Jó helyen lenni jó időben – a virág is akkor nyílik a legszebben #40– ELSŐ rész

#40. rész—ELSŐ epizód
Vendég: Váradi Judit

[Yanagisawa Gyöngyi]
Kedves Judit, nagyon nagy szeretettel köszöntelek a műsorban, és köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat.

[Váradi Judit]
Én is köszönöm a felkérést.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Rögtön, hogy így a közepébe vágjunk, a honlapodon te azt írod, hogy saját magad dizájnszakemberként, egyetemi oktatóként, és Ikebana művészként definiálod. Ezek így külön-külön is, akár külön megállják, mint foglalkozásuk, ugye a helyüket, de én most arra lennek kíváncsi, hogy most jelen pillanatban melyik áll hozzád a legközelebb, mi az, amit igazán maganénak érzel most?

[Váradi Judit]
Hát ezt azért így nehéz definiálni, mert ezek egymásra épülnek. Tehát ha én ugyan építész munkát régen nem végeztem már, de úgy gondolom, hogy a mai egyetemi dizájntanításom, az Ikebana, ez mind-mind építkezik arra az építész múltra, azokra a képességekre. Nem tudom, hogy az Ikebana dominále, vagy az egyetemi oktatás, mind a kettőt nagyon szeretem csinálni.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Azért azt mondjuk el, hogy te ugye a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen végeztél, és hát mellesleg, nem mellesleg, de építész is vagy. Említetted, mind-mind összefonódnak, de olyan, mint hogy esztétika, meg dizájn, meg hogy dizájnszakember. Itt hogyan fonódnak össze ezek a fogalmak, és egyáltalán mit csinál egy dizájnszakember?

[Váradi Judit]
Hát erre igazán szerintem nincs jó szó, tehát ez angolul is változik, hogy a dizájner az tervez, tehát én nem az vagyok, hiszen nem tervezek már. Lehetek dizájn egyikétőr, hiszen tanítok az egyetemen, tehát oktató, és dizájnexpertnek szokták angolul ezt mondani, amikor valaki foglalkozik ezzel a területtel különböző irányokból, tehát akár tanítja, akár rendezvényeket szervez, akár ír erről, és hát ez talán ezt fedi, ezt a dizájnexpertöt fedi le a dizájnszakember. Én mostanában inkább tanítok, de korábban sokat írtam újságciket, internetes felületekre cikkeket a japándizájnról elsősorban, japánépítészetről is.

Volt egy időszak, amikor a formatervezési tanács irodáját vezettem, akkor rengeteg programot csináltunk formatervezőknek, kiadványokat, díjakat, összendíjakat, tehát azt is nehéz máshogy megfogalmazni, hiszen nagyon aktívan benne vagy ebben a világban, de mégsem mint tervező, mint kreatív ember vagy. Bár az az igazság, hogy a rendezvényeket szervezni is elég kreatív feladat, de mondjuk nem alkotsz tárgyakat. De mégis ezzel a világgal foglalkozol, én ezt képviseltem nemzetközileg, képviseltem Európában a magyar dizájnt, tehát ott jött be ez, ki hogy definiálja magát, és akkor ez a dizájnszakember, ez a dizájnexpert volt, amit legtöbben használtak.

[Yanagisawa Gyöngyi]
1991 és 94 az az időszak, amikor te először Japánba kerültél, és Japánban éltél effektív, mert hogy itt egy építésztervező irodában dolgoztál. Hogyan kerültél te oda? Ugye Magyarországon építészként gondolom kezdted el a tevékenységet, de hogyan adódott ez a lehetőség, és mit vártál te ettől a tartózkodástól akkor?

[Váradi Judit]
Hogyan mentem? Én általában, egyébként hosszabb volt ez, csak az építésziroda volt négy év, én tíz évig voltam kint Japánban első körben, szóval azonképpen általában én azért követtem a férjemet. Mi egyetemen ismerkedtünk meg, és ő kapott egy ösztöndíjat Japánba, hogy ott végezze a mesteriskolák.

Én akkor még egyetemista voltam, tehát nem mentünk együtt, én elvégeztem én is az egyetemet, és tulajdonképpen végzésdiploma után egy hónaptal kint voltam már Japánban, ugyanis a férjem azt mondta, hogy ő szívesen maradna, amikor ő elvégzi a kinti egyetemet, menjek, kinézzen meg nekem, hogy tetszik, ha tetszik, akkor maradunk. Úgyhogy azért én diploma után nem is kerestem itt Magyarországon állást, tudtam, hogy hova fogok menni, azt nem, hogy mit fogok dolgozni Japánban, hát azt ott kellett keresni. De ami vonz az, szerintem bármilyen építész, bárkit, akár most, akár akkor megkérdezel, hogy szeretne elmenni Japánba, ha adódik egy ilyen lehetősége, erre csak igent lehet mondani.

Akkor még inkább, mint most, mert ugye még nehezebb volt utazni, jóval nehezebb volt vizumot kapni, mert mi is úgy kaptunk vizumot, hogy összeházasodtunk, és akkor az ő ösztöndéje alapján én megkaptam a vizumot, tehát akkor nem volt Japán egy ilyen, aki megyek két hétre, megnézem, hogy tetszik, akkor az egy sokkal nagyobb távolság és procedúra volt kiütni. Úgyhogy kimentem, kiköltöztem, tetszett, és mikor Bence ott elvégezte az egyetemet, hát közben már mi akkor mind a kettőnk munkát kerestünk, hogy kint tudjunk maradni. És ez sikerült, és mind a kettőnk meg.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Leegyszerűsítve, akkor ezt úgy is lehet mondani, hogy ugye akkor a sorsnak a kifürkészetetlen útjegy, mert hogyha akkor a férjed nem Japánban tanul, hanem itt tudom én Kanadában, vagy Kínában, vagy bárhol máshol a világban, akkor te nagy valószínűséggel oda követted volna. Nem általad tervezett út volt ez, vagy tartózkodás, hanem úgymond így hozta a sors. Na most én azért nagyon, de nagyon kíváncsi lennék, hogy első benyomásaid, és most így, ahogy mondtad is, hogy jó, hát maradtatok, meg amellett döntöttetek, hogy ott kerestek munkát.

Ez a tetszést, konkrétan mit tetszett neked benne?

[Váradi Judit]
Elég megyes volt az első érzések, tehát persze tetszett, hiszen ott maradtunk, meg vissza is mentünk, tehát végülis összességében több mint húsz évet éltem ott. De ha szakmailag nézzük, akkor igazából egy kiábrándulás volt az első érzés, hiszen mi ugye az egyetemen azért, hát még az internet előtti világról beszélünk, tehát mi nem sokat tudtunk Japánról, csak azt, amit részben tanultunk, így építészettörténetben, meg a mű egyetemre járt két japán újság. Nem tudom ezt, hogy tudták akkor megvenni, de két japán építészeti újság járt, és ugye annak mi csodájára jártunk, hogy milyen elképesztő épületek voltak régen, és hagyományosan, meg az újak.

Na most, amikor az ember először megérkezik ki ott Tókióba, akkor hát ezeket hiába keresik. Tehát se a régi, hagyományos gyönyörűeket, se az új, fantasztikus moderneket, egyiket se találja meg. Tehát ez így szakmaira azért egy nagy, nagyon furcsa volt, hogy hol vannak ezek az épületek.

Hol van ez a kultúra? Aztán rájön az ember, hogy a kultúra ott van, csak nem annyira, főleg nem egy Tókió városban, ez nem egy gyorsan megtalálható, nem egy első pillantra látható dolog. Tehát meg lehet ezt találni, csak idő kell hozzá.

El kell menni vidékre, el kell kezdeni valamit tanulni, ami hagyományos, meg kell barátkozni a japánokkal, meg kell tanulni a nyelvet, és utána ezt egyre inkább ott van ez az ősi kultúra, amit mi kerestünk, csak nehezebb megtalálni. Tehát az első jezés az így szakmaiak tényleg csalódás volt, ráadásul az építészörodában csak modern házakat terveztünk, tehát irodaház, kórház, hotel, hát nem volt ott semmi hagyományos. Viszont kevesebben is voltak még külföldiek, bár szerintem Japán még most is egy nagyon izgalmas hely, tehát nagyon gyorsan lehetett egy baráti kört építeni, akár a japánokból, az egyetemen keresztül, a munkahelyen keresztül, akár az ott élő külföldiekből, hiszen sokkal inkább összejártunk.

Rengeteg építész hallgató barátunk volt, akik a világ legfőnbözött tájairól jöttek, és akikkel gyakorlatilag máig kapcsolatban vagyunk, bár a legtöbben már nem Japánban élnek. Hát Ő-Zélandtól Amerikáig a legfőnbözött helyeken vannak olyan barátok, akiket ott az elején akár művészeti egyetemetről, akár építészkarról ismertünk meg. Tehát a baráti kör az nagyon jó volt, és hát maga az ország fantasztikusan izgalmas volt.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Egyébként érdekes, amit mondasz, hogy így a baráti kör építés, meg az, hogy akkor japánokkal is barátkozni, ez akkor, meg hát nem tudom most is, mert ugye azért változik, változtak azóta a dolgok, hogy nem volt ez nehéz? Tehát japánokkal effektív kapcsolatot építeni? Főleg, ahogy így mondod is, hogy kevesebb külföldi volt, és gondolom az elején még a nyelvi nehézségek is ott voltak, hogy milyen praktikákat alkalmaztál ezzel kapcsolatban?

[Váradi Judit]
Hát én azt gondolom, hogy azért ment könnyebben, mert részben 25 éves voltam, tehát szerintem ez fiatalabban jobban megy. Nagyon gyorsan elkezdtem dolgozni, és nem angol közegben, hanem egy kis építésszorodában kezdtem el dolgozni, ahol a kollégák nagy részt japánok voltak. És sok fiatal dolgozott ott is, tehát velük is kialakult gyorsan egy jó kapcsolat.

És szerintem számít az, hogy kevesebb külföldi volt, mert kíváncsiak voltak ránk. Tehát nagyon sokszor úgy éreztem, hogy nyitottabbak, mint amikor másodszor visszamentünk, de hát másodszor visszamentünk, akkor ugye 30, nem is tudom mennyi, akkor már ugye 45 éves voltam, amikor másodszor visszamentem. Tehát egy más életkor, és akkor sokkal-sokkal több külföldi van, tehát talán nem annyira vagyunk érdekesek.

Tehát az első körben tényleg lehetett érezni, hogy én voltam az első külföldi mondjuk a nagyürodában, a második, aki ott dolgozott, volt egy francia fiú. Tehát nekik ez egy nagy dolog volt, hogy ott van egy francia, ott van egy magyar, és hogy mi kik vagyunk, honnan jöttünk, és úgy összejártak velünk munka után is. Szerintem ez később kevésbé van így, amikor már mindenkinek gyereke van, családja van, tehát eleve kevésbé nyitott erre a barátkozásra, és nem is vagyunk akkora unikum.

Tehát szerintem ez a kettő együtt, tehát nem kellett különösebben, mert hát ugye a férjem még az egyetemen volt, mikor kimentem, mondtam, hogy az egyetemen akár a japán egyetemi társaival, akár a többi építészkal, többi hallgatójával, más egyetemetről, nem is tudom velük, hogy találtuk meg egymást, de nagyon gyorsan megtaláltuk egymást. Utána az is segített, hogy mi egy nagyon szép japánházban laktunk, találtunk egy ilyen lepusztult kétszintes japánházat, ami viszont hagyományos volt, tehát megadatott a hagyomány is, hogy ott tudtunk élni egy ilyen házban, és hát ez ugye ritka volt akkor a fiataloknál, hogy valakinek ekkora élettere legyen, és mindig nálunk voltak a bulik. Tehát ilyen havi, hatalmas bulik voltak, ahol mindig hozta a barátok, hozták a barátokat, tehát rengeteg japán és rengeteg külföldi megfordult a mi buliainkon, és akkor onnan is nagyon sokan megmaradtak így hosszú távon is.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Tehát akkor jó helyen, jó időben.

[Váradi Judit]
Igen. Én azt gondolom, jó életkorban.

[Yanagisawa Gyöngyi]
De most ugye itt a japántartózkodás után viszont, hogy egy picit azért a szakmai hátteredet is érincsük, amit már az imént is említetted, említettél ezt a Magyar Formakerőzési Tanácsot, MFT néven fut. Ennek a szervezetnek voltál te a vezetője. Mi ez a szervezet, ez létezik egyáltalán most is, és mi ennek a funkciója?

[Váradi Judit]
Hát sajnos nem létezik. Tavalnyáron lett vége, a funkciókat átvették más szervezetek. Én már nem dolgoztam ott nyilvánvalóan, csak a kollégákat, hát nagyon sajnáltam, hogy ennek vége lett.

Ez egy 50-es évek óta folyamatosan működő szervezet volt, ami a szakma képviselőiből álló tanácsadótestület, és egy állandó iroda, akik kaptak arra, hát elsősorban állami pénzt, ilyet a Magyar Szabadalmi Hivatal akkor még támogatott minket, hogy a szakma számára próbáljunk hát helyzetbe hozni a szakmát, hát promotálni akár nemzetközileg a magyar dizájnt, a magyar dizájnereket, a magyar egyetemeket, akár egy egyetemről kikerülő fiatal dizájner itt Magyarországon, hol kap munkák, hogyan tudja gagytani a nemzetgazdaságot, ugye akkor ezek a szavak hangzottak el, és erre rendeztünk díjat, formatervezési díjat, menedzsment díjat, a dizájnhetet mi kezdtük el, ami máig Budapesten minden ősszel megtörténik, kiadványt készítettünk a fiatal tervezőknek, hogy hogyan tudnak vállalkozást alapítani, próbáltuk őket ilyen rendezvényeken, cégekkel összehozni, ösztöndíj volt, ami részben több cég, illetve Herend is, de kisebb cégek is hozzájárultak az ösztöndíjra, és akkor ők egy évig együtt dolgoztak egy fiatal tervezővel. Egyébként elég nagy szabadságunk volt, ott volt a szakmai szervezet, a tanács fölöttünk, akik szakmai iránytársítottak, de a mindennapi munkát, az, hogy ezen belül milyen programokat csinálunk, erre teljes szabadságunk volt.

Ez így nagyon érdekes volt, és nagyon kreatív, mert meg kellett alkotni, ez is valahogy, mint az építőszek, van egy adott irány, hogy mit kéne elérni, mit kéne csinálni, van egy adott keret, hogy milyen pénzügyi keretekből kell ezt csinálni, tehát, mint egy áznál, ugye van egy megbízó igény, van egy budget, hogy milyen keretből kell ezt csinálni, de azon belül az én kreativitásom mondja azt meg, vagy segít ezt elérni. Tehát nekem ez így nagyon közel állt az építészethez.

Ugye csak annyit visszamondanék még, hogy legalább általában egy tíz éven te változott egy nagyot az életem, hát tíz év után Japánból visszatérve, én nem éreztem úgy, hogy én itt építészként bele tudok kezdeni egy új életbe. Tíz év az elég nagy kiesés. Építészet, mint szakma nem áll le a diploma után, tehát kell egy ilyen folyamatos továbbképzés, jogosítványok szerzése, de most abból nekem nem volt meg semmi.

Tehát tíz év után úgy álltam itt, mintha most jöttem volna ki az egyetemről. Sőt, kevesebbel, mert a magyar viszonyokat már eléggé elfelejtettem, hogy ilyen tíz év alatt egy egyetemista meg már dolgozik egyetem alatt, tehát van kapcsolatrendszere, ismeri a mihogy történik itthon. Tehát én egy elég nehéz helyzetből indultam volna, és nem éreztem, hogy erre nekem kedvem, lehetőségem lenne.

És akkor egyszer munkát kellett keresni. Tehát ez megint egyfajta véletlen, hogy elkezdtem újságírással foglalkozni, és akkor azon keresztül olyan emberekkel csináltam interjúkat, akiket én kezdtem el érdekelni, és úgy ajánlottak be erre az irodavezetésre. Tehát egy nagy változás volt, hiszen ugye az építészet helyett a dizájn egy sokkal tágadt területtel kellett foglalkozni, hiszen abban textből, gyűvat, formatitervezős, belső építészet, nagyon sok minden benne van.

Tehát nagyon gyorsan kellett tanulni. De én azt gondolom, hogy én ebben jó vagyok, hogy gyorsan létesített kapcsolatokat megtalálom, azokat a forrásokat, ahonnan tanulnom kell, akikre hallgatnom kell, és utána viszont tudok már önállóan dolgozni. Tehát ez egy ilyen elég kemény tanulási folyamat volt, de egy nagyon érdekes munka.

[Yanagisawa Gyöngyi]
És hát akkor, ahogy mondod, hogy ez megszűnt, ami így első hallásra is nagyon sajnálatos, én azért úgy most megkérdezném, hogy és van helyette? Most jobb? Vagy van helyette most egy olyan, ami ezt folytatja?

Vagy sajnos ez így leállt a levegőben?

[Váradi Judit]
A dizájnhetet biztos fogják folytatni. Tehát az átkerült egy másik tervezethez, én azt gondolom, hogy azt nem adják fel, erre én büszke vagyok, hogy azt műkeztük el. Sajnálom, hogy vége van, de biztos, hogy nagyon sok jó projektet tudnának máig a szakma érdekében csinálni, de azért azt el kell mondani, hogy egy kicsit ez trend Európában.

Tehát az, hogy állami pénzből, de akár céges támogatással is ilyen programokat, különböző díjakat és más programokat, egy ilyen szervezet lát el, mint feladatot, ezt én úgy látom, hogy azért ez Európában is csökken. Tehát inkább vagy a szakmai szervezetekhez áll át, vagy magáncégek üzemeltetik mondjuk a díjakat, vagy az egyetemek, az egyetemek az oktatás mellett sokkal nagyobb promóciós és szervező feladatot látnak el. Énként az Angol Design Council mintájára egész Európában, minden országban alakultak ilyen tanácsok, ebből azért elég soknak köszönt.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Feloldódik, vagy feloldódott ez a központosított jellege, inkább ellószlik már, ahogy mondod is, vállalatok, vagy akár egyetemek között is. Kérdés, hogy nálunk ezt tudják-e csinálni?

[Váradi Judit]
Nem tudom, hogy itthon mi lesz, mert most még nagyon újra a helyzet.

[Yanagisawa Gyöngyi]
És hát ugye ezt a jó adaptációs készségedet vetted igénybe akkor is, amikor az ipari formatervezési társaságuk nemzetközi szövetségét, ezt az ICSID-nek nevezett szervezetbe kerültél, és hát ennek a szervezetnek a vezetőségi tagjaként is tevékenykedtél. Ugye, ahogy én ezt kivettem, ez a szövetség egy hálózat lenne, ami a világban összetömöríti, a világból összetömöríti a formatervezés szakmai szervezeteit, meg kutatóintézeteket, innovációs központokat, stb. stb.

Tehát minden, ami így a dizájnnal kapcsolatban fontos és létezik, és talán azért is volt fontos, nem tudom, hogy ez még ma is létezike, volt fontos ennek a tagjaként lenni, részt venni, mert akkor ebben a körforgásba kerül be az ember, és rengeteg kapu nyílhat meg előtte. Magyar vonatkozása ennek a szövetségnek, azon felül ugye, hogy te a vezetőségi tagja voltál, mennyire hatott ez a magyar dizájn fejlődésére, és hogy ez a szövetség, ez létezik ma is?

[Váradi Judit]
Ez létezik, csak megváltozott a neve most WDO, tehát World Design Organization a neve, próbálnak egy kicsit kitekinteni a formatervezés felül sokkal inkább egy általánosabb dizájn irányban, ezért volt ez a névváltozás, tehát ez még mindig létezik. Én ott még mindig ilyen regionális tanácsadó vagyok, aki egyszer leszolgált négy évet a vezetőségbe, az örökre kap egy ilyen tiszteletbeli rangot, pont most lesz majd kongresszus Londonban ősszel, szeptemberben. Tehát ez létezik, aktív, sokkal inkább aktív talán Amerika, Dél-Amerika, Ázsia, mint Európa, de eredetileg elsősorban európai szervezet volt, bár mindig világszervezetként definiálta magát, tehát minden szakmának vannak nemzetközi szervezetei.

Ez részben lobbizni tud, tehát az Európai, a BEDA, ott is két évet voltam a vezetőségben, ők egyértelműen az Európai Uniót lobbizták a szakmai érdekében, tehát akár olyan kis dolgokért, hogy például a statisztikai jelekben a szakmának nem volt statisztikai kódja. Tehát nem volt a dizájnnak, nem volt egy kód, hogy hova kerül. És hogy ezt például helyre rakni, mert amíg egy szakmát, tehát hogy számlázol dizájntevékenységért, ha nincsen a szakmai kód, oda beszámlázni tudsz.

Tehát ez tényleg egy picit dolognak tűnik, de fontos a szakmának. Tehát ez az, amire például európai szinten lehet lobbizni. Világszinten egy picit más, ott a szakma profilját próbálják emelni, tehát például az UNESCO-val különböző ilyen nagy nemzetközi szervezetekkel próbálnak közös projekteket csinálni, ami a menetült ügy, vagy valamilyen más témában a dizájneszközeit oda be tudja hozni.

Tehát egy más szinten dolgozik. Nagyon nehezen mérhető, hogy ennek egy adott ország, vagy egy szervezet mit nyer vele. Tehát az, hogy én ott voltam, mint magyar, négy évig minimum, tudom én, polgármesterekkel voltak, miniszterekkel volt megbeszélésünk, ahol legalábbis ipari cégekkel.

Tehát mindig, ha valahol volt ülésünk, ott mindig egy nagyon széles körben a helyi szakmával, a helyi iparral, a helyi állami vezetéssel, városi vezetéssel mindig volt egyfajta kapcsolat, egy network-építés. És itt azért az, hogy Magyarország neve elhangzik, az nem egy mérhető dolog, de fontos. Hogy ne úgy tekintsenek rá, hogy te jóisten, ez az ország, itt van valami.

Egyébként az az érdekes, de ez csak egy mellékszer, vagy egy kitekintő dolog, hogy történelmileg jóval az előtt, hogy én egyáltalán ebbe belekerültem. Magyarország benne volt ebben a nemzetközi szervezetben. És akkor több magyar rendezvény is volt, mert ez ugye még a kommunista időkben, tehát még egy, tulajdonképpen ezek a szakmai szervezetek, ezek engedélyezve voltak.

És emiatt lehetett itt olyan rendezvény, ki is lehetett menni a rendezvényekre néha, de lehetett Magyarországon rendezvényt szervezni, úgyhogy volt három nagy rendezvény, ahol együtt dolgoztak külföldi kollégák a magyarokkal. Tehát akkor kelet-európai, nyugat-európai, amerikai kollégák dolgoztak egy vagy két hétig együtt, ami elképzelhetetlen lett volna más körülmények között. Tehát, hogy eredetileg Magyarország azért lépte be a magyar szakma ebben a szervezetben, mert ez egy ablakot biztosított, és egy ilyen, hogy ne maradjanak le a világtól, ez a közös munka egyetlen módja volt.

És azzal, hogy engem bevásztottak a vezetőségbe, ami szintén valahol véletlen, mert éppen egy finn főtitkára volt a vezetőségnek, finnek szeretik a magyarokat, és ez szó szerint így volt, úgy megörült nekem, és ugye én tudtam jól angolul, volt egy tíz éves nemzetközi tapasztalatom, és úgy megörültek nekem, hogy hú, akkor végre itt egy magyar, aki mint kelet-európai, tehát kelet-európai sem volt a vezetőségben már nagyon régen. Tehát megint a jó helyen, jó időben jó helyen. Azért volt alapja is.

Hát volt alapja, igen, de ezek tényleg egymásra épülnek, hogy az ember ezeket a skill-eket, amit csinál, amit szívesen csinál, az hogyan. Tehát nagyon így nehezen mérhető, hogy ez mit hozott az országnak, én remélem, hogy hozott. Azt biztos hozta, hogy én feladatnak kaptam és vállaltam, hogy kelet-európát jobban megismerjem, a kelet-európai szakmát, a szakmai szervezeteket, és őket is összegyűjtsem.

És nagyon sok európai szintű projektbe kerültek be kelet-európai szervezetek, azzal, hogy én itt Budapesten szerveztem egy kelet-európai találkozót, és itt indultak be olyan kapcsolatok, amiből ilyen közös-európai projektek lettek.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Létezik, tehát még él ez a magyar kapcsolat, mármint olyan értelemben, hogy valaki magyar van ebben a vezetőségben, vagy ez is már átalakult, és hogy most, jelen pillanatban, a századúban, mennyire van létyogosultsága ennek a szervezetnek, hiszen annyira fellangyosult, úgymond, tehát ez a központosítási jelleg, hogy ez hogyan van most?

[Váradi Judit]
Él és virul a szervezet. Én azt gondolom, hogy van jogosultsága, csak változni kell a szerepeknek. Tehát változni kell annak, hogy mit csinálnak.

Nem is ugyanaz az összetétele, hiszen sokkal több ázsiai szervezet van benne, mint régen volt, hogy kiknek, melyik kontinensen, mit ad ez a szervezet, az is más. De mindenképp ad egy networking lehetőséget, tehát egy hálózatépítést. Az nem változik, hogy a nagy nemzetközi szervezetekkel csak egy nemzetközi szervezet tud beszélni.

Nehezebb oda menni akár alapítványokhoz, ha egy országból egy kis szervezet vagyunk, egy nagy szervezet oda tud menni, ők más nem csinálnak, mint kapcsolatot teremtenek, és utána a szervezetek végzik el azt a projektet, mondjuk, vagy konzultációt. De a kapcsolat teremtéshez azért nagyon kell, hogy legyen egy ilyen nemzetközi neve és irodája.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Egy platformot ad végül is, így akkor a további kapcsolatépítéshez.

[Váradi Judit]
Igen, és hát személyesen meg nekem nyilván nagyon sokat adott, tehát barátokat, ismerettséget. Akkor döböntem rá, hogy azért ez az egész design, mint fogalom, ez mennyire más a világ különböző tájain. Más dolgokra van szükségük, mást értenek a szakma alatt, Indiában, mint mondjuk Észak-Amerikában, vagy Ausztráliában.

És nagyon sokat tanultam az ő tervezőikről, az ő múltjukról, az ő szakmájukról.

[Yanagisawa Gyöngyi]
Azt gondolom, hogy most jelen korunkban a fenntarthatóság az egy nagyon fontos fogalom, ami valószínűleg azért a világnak minden táján egy alappillér kell, hogy legyen. Ugyanúgy az épület tervezésnél, a design tervezésnél, és a technológiában is. Az epítészforum.hu blogodon lehet nagyon-nagyon sok nívós cikket olvasni tőled. Ezt minden kedves hallgatónak ajánlom, hogy böngésszel át ezt az oldalt, mert építés szemmel te a legfőképpen a japáni tartózkodásodról, az ott szerzett tapasztalataidról írsz ezekben a cikkekben. Én ebből két cikkre hívnám fel a figyelmet, és kérdeznélek ezzel kapcsolatban. Egy 2014-es cikkről van szó, az egyik az a Rizsművészete című cikked, ami egy dizájn kiállítást ír le itt Tokióban, aminek a főszereplője a Rizs volt.

És hát ugye felteszi az ember rögtön a kérdést, hogy hát hogy lehet a Rizsről egy dizájn kiállítást csinálni, de hát ugye Japánban ezt is meg tudják csinálni, és ráadásul nívósan is. Én arra lennék kíváncsi, hogy milyen ötleteket tanítanál, vagy milyen ötleteket mondanál ezekből a tapasztalatokból, hogy hogyan lehet akár egy Rizsből is egy jó dizájn kiállítást csinálni, hogyan lehetne például a magyar, nem tudom, pirospaprikából, vagy a magyar kalocsai hibzésből, egy hungarikum mondjuk, egy olyan dizájn kiállítást létrehozni, ami nem csak a magyaroknak szól, hanem világszintű is lehet.

Hogy mik azok a praktikumok, amiket így lehet tanulni egy ilyen dizájn kiállításból.

[Váradi Judit]
Egyébként ez egy élő kérdés, bár én ebben nem vagyok benne, de hát van a Brüsszeli Magyarházban, most van az oszokai világkiállítás, ott ez felmerül, hogy Magyarország mit és hogyan mutat meg magáról. Mondjuk más a célja ezeknek, tehát ez a Japándizájn kiállítások, ez egy nagyon érdekes múzeum, Roppongiban van egy 2121 Design Site nevű dizájnmúzeum, ahol szerintem az eredeti koncepcióban ők elhatározták, hogy ők nem egy ilyen hagyományos dizájn kiállítást fognak csinálni, nem szép tárgyakat állítanak ki, hanem mindig kontextusban helyeznek egy témát. És valahol náluk az átlag emberek megszólítása, vagy a nem szok emberek megszólítása, és az oktatás nagyon fontos, tehát mindig van olyan játékos rész is, hogy gyerekeket is el lehessen hozni.

És bármilyen témát beemelnek, annak mindig megpróbálnak kontextust adni. Tehát a Rizs az tényleg egy fantasztikus kiállítás volt, hogy ott a Rizs mezőgazdaságáról is beszéltek, a tájformáló erejéről, kicsit a mitológiáról, nagyon szép mozik készültek hozzá, mindig úgy megy be az ember ott a kiállításra, hogy átmegy egy vetítőtermen, ahol vagy egy ilyen multimédiás installáció van, vagy kisfilmeket vetítenek. A Rizshez sok kisfilmet készítettek, ami a máig élő,
[Váradi Judit]
Sintó rituálékról beszélt például. Tehát adtak egy ilyen nagyon érdekes áttekintést a Rizs kultúrtörténetéről, és a kiállítás utána elhaladt. Nyilván aztán ment tovább, és ott bejött az is, hogy milyen tárgyak társulnak ehhez hagyományosan.

Ugye a Rizs is nem csak egy étel, amit megeszünk, hanem a risszalmát is felhasználták régen. Gyönyörű szép tárgyak készülnek risszalmából. És ennek ez a teljes bemutatása nagyon érdekes volt.

[Yanagisawa Judit]
Ugye mondod az interaktív jelleget is, ezzel is Magyarországon is vannak nagyon klassz interaktív kiállítások is, de mégis én nekem úgy jött le ebből a cikkből, ahogy elolvastam, hogy azért ez egy olyan meggyőző kiállítás, amit tényleg egy külföldi is olyan értelemben áhítattal tud végignézni, végigmenni. Beleélni magát, meg átérezni, hogy itt van valami plusz, vagy volt valami plusz, nem? Ez a japán jelleg, hogy valami japános, amit csak ők tudnak.

[Váradi Judit]
Gyönyörű szépen volt instalálva. Én azt gondolom, hogy lehet, hogy mindenki mással jött ki a kiállítás után, de mindenki úgy jött ki valószínűleg, hogy valamit elvitt magával és valamit tanult. Tehát nekem is él bennem sok minden, amit ott hallottam, láttam először.

Valószínűleg nem mindenkinek ugyanaz, de valamin biztos, hogy mindenkinek volt. Hát valahogy ügyesen megtalálják azt az arányát, hogy tanítanak, kicsit visszanyúlnak a múlthoz, vagy a hagyományaikhoz, de talán azért Japánban ezek a hagyományok vidéken jobban élnek, mint nálunk. Tehát nem amikor arról beszélnek, hogy milyen sintó rítusokat végeznek el a rizskörül, a rizs rülkeztése, betakarítása idején, akkor ezek élő rítusok.

Azért nekünk, európaiaknak úgy meglepő, mert sokkal kevésbé van már meg ez a hagyományos, hagyományőrző része, és amikor erről ők beszélnek, akkor az nem egy ilyen múzeumi néprajzos dolognak tűnik, hanem az egy élő történet. Ami azért meglepő volt nekem.

[Yanagisawa Judit]
A másik cikk, ami megragadta a figyelmemet, az a Lékből kapott formák című cikked. Ez 2010-ben értad és a balon ruhákról szólt. Hosokai Rie nevezetű japán dizájner ilyen modellező lufikkal még ruhát is készít.

Úgy gondolom, hogy ez a cikk egy átmenet is most nekünk a következő témánkhoz, az Ikebana-hoz, amit részletesebben fogunk beszélni, de az Ikebana és ennek a modellező lufiknak a közös pontja, azt te hogyan írtad le, ez úgy nagyon megragadta a figyelmemet. Idézem is, az Ikebana a japán virágrendezés is a ballonokhoz hasonlítható. Egyszerű, gyorsan megsemmisülő élményt nyújt.

Ha elmulasztjuk, soha nem pótolhatjuk. Írod szépen, amivel visszaadod azt a tényt, hogy ezek a modellező lufik, amikor elkészülnek, akkor pompázik igazából, és aztán idővel, ahogy szépen leereszt, mindre jobban úgymond megráncosodik, és akkor már veszít a szépségéből. Ugyanez vonatkozik ezekre a ballonruhákra is.

És mint dizájnformáknak vagy dizájnalkotásoknak az ideiglenességét, a mulandóságát, ennek van egy japán fogalma is, a mononoavare, ezt mutatja be nagyon szépen. Egyébként ez a mononoavare bánata az elmúlás meg a mulandóság fölött, én inkább ezt a rezignációnak mondanám, egy inkább beletörődés abba, hogy ugye a dolgok változnak, és nem maradnak ugyanazok, mint amilyenek voltak. És hát ugye írod is, vagy hát a cikkben külön rész van arról, hogy Huszokály dizájnernek az esküvői csokrai, azok, amelyek különösen nagy népszerűségnek örvendenek.

Egyébként, csak úgy kíváncsi se kedvéért, ezzel a dizájnerel, a Huszokály szánnal még van kapcsolatod?

[Váradi Judit]
Nincs, nincs. Hát azért végen volt már, vagy végen írtam ezt a cikket. Nagyon érdekes, hogy mi hogy találkoztunk, mert létezik egy ilyen pecsakúcsa nevű eseményszervezet, ezt építészek kezdték el nagyon-nagyon régen, már nem tudom már hány évtizedet, Tokyoban.

A pecsakúcsa is egy japán szó, és egy ilyen nagyon rövid előadást jelent, mert az építészek túl sokat beszélnek, ezért ebben a formátumban összesen hat és fél percet lehet beszélni. Mert 20 díját kell levetíteni, és minden díja 20 másodperc, és ezek automatikusan mennek. Én is csináltam pecsakúcsát, tehát beszéltem, nagyon nehéz, le kell adni a díjákat, és akkor ezeket automatikusan megy 20 másodpercneként várni, és közbe kell beszélni.

Tehát nagyon el kell próbálni, hogy mit mond az ember, de megdöbbentő, hogy mi mindent lehet elmondani ilyen rövid idő alatt, hát tényleg koncentrálsz. Én a magyar dizájnról beszéltem egyébként. És ez egy rendezvény, ami a világ minden részében most már van, népszerű, tehát egy ilyen hatalmas szervezet lett belőle, és máig folytatódik Tókióban.

Tehát erre nagyon érdekes elmenni, régen nemcsak építészek járnak, költők, művészek, tehát akárki elmehet. Igen, tehát akárki elmehet meghallgatni, beszélni, le kell adni egy témát, és a szervezők kiválasztják az ember témáját, hogy akarják vagy nem akarják, mert azt hiszem ez csak havonta egyszer volt. És akkor egy ilyen hosszú, ilyen háromórás dolog, miközben egy kocsmában, vagy hát egy ilyen félik kocsma, félik színház.

Én nagyon gyakran eljártam, és nagyon érdekes embereket hallgattam meg. És ha valakit úgy éreztem, hogy érdekes írni róla, akkor azóta mentem a szünetbe is, mondtam, hogy figyelj szívesen, csinálnék egy interjút veled. Tehát ezzel a hölgyjel is ott találkoztam, hogy ott bemutatott.

Tehát ez egy nagyon-nagyon jó kitalált formátum. Tényleg a világon mindenhol vannak ilyen pecsakucsa találkozók, ugyanezzel a névvel. Egy ilyen informális világszervezetté nőttek ki magát.

Nagyon-nagyon aranyos. Na, innen voltak az ötletek, vagy innen találtam sok embert egyébként.

[Yanagisawa Judit]
Értem. Tehát az Elevator Pitch-nek, a japán verziója, akkor ez a pecsakucsa lenne, csak ugye ez hat és fél percet ad.

[Váradi Judit]
Igen.

[Yanagisawa Judit]
Nagyon klassz. Nagyon jó. Na most ugye elérkezünk így az Ikebana-hoz, mert itt megtudtunk rólad nagyon sok mindent az eddigi életedről és tevékenységedről.

És akkor itt jön a nagy kérdés, hogy ide hogyan kapcsolódod be az Ikebana? Első japáni tartózkodásod alatt, és az imént is ugye említetted, hogy az ember megpróbálja megtanulni a nyelvet, meg megpróbál sok mindent dolgot kipróbálni, és megtanulni művészeti dolgokat, hiszen ezt is ugye már említetted talán egy másik interjútban, hogy megérteni kultúrát vagy egy ismeretlen dolgot úgy érdemes, meg úgy lehet, hogy az ember kipróbálja, és saját maga is teszi, megvalósítja. Tehát a lényeg a dolognak, hogy te azért itt sokféle japán művészeti ágat kipróbáltál, és hát végül az Ikebana-nál maradtál.

Itt vertél gyökereket. Első kérdésem, miket próbáltál ki? Milyen dolgokat?

És mi volt az, ami miatt te az Ikebana-nál kötöttél ki?

[Váradi Judit]
Hát már ebből a barátságról már beszéltünk, tehát, hogy milyen praktikák vannak, hogy barátokat lehet találni. Hát valószínűleg a legjobb az, ha az embernek van egy valamilyen hobbija vagy tevékenysége, és akkor biztos, hogy talál egy baráti kört magának. De én valóban ezt, ugye ahogy mondtam, azért volt egy csalódás bennem, hogy Japán nem, Tokyó nem nyújtotta nekem azt a hagyományos kultúrát, amit kerestem.

Főleg hát ugye építészetben először, és ezért is próbáltam legalább akkor a hagyományos művészetekbe belekóstolni. Tehát tényleg mindent kipróbáltam. Az egyetemen volt a férjemnél teatszeremóniakör, akkor oda eljártunk.

Utána nem is tudom, hogy megismerkedtünk egy amatőr nószínészzel, akivel máig kapcsolatban vagyunk. Ő elvitt minket az ő mesteréhez, és akkor nószínházat is ki tudtuk mind a ketten próbálni.

[Yanagisawa Judit]
Effektív a nószínházban, hogy fellépni?

[Váradi Judit]
A férjem fel is lépett, igen. Akkor a kaligráfia, hát azt nagyon könnyű, mert nagyon sok helyen tanítják. Ugye általában a teatszeremóniakaligráfia, azt nem olyan nehéz megpróbálni.

Papírból a legkülönbözőbb dolgokat csináltam. Ja, origami sztális. Origami, de nem csak origami, hanem nem hagyományos, hanem egy kicsit ilyen modernebb formát, ami a papír, a japán papír rugalmatságát, a vasi rugalmatságát használta ki, nagyon érdekes volt.

A papírkészítést is többször eljártam csinálni papírt. Amikor először voltam Japánban, akkor a külföldiek számára főleg rengeteg ilyen a kerület, a város szervezett ilyen nagyon olcsón vagy ingyen próbált ki. Tehát ez is ugye a kevés külföldinek megmutatjuk Japán.

Tényleg érdekes volt én ezeket, ugye akkor nem volt nagyon sok pénzünk, én mindig ezeket kerestem ilyen hirdetésekben, meg barátokon keresztül, és mindenre elmentem. És a virág, az máshogy történt, azt az irodában az egyik kolléganőm tanult virágrendezést, és mondta, hogy ha van kedvem, ebédszünetben megmutatja.

[Yanagisawa Judit]
Ebédszünetben?

[Váradi Judit]
Igen. És akkor hozott nekem vázát, vagy ilyen kávésszünetben, és mondta, hogy akkor ő egy picit tanít engem, ha érdekel. És tényleg hozott nekem minden felszerelést hozzá, és akkor néhányszor csináltuk együtt, ugye tanítgatott, és ezt megtettet nekem, és elhatároztam, hogy akkor én keresek erre egy rendszeresebb alkalmat, ahol el tudok járni.

Találtam egy, akkor még nem tudtam olyan jó japánul, tehát olyat kellett keresni, ami angolul van. Egyébként a nagyobb is foglalkozni tanítanak angolul. Egy olyan jó év után a tanárok, ott az IKEA-ban a tanárok mondták, hogy azért ha én ezt komolyan gondolom, hogy ezt szeretném tanulni, meg folytatni, akkor nem a legjobb egy angol nyelvű órára járni, hiszen az angol nyelvű óráknál mindenki csak így rövid ideig tanul, hiszen mindenki csak ki akarja ezt próbálni.

Meg olyan társak, akik együtt fejlődnek velem, vagy akik nálam sokkal tapasztaltabbak már, akiktól igazán tudnék tanulni. Tehát, hogyha én ezt komolyan akarom venni, akkor járjak el japánulára. És addigra már azért úgy, hogy meg is tanultam japánul, és elkezdtem járni a mesteremhez, aki azóta is a mesterem, Suisan Takagi, tehát olyan közegbe kerültem, akiktól nagyon sokat lehetett tanulni.

[Yanagisawa Judit]
Egyébként, aki így ékeban a tanulásra adja a fejét, az úgy milyen távlatokba gondolkozott, volt, aki már ott 20 éve tanult, tehát körülbelül milyen időintervallumokban lehet előrébb lépni?

[Váradi Judit]
Mint minden más japánban, ezt egész életen eltanulja az ember. Előre lépni egy olyan, hát olyan két évente lehet. Két évente adnak egy ilyen kisebb diplomát, ha tanultam eleget, ha elértem egy bizonyos szintet.

[Yanagisawa Judit]
Ennél a diploma, úgymond a diplomoztásnál, ez azt jelenti, hogy azt az időszakot kell úgymond abszolválni, vagy van ténylegesen valamilyen megmérettetés is, mint a sportoknál, nem is azt, hogy versenyen, de hogy meg kell mutatni, be kell mutatni valamit konkrétan, és akkor azután kapja meg az ember az újabb dant, vagy bármi mást. Itt is ez hasonlóan működik? Ez csak egyszer van.

[Váradi Judit]
Általában itt a tanár dönti el. Tehát ha a tanár az elején el kell, öt könyvet végig kell tanulni, és csinálni, de azt is tanárvezetésével, akkor kapja meg az ember az első diplomát. Onnantól már szabadon, kreatívan lehet dolgozni, de továbbil is mestervezetésével.

Nem lehet bizonyítani, és úgy megkapni a következő fokozatot. Csak a mester mondhatja azt, hogy megkapom, és utána készül egy pont van, ha valaki professzionális akar lenni, hogyha annak tekintsék, akkor van egy vizsgalehetőség mások előtt.

[Yanagisawa Judit]
Még egy kérdésem lenne ezzel kapcsolatban, hogy olyan létezik-e, hogy iskolát vált az ember? Tehát úgy értem, hogy egy iskolán belül, de mondjuk egy másik tanárhoz megy az ember, mert mondjuk elköltözik, és akkor beszámítják, vagy valami ajánlást ír a másik tanár, tehát hogy ilyen létezik-e?

[Váradi Judit]
Hát tapasztalatom nincs róla, de biztosan létezik, hiszen látom a nevén a többieknek, ugye ez, tehát mestert váltani ugyanabban a körben biztos, hogy nem lehet. Nem hiszem, hogy valaki elvállalna engem, ha ismeri az én mesteremet, és azt mondom, hogy át akarok járni hozzá, az nagyon kellemetlen lenne. Csak olyantól tanulhatok, aki magasabb rangú nálam.

És ha a mesteremnek, én eljutok, vele egyenrangú leszek, és szeretnék tovább jutni, akkor valószínűleg kell egy másik mester. Ha elköltözök, az nyilván egy jó indok rá, hogy én most már másik városban élek. Akkor valószínűleg megkérdezem a mesteremet, hogy nem ismer-e ott valakit, akinek be tud ajánlani.

De nekem ezt nem kellett megtennem, mert az én mesterem az a létező legmagasabb rangú, és amit én akkor persze nem tudtam, de az, ugye mondtam, hogy öt könyvet, öt kötet könyvet kell elvégezni, minden könyvben van kb. húsz lecke, tehát az mondjuk száz lecke, amit hát általában heti egyszer szoktak tanulni, vagy szoktak járni janúrára, vagy két hetente egyszer, például ilyen két éves periódus, mire ezt az ember elvégzi, és az első diplomához jár egy név, és az a név, ez is minden japán művészetnél így van, csak egy picit más mindenhol, az ikebanában ezt úgy zajlik, hogy a tanárom az ő saját virágnevének az egyik karakterét, ugye ez két karakterből áll, két japán karakterből áll ezek a nevek, és az ő virágnevének az egyik karakterét felajánlja nekem, vagy nekem adja.

[Yanagisawa Judit]
Ez lett neked a szúj só?

[Váradi Judit]
Igen, ő a szújt adta nekem, őt szújszejnek hívják, a szújt nekem adta, és én hozzátettem a sót, tehát így lettem szúj só.

[Yanagisawa Judit]
Ja, tehát a sót azt te választottad?

[Váradi Judit]
A sót azt én választom hozzá, tehát egyet ad ő, egyet választok én. Na most, akiket ő még tanított ott, azoknak én a kiállításon látom, nem hívjuk így egymást, nem szólítjuk így egymást nyilván, de a kiállításon mindenki a virágnevével szerepel, és akkor látom, hogy azért sokan vannak, akiknek a virágnevében nincs az én tanáromnak egyik jelese.

[Yanagisawa Judit]
És ez miért van? Mert hogy nem ajánlotta föl a tanár?

[Váradi Judit]
Mert ő másnál kezdett.

[Yanagisawa Judit]
Ja, értem. De azért mielőtt rátérnénk a Takagi senseire, a tanárodra, azért pár szóban hallgatóknak, akik azért annyira nem jártasak az ikebana világában. Én nagyon röviden megpróbálnám összefoglalni az ikebanának a történetét.

A VI. században, mint minden Kínából, buddhista szerzetesek révén került Japánba az ikebana, mint olyan. A buddhista szerzetesek először a templomok oltárán fejezték ki ezzel is a természet szépsége iránti hálájukat, illetve próbáltak egy ilyen buddhista kifejeződést mutatni a természet tájairól, tehát hogy ők hogyan rendezték el a virágokat.

Már elindultak azért különböző ágazatok, irányvonalak, mint a tatebana, ezt egyébként rikkának is nevezik. Ugye ez is érdekes, mint ahogy ikebana, meg ennek egy japán neve is van, általában valami dóra végződik, ugye a kadó, az pedig a kínai jelekből az elnevezése. Tehát visszatérve ide, hogy tatebana, rikka, ami álló virágokat jelent.

Aztán itt vannak későbbi időkben, 17.-19. század, a sóka vagy szejkának is hívják az odaállított virág, ami például már a teaszertartásukhoz kapcsolódik, vagy van ilyen, hogy nageire, ez meg a bedobott virág, 17.-20. század, 19. század a moribana, ami egy felhalmozott virág stílust jelent, és ez mindegyik bizonyos iskolákhoz is kapcsolódik. De a lényege a dolognak, hogy az ikebana lényege, vagy hogy mit is akar tükrözni, azt Ikenobo Senno, Ikenobo iskola, tehát az első ikebana iskolának a megalapítója, fogalmazta meg olyan formán, ezt idézném is, ami egyébként szerintem nagyon felülsen visszaadja a lényegét, az igazi művészethez egyetlen út vezet.

Ha az ember felismeri a növény legtermészetesebb formáját, amilyen a növény kint a mezőn, fent a domboldalon, vagy lent a vízparton, s e természetes növényi lét láttán felismeri önmaga lényegét, a saját lelkében éledő legbensőbb szépséget. Ebből nekem az jön le, és talán neked is, hogy ez egy eszköz tulajdonképezikeban arra, hogy az ember saját magát megtalálja, megtalálja a kapcsolatát a természettel, a világgal, az egyensúlyát, és mindez ugye a buddhista, hát a japán ágának, tehát a zen buddhizmusnak a alapjain nyugszik, ami ugye az egyszerűséget, a tudatosságot és a mulandóság szépségének az értékelését hangsúlyozza. Úgy is fel lehet akkor ezt fogni, úgy gondolom, hogy ez egy ilyen meditatív cselekvés is, tehát akkor, amikor az ember nekiáll virágot rendezni, hogy így fogalmazzuk meg, akkor az igazából egy ilyen meditatív állapot is, amikor így egyé válik a természettel, és ezáltal saját magát is jobban megismerhetik.

A te olvasatodban mit jelent az ikebana?

[Váradi Judit]
Elmítetted a két nevét, az ikebana és a kadó, és ez nagyon sok mindent elmond róla, hiszen a kadó az a ka, az a virág, ugye ez is két karakter, a do az az út. Tehát ez amit említettél, hogy nagyon sok japán művészetben megjelentik a do, ez a judo, a sodó, a szadó, nagyon sok olyan, a do az mindig ugyanaz, az az utat jelenti. Tehát ha úgy szeretném ezt értelmezni, mint egy spirituális út, amit én az alkotó bejárok, a művészet, vagy az alkotás közben, és a tanulás közben, vagy aki azt az Ikeban a kompozíciót megnézi, és ez által kerül közelebb a természethez, vagy valamilyen eszenciájához a természetnek, az tulajdonképpen benne van ebben a névben.

Ha az Ikeban átnézzük a másik nevét, ott a második karakter a virág, a hana, az első karakter az Ike, az egy kicsit megfoghatatlan karakter, az így az élettel kapcsolatos. Tehát azt lehet úgy fordítani, hogy élő virág, akkor arra gondolok, hogy élő virágokkal dolgozunk, virágokkal, levelekkel, galjakkal, ágakkal, ritkán van, hogy egy kompozíció csak száraz anyagból álljon. De lehet úgy is fordítani, hogy életben tartom a virágot, szokták így fordítani, ami egy nagyon fura fordítás számomról, hiszen én azzal, hogy a virágot, vagy a galjakat levágtam azzal tulajdonképpen halára ítéltem őket, és persze berakom vízbe, akkor még életben tartom őket néhány napig, tehát ez egy őszinte értelmezés a névnek, de nem feltétlenül nagyon pozitív.

De van, aki úgy fordítja ezt angolra, hogy életet adok a virágnak. És az is ugye első halláson furcsa, mert ugye megöltem a virágot, hát bármit, egy áldozatot követek el, a japánok ezt így értelmezik, hogy ez egyfajta virágáldozat, hiszen hagyományosan nem a virágból bevásárolták ezeket, hanem önmaguk vágták le a kertben a szükséges anyagokat, tehát teljesen tudatában annak, hogy ezzel, hogy a kertből behozom a lakó térben, vagy a templom térben a virágokat, ezzel tulajdonképpen én rövide zártam az életüket, hiszen egy rövidebb életük lesz a vázában, de új életet adnak ezeknek a növényeknek, azáltal, hogy egy kompozícióban a saját kreatív művészetükön keresztül egy új szépséget hoznak létre.

Tehát ez a fordítás, hogy új életet adok a virágnak, ebben már benne van az a kreatív ember, aki ezt elkészíti. És ez feltételezi a tiszteletet, az alázatot, hogy ez az áldozat, amit a virág értünk tesz, hogy meghal, ezt én azzal hálálom meg, hogy a legjobb tudásom szerint, alázattal, tisztelettel valami nagyon szét ott hozott létre belőle, ami kifejezi tényleg ezt a természet szépségét, a természet misztériumák, a természet eszenciális tulajdonságait, az életerőt. Tehát ez mind mind a névből már kiolvasható.

[Yanagisawa Judit]
Itt azért vannak esztét, úgymond ilyen esztétikai alapelvek. Tehát, hogy virágrendezés, meg egyáltalán tényleg magyarul, hogyan lehetne ezt akkor a legjobban visszaadni, így, amit az Imént is elmondtál, mert ha azt mondjuk, hogy virágrendezés, az nem feltétlen erre utal, hiszen ugye az európai virágkötészet, virágrendezés, stb., ugye az teljesen más dolgokat takar. Tehát akkor effektív, akkor magyarul mi lenne talán a legszerencsésebb kifejezés erre, mi gondolsz?

[Váradi Judit]
Magyarul problémat? Tehát nemzetközileg az ikebanát használják. Tehát nem fordítják.

Mert valóban a virágkötészetnek van egy meghatározott jelentése, azt iskolában lehet tanulni, az egy szakma. A flower art, a virágművészet, az állna talán közelebb hozzá, de közben annak is van egy az is egy létező terület Európában, vagy a világon, és ha azt mondom, hogy flower art, akkor megint teljesen másra gondolok. Tehát ezért én azt látom, hogy a világ minden részében az ikebanaszót nem fordítják, és ez érdekes volt, hogy itt Magyarországon is nagyon sokan megértik.

Tehát ha beszélek róla, én is a virágkötészetet szoktam használni, de nagyon gyakran, ha az ikebanaszót használom, azt értik itthon. Létezett már egy korábbi generációban is, volt egy ilyen ikeban népszerűsége az ikebanának, talán a 70-80-as években, amikor számtalan ikebana váza született, amit máig úgy hívnak, hogy ikebana váza, ha rákeresek, akkor úgy lehet venni ilyen régi vázákat. Tehát ez a szó, ez nem most, hanem már sok, már a szüleim generációjában idején bekerült a magyar fogalmak közé.

Tehát engem éppen az lepet meg, hogy hányan értik, vagy ismerik. Lehet, hogy nem tudják pontosan, mit jelent, de hallották az ikebanaszót. Tehát nem volt ez ismeretlen itthon.

[Yanagisawa Judit]
Visszatérve itt ezekre az esztétikai alapelvekre, hogy az ikebanánál, hogyha most az ember azért elkezd valamit próbálkozik valahogyan valamivel, mik azok az ökölszabályok, hogy így mondjam, amiket biztosan be kell tartani? Rendben van, hogy a legújabb iskoláknál már az önkifejezés fontosságát hangsúlyozva, úgymond ezeket a kötött formákat túllépve egy önmegvalósítást már megenged, de én feltételezzem azért, hogy mégiscsak vannak azért olyan alapszabályok, amikkel mindenféleképp tisztába kell lenni.

[Váradi Judit]
Vannak, de ezt néha úgy érzem, hogy ezt így megfogalmazni, ahogy én most mondjuk megfogalmazom majd neked, ezt azért a japánok nem szokták. És itt már egy kicsit az oktatáshoz kell átkötnünk, hogy ugye említettem, hogy van öt könyv, amit rég kell dolgozni, meg kell tanulni. Ez tényleg úgy működik, hogy az első két kötetben minden lecke egy adott forma.

A harmadik, negyedik, ötödik kötetben pedig minden lecke egy téma. És ez így nagyon soknak tűnik, hogy ez öt köteten át kell csinálni, de a japán tanítási módszer, főleg a hagyományos művészetekben az általában nem verbális. Tehát nem elmondják, hogy mire kell vigyázni, milyen szabályok vannak, hogyan készítsd, hanem valami egész keveset mondanak, amennyit éppen a tanár szerint a diák az betud fogadni, meg tud érteni, és úgy gondolják, hogy amit hallok, az elszáll.

Nem is biztos, hogy megértem, ha nem vagyok olyan szinten még. Tehát minél magasabb szintre jutok, és ezt a tanárom dönti el, hogy én milyen szinten állok, annál többet fog nekem tanítani. Mert ha úgy látja, hogy értem, hogy látom, akkor mindig még többet, még többet fog elmagyarázni, de azt is sokszor csak megmutatni.

Elkészítem ezt a kompozíciót, amit ő odajön, és kijavítja. És nagyon keveset beszél erről. Néha mond valamit, de általában csak kijavítja.

És ezt nekem látnom kell, hogy ez jobb lesz.

[Yanagisawa Judit]
Akkor nem érzed azt ilyenkor, hogy úgymond akkor vakon tapogatózol a sütétben? Tehát, hogyha nincs egy instrukció, vagy nem is kell az, hogy órákon át beszéljen, de mégis valami támpont, vagy bármi, akkor hogyan érzed azt, hogy jó, én most jó irányba haladok, vagy egyáltalán nem értem, hogy miről van szó, mit rontottam el, tehát ezeket hogy éled meg?

[Váradi Judit]
Hát az elején valóban sokszor van olyan, hogy nem értem, hogy mit rontottam el, de általában, tehát két dolgot tanulok ugye ezeken az első alapformákon át. Az egyik a technikát, tehát ott még nem a természetmisztériumát gondolkozom meg, akkor még azt próbálom megélni, hogy hogy nem dől ez az egész össze.

[Yanagisawa Judit]
Persze.

[Váradi Judit]
Na most, azt azért meg lehet mutatni, azt lehet érteni a tanítást. Tehát az egyik, hogy tanulom a technikát, tanulom, hogy hogy fog ez összeállni, mitől nem dől fel, ha a követ, hogyan vágjam a virágot, hogyan vágjam a galjat, hogyan tudok egy alakot elérni, hogyan tudok meghajlítani egy galjat úgy, hogy az ne törjön el, hogyan tudok egy virágot meghajlítani, hogy ne törjön el, mert azt is lehet, hogyan tudok egy levélnek alakot adni, úgy, hogy ne ássák az új lenyomataimat rajta, nem szó szerint új lenyomata, de próbáljál, meg kell próbálni egyszer, ha megpróbálsz egy levélnek egy kicsit megcsavarni és alakot adni, az általában úgy néz ki, mint amit összenyomorgattak.

Tehát, hogy hogy lehet ezt úgy megcsinálni, hogy nem néz ön úgy ki, mintha összenyomorgatták volna, hanem mintha a levél önmagától vette volna fel azt az alakot. Tehát ezeket mutatja, és lehet tanulni, és közben, miközben készítem hétről hétre ezeket az alapformákat, a szemem is megtanulja azt, hogy hogyan szép ez. Tehát az egy nagyon lassú folyamat, de valóban nagyon nehéz szóban elmondani.
 
Yanagisawa 
Erre egyébként mindenki alkalmas?