Nézz be az ABLAKBA Te is!
May 15, 2022

#8- Létezik a piacgazdaságon túl valami más lehetőség is?

#8- Létezik a piacgazdaságon túl valami más lehetőség is?

      Nem tudom Te hogy vagy vele kedves Olvasóm: hogyan éled meg a mindennapjaidat? Boldog vagy? Elégedett vagy az életeddel? A piacgazdaság által uralt országokban talán nem is akarjuk nagyon megkérdőjelezni a normatívát látva a további alternatívák sötét oldalait vagy épp a teljes kudarcát.

Be kell azonban azt is látnunk, hogy ez nem mehet teljes egészében így tovább: a Föld kiaknázhatósága véges és mi emberek sem szipolyozhatjuk ki magunkat a végsőkig.

Lehetünk-e vajon boldogok úgy, hogy nem hajszoljuk a növekedést?

    A pandémia nagyon sok értelemben megváltoztatta, átalakította sokunk gondolkodását. Kinek további gyarapodást, kinek pedig kétségbeesést és elszegényedést hozott – ezt szokták manapság egy nagy „K” betűvel illusztrálni. Mindenképpen nagy változásokat idézett elő a piacgazdaságon alapuló termelési gyakorlatban is. A túlfogyasztás csökkent és ezzel persze a termelés is, sok embernek megnőtt a szabad ideje és némelyek örömmel nyugtázhatják, hogy így jobban érzik magukat a bőrükben.

Lehet-e vajon közgazdasági értelemben alapja annak, hogy le kell állni azzal, hogy a gazdasági növekedés hajszolását helyezzük minden más elé, és e helyett a jólét és a fenntarthatóság más formáit célozzuk meg?

Abban még nagyjából egyetértenek a közgazdászok és a gazdaságpolitikusok, hogy a végcél az, hogy az emberek jobban érezzék magukat.

De mi az, amitől jó lenne?

Nos, ezek a kérdések nem csak Téged foglalkoztatnak kedves Olvasóm, hanem sok szakembert is.

Igy van ez Japánban is. A szinte folyamatosan regnáló kormánypárt, a Liberális Demokrata Párt a legutóbbi választások alkalmával új szlogent dobott be, mellyel egy egyedi, másmilyen kapitalizmust hirdetett meg a javaknak a paici résztvevők között való újrafelosztásával, és a társadalmi rétegek igazságosabb támogatásával. A szlogen mögött egyenlőre még nem látható a konkrét terv, talán csak választási csalinak dobták be most, de az tény, hogy a szakemberek már kongatják a vészharangot.

A japán társadalom legmasszívabb középrétege, ami a gazdasági fejlődés záloga volt eddig, süllyedőfélben van. Egyre nagyobbra nyílik az olló a gazdagok és az elszegényedők között, ill. a japán társadalom is szembesülni kényszerül az extrém végletekkel, vagyis a túlgazdagodó rétegnek és a másik oldalon a végképp talajt vesztett egyre szélesedő rétegnek a megjelenésével.

A reálbérek mintegy 25 éve nem változnak, ami az eddig deflációval küzdő országot gazdságilag gúzsba kötötte. A mindent érintő áfaemelés pedig a lakossági piaci fogyasztást szinte végképp megpecsételte. A pandémia pedig mintegy tükröt tartva a reformoktól félő politikusoknak igencsak kidomborította a problémákat. 

Az alábbiakban három jelenkori neves japán személyiség gondolatait szeretném dióhéjban összefoglalni. Gondolkodjunk együtt a problémán, mely jelen van Európában ugyanúgy, ahogy itt Japánban is és szinte az egész világon.

Jamagucsi Sú író, üzleti tanácsadó, közéleti személyiség, aki magát tudáskreátornak (knowledge-curator) is nevezi több könyvet írt a témában.

A Kógensakai, magyarul talán Fensík társadalomnak lehetne mondani, egy új értékrend megépítésében látja a jövőt. Ehhez azonban egy mindent elsöprő apokalipszisre, egy lenullázódásra van szükség – ahogy azt szoktuk látni a japán animékben is, ahhoz, hogy egy teljesen újat tudjunk teremteni. Az angol what – why – how hármasából kiindulva az új szerveződési formában dolgozó új gondolkodású embernek mindenekelőtt a what-ra kell fókuszálnia, vagyis

Jamagucsi szerint a legfontosabb a cél, hogy mit akarunk elérni és nem pedig a how, vagyis hogy hogyan valósítunk meg valamit – ami eddig jellemezte a japán gazdasági fejlődést. Az új embert a „don’t disturb” vagyis a ne zavarj szlogen jellemzi és Jamagucsi a fiatal nemzedékhez fordul. Olyan ideális fiatalokban látja a jövőt, akiknek egyedi, unikus véleményük van, nem az idősebb generáció kiszolgálói és akár öntörvényűek a maguk nemében.

 

Szaitó Kóhei, az ószakai egyetem fiatal docense és a Deutscher Memorial Preis birtokosa egy másféle alternatívát kínál.

Szerinte a jelenkori piacgazdaság már csak a felmelegedés okozta klímakatasztrófa miatt sem folytatható. Szaitó újraolvasta Marx Tőkéjét és mindazt a több kötetre rúgó Marx feljegyzést, amit  eddig még ki sem adtak nyomtatásban. Véleménye szerint Marx, művében nem csak a kapitalista mechanizmus és a kizsákmányolás megállíthatatlan ámokfutásának kritikáját olvashatjuk – melyre alapozva aztán mint tudjuk a Szovjetunió egy teljesen félreértelmezett szocializmust és kommunizmust kreált, hanem

Marx igenis értékes gondolatokat hagyott hátra, hogy milyen boldogabb jövő lehet a kapitalizmus után.

Ezt a gondolatot egyébként az Osztrák-Magyar Monarchia neves közgazdásza (akit inkább csak az utókor fedezett fel és ismert el), Joseph Schumpeter „A gazdasági fejlődés elmélete” c-ű könyvében is megerősítette: a kapitalizmus örök, nem megállítható, állandóan változik, de olyan jelleget mutat mely szerint automatikusan felolvad a szocializmusban.

Szaitó hangsúlyozza, hogy vissza kell térnünk a kommun-nek azon marxi értelméhez, amely a termelést, az elosztást a természeti erőforrásokkal együtt, azok figyelembe vételével és tudatos menedzselésével és karbantartásával valósítja meg. Sok közép-kelet-európai szakembernek már a kommun szó hallatán is feláll a szőr a hátán, Szaitónak talán valami más csomagolásban kellene előadnia elméletét, úgy nagyobb meghallgatásra találna! Ebbe az irányba mozdul napjainkban a svéd modell is, nyilván minden országnak a saját adottságaihoz mérten kellene magára szabnia a közösen menedzselendő termelőeszközök fogalmát.

Szaitó érveihez egy jó kapaszkodót Elinor Ostrom amerikai politológus és közgazdász kutatásai adnak.

A világon ő volt az első nő, aki megkapta a közgazdasági Nobel-díjat. Ő a gazdaságirányítás kérdéseit vizsgálta közösségi tulajdonú helyeken. Azt nézte meg, mitől igazgathatnak jól például egy olyan halastavat, erdőt, közösségi legelőt, amelynek nem egy tulajdonosa van, hanem sokan használják, vagy például száraz helyeken hogyan szervezik meg közösen az öntözést.

Arra jutott, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem fordul át minden anarchiába, ha nincs egy egyértelmű tulajdonos vagy szigorú állami irányítás. Pedig már Arisztotelész is rámutatott híres példájával a közlegelő tragédiájára – amikor egy közösségi legelőre minden gazda annyi tehenet hajt ki, hogy végül az összes éhen hal. Ostrom arra mutatott be példákat, hogyan lehet elkerülni ezt a tragédiát.

Egyebek mellett spanyol és japán hegyi falvak gazdálkodását, amerikai és indonéz halastavakat, spanyol és nepáli öntözési rendszereket hasonlított össze, azt keresve, hogy melyek a közös pontok a világ teljesen más tájain a jól működő közösségi rendszerek között. Végül hét pontban sűríti mindezt össze:

1., egyértelműen írják le a szabályok a jogokat és a kötelezettségeket,

2., a konfliktusokat helyben próbálják megoldani (például nem távoli bíróságokra járnak),

3., minél több előnye származik valakinek a közös tulajdon használatából, annál több kötelessége is van,

4., a felügyelet és a büntetés vagy a helyiek feladata, vagy valakié, aki a helyiek felé elszámoltatható,

5., ha valaki egyszer megsérti a szabályt, enyhébb büntetést kap, az ismétlődő szabálysértésért viszont már súlyosabb büntetés jár

6., a döntéshozatal demokratikus,

7., a külső (jellemzően állami) hatóságok elismerik a helyiek jogát az önszerveződéshez.

A leírásból azonban jól látható, mi az egyik legkomolyabb probléma: mindez kisebb, helyi közösségeknél működik. Arra, hogy mi a megoldás, ha állami szinten szeretnénk újragondolni a növekedést, nem ad tehát egyértelmű választ. Nem is adhat, hiszen nincs rá még példa és minta.

Végül pedig, a megújulás harmadik útját vázoló Ocsiai Jóicsi-t szeretném bemutatni. Ocsiai üzletember, művész, egyetemi tanár és sok minden más multi talent.

Ocsiai arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg az Amerikai Egyesült Államok 459, Kína 169 unikornis céget adott az utóbbi időben a világnak, addig Japán csak 6 unikornissal büszkélkedhet. Mi történt tehát a japán innovációval?

Az igazság az, hogy amíg a ’90-es években a nagy japán cégeknek szinte mindegyike működtetett saját fejlesztőközpontokat, ahol kutatásfejlesztésre mintegy 5 billió jent fordítottak, addig a 2000-es évek elejétől amerikai példára a kutatásfejlesztésről való döntés a cégek részvényeseinek a kezébe került.

A hosszabbtávú tervezés helyett tehát a profitorientált döntések kerültek előtérbe, vagyis rendkívül megcsappant a kutatásfejlesztés. A pandémia pedig aztán szinte végképp befagyasztotta a legtöbb japán cégnél az amúgy is gyenge lábakon egyensúlyozó innovációt.

Ocsiai rámutat arra, hogy egy

a környezeti adottságokat figyelembe vevő termelési modellben az innováció feltétele a tőke, a piac és a technológia. Mindezeket pedig csak egy kiváló oktatási rendszer támogat. Vagyis a korábbi fejlesztőközpontok szerepét az egyetemeknek kell átvenniük a technológiai fejlesztéseket illetően.

A korona krízis nagyon sok innovációs lehetőséget teremtett – véli Ocsiai, de azt is hozzáteszi, hogy talán már nem feltétlen az új technológiák hajszolása lehet a cél,

ő inkább a meglévő technológiák ÖSSZEKAPCSOLÁSÁban látja a fejlődés útját. Egy vadonatúj technológia fejlesztése rengeteg pénzbe kerül és nem könnyű üzleti profitot termelni belőle, hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy a piac hogyan reagál rá.

A jövőben egy cégnek a befektetési értéke abban lesz leginkább mérhető, hogy mennyire hoz hasznot, azaz mennyire válik hasznossá az egész társadalomnak, hogy mennyire tud azonosulni azzal, hogy az emberek számára valójában milyen értékek a fontosak. Pl. a boldogság, az egészség stb.

Japánnak számolnia kell az egyre öregedő társadalmával is, hogyan tudja gondozni az öregeket a jelenlegi társadalmi források felhasználásával.

Mindenki számára egyre inkább központi helyet foglal el a kérdés, hogy valójában miért is élünk? Hogyan kellene élni mindennapjainkat ahhoz, hogy valóban azt mondhassuk, hogy ma is elégedett voltam ezzel a nappal.