látok, hogy például a fotós és ikebanán művész kapcsolata, és akkor a fotóst úgy bevonni, nem csak, hogy lefotózza, nagyon érdekes gondolat volt, hanem, hogy valamilyen fotós szemmel milyen háttérbe, mondjuk egy tengerpartra, hogyan elhelyezni. Tehát, hogy együtt gondolkozni a fotóssal, a fotóssal végén persze, hogy csak lefotózza, de a koncepcióalkotásban benne van a fotós, azt az ikebanan művész megvalósítja, és akkor úgy készül el a fotóróla.

Tehát ez például egy nagyon érdekes gondolatnak látom.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Arra szeretnék egy kicsit azért rátérni, hogy neked van egy honlapod, ez pedig ugye az ikebana on the road, ezt te mikor alapítod, vagy mikor csináld, mikor kezdted, mikor fogtál bele, és hát ugye ennek a honlapnak részben a feladata az, hogy te Magyarországon ezt az ikebana rendszert, eszményt továbbad, ugye a magyar érdeklődőknek. Milyen volt a fogadtatás, illetve most Magyarországon hány tanítványod van? Hogyan terjed így az ikebana ismerete, erről néhány szót hogyha mondanál?

[Váradi Judit]

Hát a honlapot akkor készítettem, amikor hazaköltöztünk Japánból, akkor én tudtam, hogy szeretném ezt tanítani, úgy gondoltam, hogy ez a honlap is egyfajta kommunikációs eszköz, én azért nem vagyok nagyon jó ennek a marketingébe, tehát honlap, Facebook, ugye ez már nem az én generációm is, nehezebben is megy, valószínűleg nem is az én karakterem, de van Instagramon, van Facebookon, van honlapon, csak ennek, hogy ezt sokkal erősebben promóciós eszközként használni edd, de azért én nem vagyok olyan nagyon ügyes, úgyhogy nem hiszem, hogy olyan borzalmasan sokan nézik a honlapot, de ott van, és azért van, aki ott jelentkezik. Azért is csináltam, mert amikor hazajöttem, nem volt munkám, ugye úgy jöttem haza, hogy nem tudtam Covid végén, hogy mit fogok itt csinálni, Japánban tanítottam az egyetemen, de hát ez nem garantálta, hogy én itt Magyarországon egy egyetem engem befogad, úgyhogy akkor is arra gondoltam, hogy jó, biztos, hogy most van szabadidőm, most kell megcsinálni. És viszonylag egyszerű honlap, de szerintem célnak megfelel, és valóban utána, hogy az egyetemnek adtak munkát, már nem lett volna idő megcsinálni, tehát ezt én tudtam, hogy most van az az idő, amikor ezt össze tudom rakni.

A tanítványok olyan, aki rendszeresen jár, most már olyan is van úgy, hogy havi három órát tartok, és akik arra, van, aki csak havi egyszer jár, van, aki jár rendszeresebben, aki már havi egyszer is, az is szerintem lehet valami, lehet tanulni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Mivel foglalkozik?

[Váradi Judit]

Vegyes. Abszolút vegyes.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Virággal foglalkozik, vagy abszolút teljesen mással foglalkozásra, és ez egy hobbiszinte?

[Váradi Judit]

Abszolút vegyes. Tehát aki rendszeresen jár, az ráérzett, tehát általában úgy kezdődik, hogy valaki eljön egyszer. És olyan, aki egyszer kipróbálta, hát az most már így a három év alatt sok van.

És aki megnézte a kiállításunkat, vagy eljött egy workshopra, feliratkozott egy hírlevélre, hogy ő szeretne erről hallani, tehát időnként esetleg eljönne vagy workshopra, vagy kiállításra, az olyan háromszáz körül van most a hírlevelem.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ez igen? Tehát akkor ennyien, és ebbe van férfi is, nő is?

[Váradi Judit]

Azért ennek a 90%-a nő, de van néhány férfi, akik azt mondták, hogy szeretnének legalább havi egyszer járni, nem feltétlenül járnak, de legalább azt mondták, hogy szeretnének. Olyan is talán már van egy-olyan 15 ember, de nem járnak egyelőre. De van jó néhány, aki valóban eljár itt havonta, vagy két hetente, és van közte középiskolás, diák, egy...

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát életkor szerint is akkor egy széles spektrum.

[Váradi Judit]

Igen, van, aki nyugdíjas, és már van ideje erre, van, aki bankba dolgozik, és épp annak az ellen, tehát szeretne valamilyen esztetikusabb dolgot, más dolgot. Van, aki japán kultúrával foglalkozik, tehát, vagy tanít egyetemen, eltén. Tényleg a legváratlabb, és akik meg így egy-egy workshopra eljönnek, ott is lehet azt érezni, hogy van, aki virággal...

Olyan nincs, aki állandóan járna, rendszeresen járnál és virággal foglalkozik, de olyan, aki egyszer-kétszer eljön és virággal foglalkozik, az sok van. Vagy a japán kultúra érdekli, olyan is van, aki elment Japánba, látott ott itt Eban át, és azt gondolta, hogy szeretné kipróbálni, olyan is van, aki mindent kipróbál, tehát amit itt Magyarországon lehet japán dolgot kipróbálni, az mondja, hogy ő volt már teán volt, kaligráfián volt, mindenen, és eljön virágra is. És aki itt ragad, az valószínűleg azt ráérez arra, hogy ez tényleg mennyire kikapcsolja az embert.

Annyira rá kell koncentrálni arra a kompozícióra, és talán ez tartja ott, hogy azt mondják, hogy ez így kikapcsolja. Építészek is szoktak jönni, vagy más kreatív emberek, fotósok, tehát tényleg nagyon-nagyon változatos az, aki eljön.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát akkor egy ilyen mindfulness is, kikapcsolódás.

[Váradi Judit]

Igen, én azt gondolom, hogy az építészek is azt mondják, hogy annyira ebből az építészeti munkának a stressz helyzetéből kikapcsolja őket, ugyanakkor meg mégis valami örök csinálnak, ami kapcsolódik ahhoz, amiért az építészetet választották eredetileg. Hát az, hogy egy ilyen vizuálisan, egyensúlyban levő, szép, örömet okozó dolgot készítsenek. De a stressz az nincs meg mellette.

[Yanagisawa Gyöngyi]

És amikor te tanítasz Magyarországon, akkor te is ezt a hagyományt követed, amit te magad is, hogy ezt a bizonyos öt könyvet végig veszed, ezek a technikai alapok legyenek, meg a háttér legyen meg, ezzel a módszerrel tanítasz te is, vagy te egy másfajta, sajátos, úgymond magyarokra szabott módot követsz?

[Váradi Judit]

Hát attól függ, hogy mi a cél. Aki egyszer jön, azzal is leginkább azt szeretem, ha ezt az első alapformát megcsinálja, mert az technikailag nem olyan nehéz, és tényleg minden benne van esztetikailag. Tehát azzal már nagyon sokat tanul, ha ezt az első alapformát megcsinálja.

Ha valaki eljön, mondjuk azt mondja, hogy szeretnél kétszer eljönni, akkor másodszor egy szabad kompozíciót, azt Japánban nem engednék meg, de én hagyom, hogy akkor csinálják egy szabad kompozíciót, hogy legyen egy játékosság. Tehát azt, amit az alapformában megtanult, azt hogyan tudja átfordítani egy ilyen játékosabb kompozícióra, és ezt nagyon szokták jelezni az emberek. Japánban ezt nem szabad, ilyet nem csinálnak.

De aki rendszeresen azt mondja, hogy szeretne rendszeresen járni, azt megkérem, hogy akkor kezdjük a könyvet. Tehát igaz, hogy ott is megengedem azt, hogyha mondjuk két órás egy ilyen óra, abból egy óra alatt vagy másfél óra alatt megcsinálja azt az alapformát, és ha marad ideje, akkor játszon. Tehát akkor a maradék anyagból, vagy szétszedi azt az alapkompozíciót, és akkor egy kisebb japán vázában tud játszani, tehát tud egy szabad kompozíciót csinálni.

Ezt a japánok néha megengedik, de nagyon ritkán. Tehát van olyan, hogy tanulás közben azt mondják, hogy na, még van egy félórád, nincs kedved egy szabad kompozíciót, de alapvetően az a japánban addig nincs szabad kompozíció, amíg az első két kötetetben nem fejeztük. Én megszoktam engedni, és őt bátorítom, hogy akkor amit előtte csinált, azt egy ilyen szabad kompozícióban egy tényleg játszékosan próbálja meg újra.

Mert otthon azt fogja valószínűleg, tehát én nem hiszem, hogy otthon az alapformákat fogja valaki újra csinálni, de ha szeretne otthon akár egy magyar vázában ikebanát készíteni, akkor jobb, ha egy kicsit gyakorolja ezt a szabad kompozíciót is.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hogyne.

[Váradi Judit]

Én ezt megszoktam engedni. De amellett azért azt, akik rendszeresen járnak, azoknak én hozok tankkönyvet japánból, és kérem, hogy akkor haladjunk a könyvel is. Hiszen azzal tanul, azért ez ki van találva.

Nem ugye semmibe, hanem... Nem hiszem, hogy én jobban tudnám tanítani, mint ahogy az a könyv tanítja.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Minden kedves hallgatónak, nagy szeretettel ajánljuk, ikeban on the road, természetesen a leírásba is be fogjuk tenni a honlapcímet, mindenki nézzen rá, és tényleg, hogyha kedvet kap, akkor látogasson el Judithhoz. Mint ahogy hallottuk is, nem csak ikebanát fog akkor tanulni, hanem egy egész koncepciót, amit máshol is tud majd használni. Mindenféleképpen tényleg nagyon érdekes dolgokat mondtál eddig is.

Én azért megkérnélek, hogy egy konkrét praktikát, egy konkrét példát is akár mondaná le a hallgatók közül, akik mondjuk eddig még abszolút nem is foglalkoztak ikebanával, de hogyha otthon, mondjuk a vázában szeretnének valamit, akár egy husvéti szép vázált virágokkal alkotni, akkor mire figyeljenek, vagy hogyan tudják a virágot még tovább életben tartani? Bármilyen praktikát tudnál mondani?

[Váradi Judit]

Talán egy ilyen nagyon praktikus dolog, amit a japánok használnak, vagy két ilyen praktikus dolog. Az egyik az, hogy a növények attól is halnak meg hamarabb, vagy vázában, hogy mennyire szívják fel a vizet, mennyi oxigén van a szárában a növénynek. És a japánban mindig azt tanítják, hogy amikor a...

Ugye mindig vágni kell a virágból, ezt itthon is mondják a virágboltosok. A japánok meg azt is hozzáteszik, hogy ezt víz alatt kell vágni, tehát ők úgy szokták, hogy egy vizes tálat, megtöltenek egy tálat vízzel, abba beleteszik a virágnak a szárát, és a víz alatt vágják el, mert akkor általában kevesebb levegő megy bele, kevésbé fog rohadni a virág. Hát ez egy ilyen praktika.

A másik pedig, hogy minden, ami a vízbe bekerül zöld anyag, az rohasztja a vizet. Tehát gyakran kell lecserélni a vizet, és a virágnak vagy a gajnak a vízbe kerülő szárán ne legyen levél. Hát ez nem tűnik egy olyan bonyolult dolognak, de azért nálunk sokszor van, hogy ha belenéz az ember egy vázába, akkor ezek a kis levelek, azok már látszik, hogy ott már rohadnak a vízben.

Na, attól a víz is tiszkosabb lesz, és hamarabb megfal a virág. Tehát nem csak le kell cserélni a vizet, hanem a vízben a lehető legkevesebb, tehát tényleg csak a szára álljon a gajnak meg a virágnak, ne legyen benne ilyen extra levélte, ami úgysem látszik, és csak a vizet teszik innen, mert hamarabb elkezd ilyen nyáltás, rohadó lenni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Köszönjük szépen! Mindenféleképpen meg fogjuk fogadni, hallgatók közül is remélem, hogy minél többen. A beszélgetésünk vége felé, utoljára azért én meg szeretném kérdezni, egy az, hogy ugye említetted, hogy hát elég hosszú időt töltöttél Japánba, illetve, hogy most is rendszeresen jársz.

Biztosan sok olyan helyet ismersz, ami nem tömegturizmus, és tudnál-e esetleg egy-két helyet ajánlani azoknak, akik Japánba látogatnak, és mondjuk még Ikebanát is élvezni szeretnének, hogy hova, milyen helyekre érdemes-e látogatni?

[Váradi Judit]

Talán átküldtem egy-két helyet, azt nem tudom, a linkbe be fog-e félni nálad, hogy szerintem mindenképpen érdemes vidékre elmenni, nem csak Tokióban és Kyotoban maradni, hiszen nagyon szép a Japántáj is, és ha egy picit befér valakinek az utazásába, akkor mindenképpen akár egy Japántájak, egy séta, a hegyekben egy túra, vagy egy ilyen onsen forró fürdőbe, valahol egy vidéki faluban érdemes elmenni, mert szerintem az egy maradandó élmény.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Egyébként van konkrétan hely, amit a szíved csücske és szívesen ajánlaná?

[Váradi Judit]

Hát én nagyon szeretem Nara környékét, ami a legősibb Japán, tehát ott Kyoto-tól nem messze van Nara, az ősi főváros, és Nara környékén van nagyon sok szép akár gyalogtúra, akár olyan templomok, amiket szerintem a turisták annyira nem ismernek és nem látogatnak. A japánok viszont nagyon nagy becs betartják, hiszen ezek nagyon ősi templomok, vagy esetleg vannak nagyon érdekes ősi sírók, amiket körbe lehet járni. Tehát ez egy nagyon szép környék, a Yamato-nak hívják, ez az ősi japánot Nara környékén, és ezeknek elég jó angol leírása van, úgyhogy szerintem egyre több ember meg fogja ezeket találni.

Kedvenc városom meg talán az, régebben nagyon nem voltak turisták, most már azért vannak, az Kanazawa. Kanazawát ilyen kis kjótónak is szokták hívni, a kistestvére, egy művészetekben nagyon gazdag város, gyönyörű muzeumai vannak, nagyon szép kastélya, jó színháza, minden van, és Gésa negyede. Azért most már felfedezték a turisták, még ezelőtt, egy ilyen 10-15 évvel alig volt valaki.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hát igen, meg ugye sokat számít, hogy a Sinkansen meg oszlabítása.

[Váradi Judit]

Igen, mert régen nem ment a Sinkansen, most már megy, igen.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ugye megy, annak a végállomása lett, tehát így a belföldiek is egyre többen látogatnak el oda. Nagyon-nagyon szépen köszönöm. Utolsó kérdésem, mint ahogy mindenvernéktől megkérdezem, tőled is megkérdezném, hogy neked milyen színű Japán?

[Váradi Judit]

Hát én az Enjük egy nagyon mély vöröset. Nem biztos, hogy ez a legrégebbi vörös Japán van, hiszen a benyi, vagy vannak más vörös színek, amiket így a lakkozott a templom kapun lát az ember, vagy a laktárgyakban, az egy világosabb, élénkebb vörös. Nekem személy szerint valahogy ez a mélyebb vörös, ami azért szintén meg tud jelenni textilekben, laktárgyakban, ez közelebb áll hozzám.

Egy ilyen kicsit talán több barna van benne, egy kicsit mélyebb, sötétebb szín, nem ez az élénkebb vörös. Talán egy kicsit egy ilyen hagyományosabb Japán, de ha így rá gondolok Japánra, ahogy most kérdezed, akkor lehet, hogy ez az élénkebb vörös jut eszembe, hiszen a sintó templomokban sokszor a kapu vöröse, az egy nagyon jellegzetes kép, az egy picit ennél a színnél élénkebb, de mindenképpen a vörös árnyalatai jutnak eszembe Japánról.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hát nagyon ezt az intenzív, erőteljes beszélgetést is nagyon szépen köszönöm. Nagyon-nagyon sok információt tudtunk meg tőled, nem csak az Ikebana-ról, hanem a dizájnszervezetekről is egyben, és hát nem is tudom, mi lenne a legmegfelelőbb, hogy én hogyan tárjam le ezt a beszélgetést. Talán az általad mesterednek is nevezett Takagi sensei, a honlapját én is megnéztem, ugye ez Japánul van, és ő is felteszi ugye a kérdést, hogy mi a szógecű, mi ez a szógecű iskola, és leírja, hogy az Iemoto, tehát az iskolának az alapítója, és azt mondta, hogy hanawa iketara hitoninaru, ami ugye annyit jelenthetne talán magyarul, hogy ha éltetjük ezt a virágot, rendezzük, Ikebana-ba rendezzük, akkor abból egy ember lesz, tehát akkor egy lelket kap, úgy, mint mi magunk emberek.

Én azt hiszem, hogy te magad is ezzel az attitűddel, és a hozzáállással Japánhoz, az Ikebana-hoz, és mindenhogyan egy olyan koncepciót valósítasz meg, amiben ha hozzányulsz valamihez, ha elindítasz valamit, abból hitoninaru, tehát valamiféle lelket is öntesz belé. Én további nagyon sok sikert kívánok neked, még egyszer nagyon-nagyon hálasan köszönöm ezt a beszélgetést, és kívánom, hogy a hallgatók közül is minél többen keressék fel a honlapodat, és minél többen kapjanak kedvet, hogy kipróbálják nálad az Ikebanát. Köszönöm szépen még egyszer.

[Váradi Judit]

Köszönöm szépen.