Gyakran használjuk a kifejezést, hogy “ezzel nem vagy egyedül”, vagy „a kisebbség talán így gondolja”. Ezek a megjelölések viszont egy-egy csoportra, tehát emberek többségére vonatkoznak. De mi van akkor, ha valaki valamiről kifejezetten sajátosan, egyedülállóan gondolkodik vagy távolodik el a közösségtől valamilyen különbség miatt?
Vajon itt van a nagybetűs magány startvonala?
Az ember egy olyan lény, akinek biológiai szempontból is szüksége van magányra és egyedüllétre.
Legfőképp azért, hogy szembe tudjon nézni saját magával, elgondolkodjon a dolgokról és nem utolsó sorban, hogy lehetőséget adjon magának a fejlődésre.
Igen, igen hiszen gondolj csak bele kedves Olvasó: amikor komolyan koncentrálsz, elmélyülsz valamiben akkor egyedül vagy, nemde? Meg kell persze erősítened magadnak a gondolataidnak és a tevékenységednek a helyességét és jogosultságát, amit pedig egy közösséghez való tartozás által a közösségtől kapott visszajelzésekből kapsz.
Röviden szólva tehát egy egyensúlyra van szükség a közösségi élet és a magunkba fordult idő között úgy az idő hosszát ahogy annak minőségét illetően.
De nézzük egy kicsit, hogy Japánban hogyan gondolkodnak minderről.
Az elmagányosodás kérdése itt is egy központi probléma. Az „Ön mikor érzi magát magányosnak?” kérdésre adott válaszok közül kettőt szeretnék kiemelni: „amikor elkészültem a vacsorával és egyedül kell megennem. Csak magamra hivatkozhatok, hogy eldöntsem valóban finom lett-e az étel” – mondja egy a harmincas éveiben járó egyedülálló nő. Vagy a másik válasz: „a korona járvány miatt bevezetett hómofiszban még azt sem tudom megosztani a kollégákkal, hogy mennyire egyedül érzem magam” – válaszol félig mosolyogva egy negyvenes férfi.
Ismerősek ezek az érzések Neked is, kedves hallgatóm nemde?
Ha belekerülünk egy spirálba, nehéz kimászni belőle – figyelmeztet egy japán szakértő. Ahhoz pedig, hogy ne szippantson be ez a spirál, a következőt ajánlja: válasszuk szét az állapotot amikor magunk vagyunk, és az érzést, amikor magányosan érezzük magunkat. A kettő ugyanis nem azonos!
Az állapot, amikor magunkban vagyunk alkalmat ad a fejlődésre és a továbblépésre– ahogy azt előbb már említettem, vagyis ilyenkor kellene könyvet olvasnunk, zenét hallgatnunk és olyan tevékenységeket folytatnunk, ami a hasznunkra és az épülésünkre válik. És nem az elmerülést értem a digitális világba és a közösségi médiába. Az csak egy menekülési kísérlet arra, hogy folyamatosan tápláljuk magunkban a közösséghez való kapcsolódás érzését.
A nagy veszélyt inkább az érzés faktor jelenti – vagyis az az érzés, amikor magányosnak érezzük magunkat. Ilyenkor aztán negatívan értékelünk, legrosszabb esetben pedig a létünk értelmét is megkérdőjelezzük. Ez az érzés eluralkodhat rajtunk bármikor függetlenül, hogy van-e társaságunk vagy sem. Valójában ezt az ézést nehezebb feloldani a korábban említett állapot érzéssel szemben. De erre is van megoldás, a szakértő az építő figyelemelterelést ajánlja. Ha elragad bennünket a magányosságból fakadó egyedüllét érzése akkor keressünk magunknak hasznosnak mondható elfoglaltságot. Lehet az akár önkéntes tevékenység, amivel segíthetünk másoknak vagy bármi egyéb. A lényeg, hogy ne hagyjuk eluralkodni magunkon túlságosan a negatív érzéseket és főleg ne rohanjunk ilyenkor a közösségi média álomvilágába. Az csak olaj a tűzre!
Egy japán felmérés szerint, azoknál, akik szítják magukban az elmagányosodás érzését másfélszer nagyobb a korai elhalálozás rizikója, mint azoknál, akik a negatív érzéseiket kordában tudják tartani. Ez az arány a dohányzás halálozási rátájával azonos, csakhogy érzékeltessem a helyzet komolyságát.
Egy konkrét példán keresztül szeretném demonstrálni hogyan lehet megváltoztatni a negatív mentális beállítottságot.
Tegyük fel kedves Olvasó, hogy egy jóbarátodnak küldtél egy e-mailt. Erre azonban nem érkezett azonnal válasz. Te mit teszel s főleg mit gondolsz ilyenkor? A verzió: hát van ilyen, biztosan elfoglalt, majd ír, ha lesz ideje - gondolod magadban és félre is tetted az ügyet. B verzió: Jaj, lehet hogy valami rosszat mondtam? – elkezdesz morfondírozni magadban. C verzió: Nahát micsoda dolog, nem is válaszol! Barát az ilyen egyáltalán – kétségek kavarognak a fejedben. D verzió: Na, nekem nincs mit csinálnom, bezzeg ő annyira elfoglalt és teljes az élete, hogy válaszolni sincs ideje – kezdesz rágódni magadban. Nos, kedves Olvasó, Te melyik típus vagy? Valld be magadnak őszintén!
Bármelyik csoportba is tartozol és nem lennél elégedett ezzel, nyugodj meg, van rá tanács, hogy hogyan tudsz változtatni. A 4 verziót így jellemzik a szakértők: az ’A’ típus: a túlzott általánosító és beletörődő, vagyis a „bármit csinálok mindig ez az eredménye” típus. A ’B’ a szélsőségekben gondolkodó, a ’C’ az ideákban ragadt „ennek igenis így kell lennie” típus és végül a ’D’ vagyis a magával szemben szigorú, de másoknak azonnal megbocsájtó típus.
És most nézzük a tanácsokat, hogy mit ajánl a szakértő:
Aki túlzottan általánosít és beletörődik a dolgokba, az próbáljon kicsit a dolgok mögé is nézni, és a történések kiinduló okaira fókuszálni. Azok, akik szélsőségekben gondolkodnak próbáljanak árnyalatokat felállítani magukban, azaz teremtsék meg az „utálom” és az „imádom” között a „kedvelem” kategóriát is. Azoknak pedig, akik az „ennek így kell lennie” korlátok közé szorultak a szakértő azt javasolja, hogy mondják magukban inkább azt, hogy „jobb lenne persze így, de..” és hagyjanak menekülő utat. És végül azok, akik magukkal szemben szigorú szabályokat állítanak próbálják meg a tükörképüket elképzelni, aki toleránsan elfogadja a valóságot.
