Sokan mondják, akik először járnak Japánban, hogy megbabonázta őket valami. Nehéz szavakba önteniük ezt a „valami”-t és aztán ahogy adódnak még alkalmak a szigetországban utazgatni, ez a „valami” egyre érthetetlenebbé válik.
A valami valakiknél verdesheti a bizarr, a felfoghatatlan akár a megközelíthetetlen kategóriát is, mások esetében viszont éppen ellenkező fogalomba torkollik. Ők úgy gondolják, hogy ez az ország testesíti meg az emberiségnek az egy lépéssel való előrébb haladását.
Azaz futurisztikus. Más szóval utópisztikus. Egy tökéletesnek képzelt társadalmi renddel, ahol a legtöbb ember békében és nyugalomban él. Mindez köré pedig képzeljünk még egy nagy adag technikai fejlettséget is. Nos, ami ebből valóban igaz – ezt is inkább óvatosan betűzve, az a technikai fejlettség. Bár napjainkra, a 2020-as évekre már ez sem mérvadó Japánban.
A fíling, az élmény azért még kétségkívül intenzív a robotpincéres éttermekkel, vagy a cikázó robotőrökkel a felhőkarcolók alagsoraiban.
Egy másik nagy közös érzet Japánnal kapcsolatban
az ellentéteknek és a szélsőségeknek a tömörülése egyazon helyen, időben és térben. A felhőkarcoló lábánál ott kuporog a fából szögelt szentély, amit mezítláb kopogós fapapucsban látogat az a középkorú japán férfi, aki előző nap élre vasalt öltönyben sietett a felhőkarcoló egyik irodájába.
A szigetország lakóinak itala, a szaké is ilyen.
Se nem bor, se nem sör, se nem párlat, se nem pálinka. Egyik sem külön-külön, de mégiscsak emlékeztet mindegyikre vonásaiban. Erjesztett „valami”, amiben nincs cukor, de kell hozzá cukor, hogy aztán élesztővel erjeszthető legyen.
Ahol megvan a futurisztikus utópia, ott vajon törvényszerű-e a disztópia felbukkanása is? Avagy csak úgy lehet elviselni az utópiát, hogy az kézen fogva jár a disztópiával? Vagyis egy jövővel, amit természeti-és társadalmi katasztrófák, elembertelenedés jellemez, és ami a társadalom drámai hanyatlásához vezet?
Tallián Dóra szaké szommelierrel beszélgetés második része
