A világhírő japán antropológus és promatológus, Jamagiva Dzsúicsi gondolatai
Jamagiva Dzsúicsi, híres japán antropológus, a Kiotói Egyetem nyugalmazott dékánja. A gorillák kiváló ismerője, kutatásainak eredményeit az emberi társadalmak fejlődési típusaival helyezte kontextusba. Rengeteg figyelemreméltó következtetésre jutott, amelyek a társadalomkutatók számára a további kutatásokhoz nélkülözhetetlen ismereteket nyújtanak.
A jelenleg 70 éves professzorral nemrég készült egy interjú. A hosszabb beszélgetés egy ívet követ a kutatási útkereséstől kezdve az afrikai és más bennszülött törzseknél végzett kutatásokon át a csimpánzok és a gorilla családok megfigyeléséig. Én most a professzor néhány koncepcióját szeretném megosztani, melyeket a gorilla családok megfigyelései alapján tett.
És hogy miért? Azért mert azt szeretném, hogy gondolkodjunk közösen azon, hogy a földkerekségen vajon meg lehet-e valaha is fékezni a háborúsdit?
Jamagiva professzor szerint az emberi társadalom jelenlegi formájának prototípusa a gorilla közösségekben jobban megfigyelhető, mint a csimpánzoknál.
1., Hogyan alakultak ki az emberi közösségek majd a társadalmak?
Elmélkedtünk-e már azon, hogy vajon az emberszabásúak többsége miért szerveződik csoportokba és hordákba? A válasz talán az lehet: azért, hogy az életben maradáshoz elegendő élelmet szerezzen és mindemellett biztonságban élhessen. Az emberszabású emlősök többsége eredetileg nem vadászatra specializálódott, hanem gyűjögetésre. Az összetűzések elődeink között leginkább a növényi élelemért és az utódokat nemző nőstényekért folytak és folyik ez ma is a majmoknál. Szabályok alakultak ki annak érdekében, hogy a véres összetűzéseket csökkentsék: a japán majmoknál pl. a nőstények akár több generációs, szoros kapcsolatot építenek ki egymással, és a hímeknek van átjárása a nőstény csoportok között. Vagyis a hímek megküzdenek egymással a pozíciójukért és ezáltal a birtokba vehető nőstényekért.
A gorilláknál azonban más a helyzet. A legtöbb esetben egy hím és egy nőstény alkot egy párt. A hordában a nőstények vannak általában többségben, ezért aztán ők keresik fel a hímeket, tehát úgymond többnejűség is szóba jön. A nézeteltéréseket nem egy alá-fölé rendeltséget meghatározó harccal döntik el, hanem egy harmadik fél közvetítésével oldják fel a kialakult feszültséget.
A gorilla apuka egy kifejezetten ideális apa, akire az anya nyugodtan rábízza a kölyköket. Amikor a csemeték összevesznek valamin, az apa vállalja a békéltető szerepet. Oly módon, hogy a kölykök mindegyikét egyenrangú partnerként kezeli. A gorilla kölykök tehát kicsi koruktól fogva megtanulják azokat a szabályokat és viselkedési formákat, amelyekkel a legbékésebben képviselhetik saját érdekeiket.
Jamagiva professzor ebből a megfigyeléséből miránk emberekre asszociált és azt mondta, a családok szintjén hasonlóan viselkedünk mi is, vagy legalábbis kellene, hogy ezt tegyük.
2., Az emberiség miért kezdett el harcolni, mikor taposott rá a harci ösvényre?
Elődeink mintegy 7 millió évvel ezelőtt léptek az emberré válás hosszú útjára, vagyis elhagyták a menedéket adó őserdőt, ahol a csimpánzok, orángutánok és a gorillák még ma is élnek.
A megváltozott környezet, az elbújásra kevésbé alkalmat adó szavanna először rengeteg életet követelt a tapasztalatlan őseinktől. Felismerték azonban, hogy a ragadozókkal szemben csakis közös erővel léphetnek fel.
A gorillák családmodellje úgy élt tovább, hogy a homo sapiens sapiens családok még nagyobb közösségekbe szerveződtek. Beindult az élelemtermelés és az állattartás. Ehhez persze le kellett telepedni és jó minőségű földet foglalni. Ez pedig magával hozta a versengést és annak ikertestvérét, a nézeteltéréseket.
Ettől a ponttól számíthatjuk az erőszak és a háború kezdetét is, ami mindössze csak 10 ezer évvel ezelőtt következett be.
3., De vajon miért és hogyan fajult ez háborúkhoz?
Jamagiva professzor a magyarázatot az empátia elvesztésében látja.
Eredetileg a majomtörzsekben az empátia és az együvé tartozás, mai fogalommal a testvériség határozta meg a törzs létét. Ennek legpéldaértékűbb megnyilvánulása az élelem megosztás.
A japán majmok amikor esznek, eltávolodnak egymástól, hogy ne is lássák mit eszik a másik. Ezzel elvileg elejét veszik a veszekedésnek.
A gorilla azonban, az általa megszerzett élelmet saját maga darabolja fel a többieknek. Ezzel létrejön az együttevés tradíciója, amit mi magunk is folytatunk nap mint nap az étkezőasztalnál.
A professzor hangsúlyozza, hogy az élelem felosztása az első lépés volt azon az úton, hogy az ember megossza a javakat a társaival.
És még egy fontos megjegyzés: a gorilla az élelem felosztásakor nézi, figyeli, szemléli a családtagok arcát. Más majom fajoknál a bámulás, a másik fél szemének a nézése egyfajta fenyegetést, megfélemlítést jelent, amely akár egy tényleges összetűzésbe is fordulhat.
Az antropológus mélyen elgondolkodik, amikor mi laikusok arra a kérdésre, hogy az emberek miért néznek egymás arcába? – azt válaszoljuk, hogy azért mert ha beszélgetünk egymással akkor evidens, hogy egymás szemébe nézünk.
Valóban erről van szó? Hiszen a beszédhangot a partner anélkül is hallja és érti, hogy a szemünket nézné? Nem inkább arról van szó, hogy a másik fél érzelmeiről akarunk megbizonyosodni? Jusson eszükbe az, hogy az emlősök közül láthatóan egyedül csak az ember szemében különböztethető meg a fehér üvegtestben az írisz és a pupilla, melynek mozgását a partner követni tudja. Az embernek veleszületett képessége tehát, hogy kiolvassa az embertársa szeméből annak érzéseit.
Jamagiva meg van róla győződve, hogy a szemünk evolúciója éppenhogy az empátia elmélyítésének érdekében fejlődött ebben az irányban. Továbbmenve ezen a gondolat ösvényen, ill. visszahozva az imént említett ősközösségi egyenlő élelemfelosztást, a japán professzor egyenesen oda lyukad ki, hogy a feltételek adottak ahhoz, hogy az emberiség számára az egyenlőség – a szó valódi értelmében, fenntartható legyen.
Itt egy apró kitérőt szeretnék tenni: a professzor elmélete az, hogy a művészetek, a zene mind -mind részben az empátia elmélyítése érdekében jött létre. A dalolás első megnyilvánulását talán az anyák dúdolásában vélhetjük felfedezni, amikor a gyermekük megnyugtatása, a velük való együttérzésük kinyilvánítása érdekében altatódalokat énekeltek az utódaiknak. A felnőttek közti ének pedig mindenekelőtt a csoporthoz való szoros kötődést fejezi ki anélkül, hogy szükség lenne az egyes ember között szemkontaktusra. A közös utódok védelmezése, a gyereknevelés, a közösségért való önfeláldozás és a művészetek mind-mind az együvé tartozás és ezen keresztül az empátia elmélyítésének az eszközei.
És itt jön a figyelemre méltó fordulat: Jamagiva professzor azt mondja, hogy éppen az empátia volt az, ami kiváltotta a háborút. Az empátia kiszabadult abból a bizonyos palackból amiből nem lett volna szabad kiszöknie.
4., Mi váltotta ki az empátia „ámokfutását”?
A professzor válasza a kérdésre: a beszéd. Mintegy száz ezer évvel ezelőtt kezdett el az emberiség nyelveken kommunikálni. A nyelvnek, ellentétben az eddigi éneklés tevékenységével, elsődleges feladata az információközvetítés. Ráadásul a nyelv tud akár egyidejűleg is szélesebb tömegek számára információt közvetíteni arról is, hogy mi történt a múltban egy olyan helyen és időben, amit mi magunk nem tapasztaltunk meg. A nyelv egy olyan eszköz, amely ok-okozati összefüggések továbbításán keresztül történetek mesélésére is alkalmas. Az eddigi kommunikációs eszközök határai, amelyek a testi megnyilvánuláson át manifesztálódtak, lásd pl. a tánc mindössze kb. 150 emberre terjedtek ki, addig azonban a nyelv az azt értők egész közösségére.
A nyelvnek van egy rossz értelemben vett varázsereje is: ki lehet vele fejezni, amit nem látunk csak gondolunk vagy elképzelünk. És ez lehetőséget ad arra is, hogy megsértsük embertársainkat vagy épp félreértések lavinájába kerüljünk.
A mezőgazdaság és az állattartás kezdete, kapcsolódva ehhez a beszédkészség csak hatványozta a tényt, hogy az emberiség előbb-utóbb megindítja a háborúkat. Az életet adó földért és az ott termett élelemért dúló versengésen túl a harc is elkezdődött, melynek közvetlen kiváltó oka a népesség növekedése is lehetett.
Az empátia tehát már csakis az azonos érdekeket képviselő csoportra korlátozódott, azokat, akik a csoportból kiszorltak ellenségként definiálta. Létrejött egy olyan tudat, ami már nem kifejezetten az élelem biztosítása érdekében veszi el egy másik élőlény életét, hanem akkor is ezt teszi, ha az érdekek – vagyis a csoport védelme, a csoporton belül az egyén akarata- ezt kívánja. Jamagiva professzor pedig ezt az önfeláldozás érzésével kapcsolja össze.
Megfigyelései alapján csak és kizárólg az emberi fajra jellemző az önfeláldozás. Abban a pillanatban, amikor kiszabadult a palackból ez a tudat, akkor kezdtek el fegyvert fogni az emberek embertársaik ellen.
5., Egy lehetőség a háborúk megfékezésére?
Gondoljunk arra amikor az interneten és a közösségi médiában folyamatosan özönlenek ránk a nyelvi információk. Ezeket vagy elhisszük, vagy nem. Vagy egyetértünk velük, vagy nem. Egyre kevesebb lehetőségünk van a személyes találkozásra, arra, hogy a másik ember szemébe belenézzünk. Egy olyan világban élünk, ahol ez a jelenség egyre inkább csak duzzad. Az, hogy a másik iránti empátiáról nem tudunk fizikálisan meggyőződni, hanem csak a nyelvi információkra korlátozzuk magunkat bizalmatlansággal és félelemmel tölt el bennünket. Ez pedig hosszabb távon háborúhoz, válságokhoz, bosszúhoz és erőszakhoz vezet.
Jamagiva professzor azt javasolja, hogy mindenekelőtt lépjünk fizikálisan is kapcsolatba embertársainkkal, így és csakis ilyen formán építhető ki a bizalmi viszony.
Lehetőleg osszuk meg másokkal is azokat a tevékenységeket, melyeket egyre inkább már csak egymagunk teszünk: az evést, a zenélést, a zenehallgatást, a sportolást, az önkéntes munkát és még sorolhatnám. A testi rezonancia, a szimpátia aktivizálja az egymás iránti empátiát. Ezáltal pedig erősödik a kölcsönös megértés.
Ahhoz, hogy megfékezzük a háborúkat a világban egy új társadalmi identitás megteremtésére van szükség.
A kulcsszó tehát a mobiltás.
Az embereknek ismét össze kell gyűlniük találkozni egymással és biztosítani kell a szabad kommunikációt. A professzor hangsúlyozza, hogy ez az állapot hasonlít leginkább a kezdeti, ősi állapothoz, amikor létezett a valódi egyenlőség.
A magántulajdon helyett a javakat közösen osszuk meg! Teremtsünk magunknak több szabad időt amit másokkal együtt töltünk el. Nem a versengés a fontos, hanem az, hogy mindenki egyenlőnek és hasznosnak érezze magát a közössége számára.
Az elmúlt száz évben a Föld népessége megnégyszereződött. Egymilliárd háziállatot tartunk magunk körül, hogy megegyük őket. A vadállatok élettere a Föld életterének 30%-ra szorult vissza, míg az emberi faj és az őt kiszolgáló háziállatok és termőföldek a Föld életterének a 70%-át teszik ki.
A problémát immár nem a tudomány és technológia szemszögéből kell megközelítenünk, hanem a kultúra nézőpontjából. A szétszórodott, diverz alapokon nyugvó kultúrákat éppenhogy össze kell fésülni és szinkronba kell hozni egymással.
Az emberiségnek hosszú története során most -a klímaváltozás közepette kell ráébrednia arra, hogy a természetet és embertársait nem legyőznie kell, hanem fenntartható módon együttélni vele és át kell csoportosítania a rendelkezésre álló erőket, hogy az egyensúly megőrizhető legyen.
Az elismert japán antropológusnak a primatológiai kutatásain és eredményein keresztül próbáltam más kontextusban megközelíteni a háborúk lényegét. Mégha mi magunk személyesen kevésbé tudjuk befolyásolni a nemzetközi konfliktusokat, azt mindenképp megtehetjük, hogy megpróbálunk egy kicsit másképp gondolkodni és ez által embertársainkkal másképp viselkedni.
