A zen, ami bennünk van: a megvilágosodás hétköznapi arca – hogyan válik a takarítás is meditációvá? #43– ELSŐ rész

#43. rész—ELSŐ epizód

Vendég: Gáncs Nikolasz

[Yanagisawa Gyöngyi]

Kedves Nikolasz, nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy itt vagy, és hogy elfogadtad a meghívásomat.

[Gáncs Nikolasz]

Én is köszöntök sok szeretettel mindenkit ezzel az érdekes podcasttel.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Már az elején tartozom egy vallomással neked, a hallgatóknak, és persze magamnak is, ugyanis nagyon sokat töprengtem azon, hogy merre vigyük ezt a beszélgetést, A-ból, melyik B-be, mert hogy annyi lehetséges B villant föl előttem. De én egy olyan irányt szeretnék keresni, ami közérthető, mégis tartalmas, ne fulladjon szakzsargomban, ugyanakkor ne sablonkérdésekre épüljön, szóljon a téma iránt újonnan érdeklődőknek is, miközben leköt, szórakoztat, és ad valamit, ami a mindennapokat is jobbá tudja tenni. Lehet azonban, hogy mindez fölös aggódalom a részemről, mert, kedves Nikolász, a te sokoldaluságod önmagában is figyelemfelkeltő, hiszen buddhista szerzetes és oktató vagy, a Zen Akadémia alapítója és vezetője, a tankapuja buddhista főiskola tanára, sodó, azaz japán kaligráfia, mester és oktató, szűmie festő, és mindemellett még könyveket is írsz.

2023-ban Zsidákovics Juditttal közösen adtátok ki a mindegy 660 oldalas sodó, az Ecset útja, a Japán Kaligráfia kézikönyve című művet, aztán publikálásra várnak a fiókodban a buddhizmusról írt könyveid, például Buddhista Tanítások Mesekönyv formában, valamint a Zen Buddhista Meditációról szóló összefoglalót. És nagy utolsó sorban sportolóként is bizonyítasz, hiszen 2025-ben rajthoz álltál és helyezést értél el a Salomon Ultra Trail Hungary ultra távfutó versenyen is. Most úgy gondolom, hogy mindezek valahol ugyanannak a tág értelemben vett sugionak, vagyis gyakorlásnak a megnyilvánulásai.

És ha már gyakorlás, akkor mindazok, akik Japánban már jártak, bizonyára összefutottak aluljárókban, ilyen nagy szalmakalapos szerzetesekkel, akik alamizsnád, hát konkrétan pénzt kérnek, az éppen arra járóktól. Nikolas, első kérdésem rögtön az lenne, hogy ők vajon ezzel a tevékenységgel mit gyakorolnak?

[Gáncs Nikolasz]

Ez egy nagyon érdekes kérdés, és nagyon jó kérdés is, mert valójában a buddhizmus az egy koldulóvallás, nem is nevezném vallásnak igazából, ez egy koldulószerzetesi közösség volt annak idején, buddha idején. És buddhát követően telepettek le igazából a szerzetesek Kolostorokba, és mondjuk úgy, hogy lettek, helyhez kötöttek. Talán Vietnám az egyetlen hely, ahol még most is él a vándorló buddhista szerzetes, illetve akik úgy élnek, mint buddha korában.

A zen szerzetesek Japánban már nem. Tehát rendesen Kolostorokban élnek, viszont a maga annak a gyakorlata, hogy úgymond, a koldulás is jó szó, mert végül is ez egy koldulószerzetesi életmód, de tulajdonképpen az alapmizsna gyűjtés az arról szólt, hogy legyen ételük. Tehát eredetileg pénzt, tehát semmilyen ilyen típusú anyagi javakat nem fogadhattak el.

Voltak aztán mindenféle megoldások az évezredek folyamán, hogy pénzt hogy lehessen elfogadni. Most jelenleg az én gyakorlatomban legalábbis, amikor én részt vettem ilyenen, akkor ez úgy zajlott, hogy az alapmizsna gyűjtő szütő, ha nevezhetek így, vagy táska, az úgy van kialakítva, hogy ne tudjon hozzáérni a pénzhez a szerzetes, mert hogy elvileg pénzt nem fogadhat el, csak ételt.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Bocsáss meg, hogyha ebbe a szütőbe valaki pénzt tesz, akkor úgy van kialakítva a szütő, hogy a szerzetes nem úgy ki tudja venni.

[Gáncs Nikolasz]

Inkább azt mondanám, hogy úgy kell elképzelni ezt a szütőt, mint egy ilyen szimpla tarisznyát, csak hogy a tarisznyának a fedője nem ráfed, hanem előtte van. Ezt a részt megfogja az ember két kézzel, erre ráhelyezi a pénzt aki adományt ad, majd ezt a részt felemelve belecsúszik a szütőbe a pénz, és elvileg ezt a szütőt úgy, ahogy van az alapmizsna gyűjtőkörút végén, az ember áthagyja. Annak, aki ezzel foglalkozik, és ő kiveszi belőle a pénzt, az ételt, és mindent, amit kapott a szerzetes.

Mert hogy igazából ez a kolostori gyakorlatban, ahol én voltam, ez nem ez a fajta volt, ahol kint álltunk valahol, hanem mi szó szerint körbejártunk adott útvonalakat havonta háromszor, mindig más útvonalat, ezt takuhacunak hívják egyébként, és ezeken az útvonalakon járva, hangosan kiáltva megálltunk minden egyes kapuba, és akkor megvártuk, hogy kijön neke alapmizsnát adni, vagy nem, ha nem, akkor továbbmentünk.

Ha igen, akkor elfogadtuk természetesen az alapmizsnát, és elmondtunk egy jobb szó hiány imát, amivel egyrészt megköszöntük, másrészt pedig felhívtuk a figyelmet, hogy mi is ez tulajdonképpen ez az egész adómányozás.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Az aluljárókban nem csak pénzt lehet adni, hanem bármit, ami élelem, akkor inkább az élelemre kell fókuszálni.

[Gáncs Nikolasz]

Így van, így van. Én kaptam kilóríseket is.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Azt mondtad, hogy ez a koldulás, a koldulásra épül, én pedig azt hittem egyébként, hogy ezzel a jóságra, vagy a kedvességre szeretnék ezek a szerzettesek az arrajárókat nevelni, vagy felhívni rá a figyelmüket, hiszen a jóság, kedvesség, ez az egyik erénye a buddhista tanításoknak. A négy erény közül, ugye a többi három pedig az együttérzés, vagy részvétlenne, az öröm, együttérző öröm, illetve az egykedvűség, vagy egyhegyűség. Na most én arra lennék kíváncsi, hogy hogyan lehet, mit gondolsz, a buddhisták is maguk, illetve a nem buddhisták, hogyan lehetne az embereknek ezt a négy erényt valóban gyakorolni is a mindennapokban, illetve, hogy azt mondjuk valamire, hogy jóság, meg szeretet, meg kedvesség, de ez annyira tágfogalom, hogy mennyi, mi az a határ, hogyan képzeljük el azt, mert ugye sokan vannak, hogy hát én jót tettem, vagy sokan mondják azt már azzal, hogy nem gátoltam meg valakit valamiben, már ezzel én jót tettem. Tehát, hogy ez a jót tevés, ez a jóság, ez miben jelenik meg?

[Gáncs Nikolasz]

Igazából ez a négy erény, ez szorosan egymáshoz kötődik. És pontosan arról szól, van egy ilyen zen mondás egyébként, hogy tégy jót, és ne tégy gonoszat. Mondhatjuk úgy is, hogy törekedjünk arra, hogy a tetteink, azok mindig jók legyenek.

De ugye ez egy duális gondolkodás, hogy mi jó, mi rossz, tehát tulajdonképpen nem tudhatjuk, hogy a tetteink hosszú távon mondjuk valóban jók tettek-e, de tegyük fel, hogy most ettől eltekintünk, és a jó tettekre koncentrálunk. Itt arról szól ez az egész négy erény, hogy nem mindenkivel tudunk jót tenni. Mert mondjuk vannak személyes referenciáink, és ez normális, nem mindenki mondjuk szimpatikus.

Ezért akivel nem tudunk jót tenni, mert mondjuk megbántott minket, megsértett minket, és akkor egy picit átvisszam ezt a hétköznapi életre be. Mondjuk a munkahelyünkön, az iskolában, bárhol, ahol egy közösségben vagyunk, nem tudunk mindenkivel jót tenni, mert mondjuk ő nem tesz velünk jót egy percig sem, sőt, árt nekünk. Ezért jön a következő erény, az együttérzés.

Tehát, amikor valaki nem tesz jót velünk, és mi sem vagyunk képesek jót tenni velünk, akkor felébresztjük magunkba az együttérzést, mi szerint ő is egy szenvedő lény, neki is megvannak, hogy egy kicsit populárisabban fogalmazzak, megvannak a maga problémái, és ezért, amit tesz velünk, az nem miről szól feltétlenül, hanem az ő szenvedéseiről. Tehát forduljunk felé együttérzéssel. Itt jön akkor be a harmadik erény, az öröm.

Hogyha képesek vagyunk örülni mások örömének, tehát együtt örülni másokkal, az nagyon jó. De erre nem feltétlenül vagyunk képesek. És itt jön be akkor a negyedik erény, az egykedvűség vagy egyhegyűség, amikor nem fordulunk semmilyen rossz érzéssel mások felé, hanem úgymond elfogadjuk, hogy ők is szenvednek, mint szenvedő lények, ők is úgy léteznek a világban, mint mi.

És ez nem közömbösség, ez nagyon fontos, tehát nem közömbösek vagyunk irányukba, hanem egyszerűen ezt elfogadva nem mozdulunk ki, mondjuk úgy, a saját központunkból vagy egyensúlyunkból, hanem nem táplálunk irántuk, mondjuk úgy, semmilyen érzést, hogyha ilyen nagyon egyszerűen akarnám megfogalmazni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Valahol akkor, ha mindenki ezt tudná követni, akkor valahol béke is lehetne a Földön, meg megőrizhetnénk saját békénket is, meg a saját egyensúlyunkat is, és de jó lenne. Más vallásoknál is, vagy más filozofiai rendszereknél is valahol megvan ez, amit most elmondtál, csak talán megállott, hogy a jóság, a szeretet, együttérzés, mert valahol ugye a kereszténység is hát erre épít, ugye ezt szeressük fel a barátainkat. Csak ugye nem lép tovább, amit mondtál, hogy ez a nem nihilizmus, meg nem lemondás, hanem ez az egykedvűség, tehát hogy ne menjünk el extrém irányba, se pozitív, se negatív, ne örüljünk extrán, meg ne essünk dugbánatba, hogyha valamilyen dolog történik is velünk.

Elkezdtél mondani így a buddhizmussal kapcsolatban, és a buddhista felfogással kapcsolatban is, ezt, ahogy az imént a felvezetőben is említettem, egy könyvben foglaltad össze, ami hát sajnos még mindig nem tudott megjelenni, ez még várat magára, de nagyon reméljük, hogy egyszer azért sikerülni fog. De ezt már előzetesen mondom a kedves hallgatóknak, hogy a Youtube-on, csatornádon is hallhatóak azok a felvételek, amelyek tulajdonképpen a Zazenről szólnak, ennek a gyakorlási formáiról, és sokat a részletesebben, mint ahogy ugye mi itt most beszélünk. De visszatérve erre a könyvre, a Mindennapi Élet az Út zen-meditáciai hétköznapokban ez lenne ugye a címe.

Úgy gondolom, hogy a Mindennapi Élet az Út tulajdonképp már ez egy tanítás. Már benne van a Zazennek, vagy hát igen, a zenbutizmusnak a tanítása, és hogyha nem tévedek, akkor a szótóág, erre majd mindjárt rátérünk, hogy ugye a Zazennek van két ága, de hogy a szótóágnak az az elve, hogy a gyakorlat maga a megvilágosodás. Tehát azzal, hogy te ezt a címet adtad ennek a könyvnek, a Mindennapi Élet az Út, én úgy gondolom, hogy az olvasó, aki a kezébe veszi majd ezt a könyvet, már rögtön találkozik a lényeggel, hogy majd mit fog kapni ebben a könyvben, de ugyanakkor azért én kíváncsi vagyok, hogy miben más ez a könyv, miben tér el azoktól a könyvektől, amelyek ugyanebben a témában születtek meg, megérték a kiadást, hiszen rengeteg könyv létezik.

Úgyhogy röviden a könyvnek a tematikáját akár, vagy pedig egy ilyen, figyelem, felkeltőleg szánt, kis összefoglalást, ha mondanál.

[Gáncs Nikolasz]

A jó hírem az, hogy egyébként, ha már a Youtube csatorna szóba került, erről van egy jó egyórás előadás, amit pont a Zen Akadémia felkérésére egy ilyen négy részes előadást tartottam a zentörténetéről, és például a kokája erről is, hogy a Mindennapi Élet az Út. Igazából itt arról van szó, hogy a Mindennapi Élet tudata, tehát a közönséges tudat úgy mond, tehát amivel most így beszélgetünk, ez maga az Út. És egy picit rögtön utalok is, és egyébként akkor már a könyv felépítésére is tudok egy picit áttérni, vagy egy ilyen fajta bemutatót tartani ezzel.

Ez egy zentörténethez kötődik, ez a Mindennapi Élet az Út. Méghozzá ez egy nagyon régi kínai koan tulajdonképpen, tehát egy ilyen zentörténetből ered, aminek a főszereplője Jósú, aki egy nagyon híres zenmester volt, illetve az ő mestere Nansen. És a beszélgetés úgy szól, hogy Jósú megkérdezte Nansen-től, hogy mi az Út.

Mire Nansen azt válaszolta, hogy a közönséges tudat az Út. És erre megkérdezte tőle Jósú, hogy hogy meg tudom én azt keresni? Mire válaszolta Nansen, hogy ha el akarod élni, egyre jobban elkülönülsz tőle.

És akkor nyilván Jósú már az újabb kérdés megfogalmazódott, hogyan tudhatok az Útról anélkül, hogy elérném? Az Út, válaszolta erre Nansen, nem tudás és nem nem tudás kérdése. A tudás tévedés, a nem tudás pedig zűrzavar.

Ha te valóban elérted, minden kétséget kizáról a helyes utat, úgy szélesnek és hatalmasnak tálod azt, ahogy a külső teret is. Hogyan lehetne erről a helyes és a helytelen szintjén beszélgetni? És erre Jósú elérte a megvilágosodást.

Egy picit erre a történetre utal a könyv, és a felépítése is egy kicsit ilyen, hogy bemutatja magát az azen gyakorlást, hogy hogyan történik az, hogy leülünk a párnánkra, hogyan kell a testtartást, mire kell figyelni. Tehát ezt mindent részletesen leír. Igazából a nagy része a könyvnek, és amit én szerettem volna hangsúlyozni benne, az az, hogy ezt hogyan csináljuk, amikor élünk.

Mert hogy nagyon keveseknek a kiváltsága az, hogy elvonuljon egy kolostorba, vagy napi 24 órából tizet meditációban töltsön, mint ahogy mondjuk régen is így volt, akkor mi csináljunk, ugye? Tehát mi van akkor, amikor mi elmegyünk dolgozni, mi van akkor, amikor tömegközlekedünk, mi van akkor, amikor takarítunk, és a többi. És a könyv tulajdonképpen ezt mindvégig kíséri.

Bemutatja azt, hogy például van egy nagyon jó példa, Yahudzsó Ekály, szintén egy zenmester, aki azt mondta, hogy egy nap munka nélkül, egy nap evés nélkül. És már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon öreg volt. És azt gondolták a szerzetesek, hogy hát most már nem kellene dolgozni, a 80 éves már elmúlt.

Úgyhogy kitalálták, hogy kérlelték, hogy ne dolgozzon, de mivel ő mindig erre ugyanazt mondta, ezért fogták és kitalálták, hogy eldugták a szerszámait. Fogta magát Yahudzsó, és nem evette az napot.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ez volt az ő bosszúja.

[Gáncs Nikolasz]

Nem, nem bosszú, de ő neki ez volt a tanítva. A válasza. Egy nap munka nélkül, egy nap evés nélkül.

Nem akarok feltétlenül nagyon hosszan belemenni, de a lényeg az, hogy a könyv ezt próbálja végig járni, hogy a mindennapi tevékenységeinkben hogyan jelenik meg a zengyakorlás. Mert a zenmesterek nagyon sokszor elismétlik, és ezt nagyon sok helyen olvashatjuk, hogyha eszel egy él, ha sétálsz, sétálj, ha alszol, aludj áll. És mindez azért van, mert valójában a gondolataink, tehát a tudatunk az egy olyan, mint egy kismajom, ami így ágrol, ágraugrál.

És valójában nem ott van, amit csinálunk. Nem abban van jelen, amit csinálunk, hanem a múlton gondolkodik, hangulik a jövő miatt, és nem jelen van. Maradjunk Gyakuzsó példájánál a napi munkánál.

Itt a szerzetesek számára a napi munka többnyire takarításról szól. Egyrészt annak a térnek a takarításáról, ahol élnek, tehát a zendónak, a zengyakorlás helyének, illetve a kolostornak a takarításáról és rendbetételéről szól. Ezt hívják szamunak, mint munkának.

És ha ezt átültetjük a mindennapjainkba, akkor vegyük nyugodtan a takarítást példaként, és akkor ezzel így rövidre zárom ezt a kérdést, hogyha csak fogjuk a porszivot, és így sítsúlyt, sítsúlyt, sítsúlyt, így körbe toljuk, aztán kész vagyunk, vagy a felmosófával így egy kicsit így tessék-lássék módján feltakarítunk, akkor az nem lesz zengyakorlás. De hogyha szépen minden egyes kis részletbe, bemegyünk minden sarokba, szépen nyugodtan, türelmesen végig csináljuk a takarítás folyamatát, akkor egyrészt, egy idő után rájövünk, hogy a takarítás egyáltalán nem megterhelő, sőt, akár egy kellemes tevékenység is lehet, mert mindeközben, hogy is mondjam, a tudatunk lecsendesedhet a takarítás folyamatában, nem beszélve arról, hogy van egyfajta összefüggés abban is, hogy a környezetünknek a rendben tartása az hogyan hadd például a tudatunk rendben tartására is.

Tehát lehet kívülről haladni befelé, úgymond, tehát a környezetem tiszta, rendezett, és ez egyébként a japán kaligráfiában is megjelenik, vagy a tus festészetben, hogy sosem egy kaligráfusnak vagy egy tus festőnek nem úgy néz ki a műhelye, ha van egyáltalán neki műhelye, mint egy nyugati festő, amiket így látunk ilyen bohém, hogy minden csupa festék, mindenhol ecsetek, vásznak. Nem. Rendezett, minden tökéletesen a helyén van, az mindig ugyanúgy katonássan áll.

És nem azért, mert betegesen katonásak a zengyakorlók, vagy éppen a kaligráfusok, vagy a tus festők, hanem azért, mert ez a külsőrend hat a tudatra. És igazából a mindennapi életben, a mindennapi tevékenységeinket így végezzük, akkor tudjuk a zent gyakorolni, amélkül sőt, az a zent gyakoroljuk ezzel. Mert az a zen nem az, hogy ülünk a pármánkon.

Az a zen minden tevékenységünk. És hogy máshá' ez a könyv, mint a többi összes ilyen könyv, ezt nehéz megmondani, én nem szeretem a popularizmust. De azt se szeretem, ha nem értik, amit mondok.

Tehát valahol a kettő közt szeretek mozogni, és akkor, hogyha ez sikerül, akkor remélem, hogy azt az ügyes módszert, amit Buthának és a zenmestereknek is az évezredek folyamán sikerült a tanításokkal létrehozni egy ilyen könyve például létre tudom hozni, hogy mindig úgy tanítani, hogy azt az az ember megértse, akinek a tanítás szól. Nyilván egy könyvet nem lehet tudni, hogy ki veszi kézbe, így nincs személyes kontaktus. Nem hiába van egyébként, hogy az ő ókori görögök, például Platón is azt mondta, hogy nem szabad leírni semmit.

Mert hogy nem tud reagálni, nincs interakció a két fél között, de ez a könyv arra törekszik, hogy bemutassa azt, hogy tulajdonképpen a hétköznapi életünkben minden, amit teszünk, az azenné válhat.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Most így reflektálva, amit mondasz, az ütött eszembe, hogy Japánban tulajdonképpen a munkához való hozzáállás az uvodáskortól kezdve az oktatás az valahol erre épül, amit mondasz. Magyarán, hogy amit csinálunk, azt 100%-ig fókuszálva, és legyünk ott, amit csinálunk, a részletekbe is menjünk bele, tehát nem felületesen, amit a takarításról mondtál. És az az érdekes, hogy adjunk bele mindent, ami tőlünk telik.

Tehát nyilván, ha van két ember, két különböző eredménnyel fog zárni egy munkát, de az egyik erre volt képes, a másik meg azt tudta. De mindegyik kiadta magából azt, amit tudott. Ez mindenféle, hogy is mondjam, ilyen vallási tanítás, vagy akárminélkül, ez benne van a japántársadalomba, a szemléletbe és az életvitelbe.

A másik, ami még eszembe jutott, ugye azt mondott, hogy takarítani, hogyha takarítunk, hát akkor alaposan, és tényleg zegzúgva mindenbe. Ugye az jut eszembe ilyenkor, hogy hát akkor ugye az ember egy nap tényleg két meg három órán keresztül is takaríthatna. Legalábbis mondom, hogy nekem ez jut ott eszembe, mert akkor én neki, és akkor tényleg, akkor ezt tenném.

Na most én ehelyett azt teszem, hogy minden nap megteszem azt a minimumot, ami kell felporszívozok, és minimálisan letörölgetek, és utána egy évben kétszer pedig megvan úgymond a nagy takarítás, tehát amit mond az, hogy úgymond a mindenféle zúgba is akkor benyúlni és kitakarítani. És ezzel én megtaláltam, hogy úgymond a saját lelki egyensúlyomat, ezt csak azért így hozzátéve, hogy azért itt lehet, hogy így is mondjam meg, kicsit egyéniskedni is, nem? Ugye az ember a saját személyiségéhez és ahhoz igazítja a dolgokat, ami neki jó, meg ami tényleg meg tud tenni, de abban nem szabad semmiféle megalkuvást tenni, hogy valamit, amennyire mi tudunk, saját erőnkből telik, azt tegyük meg és hajtsuk végre.

[Gáncs Nikolasz]

Akkor beszúrnék ide egy történetet. Van-e értelme annak, amit csinálok, vagy hogy van értelme annak, amit csinálok? Van egy régi, nagyon régi történet, egy japántörténet, egy katonaorvosról.

Ha jól emlékszem, egyébként ez is bent van a könyvben. Ez a katonaorvos, régen is ugyanaz volt a katonaorvosok dolga, mint a mai napig, hogy elmentek a háborúba a harcosokkal, és aki megsérült, meggyógyította. A katonaorvos viszont azt vette észre, hogy hát mi történik.

Ugye meggyógyítja a megsebesült katonákat, és amint harcra képesek, teljesen mindegy, hogy még össze-vissza vannak kötözve, vagy bármi, ők már rögtön mennek vissza a csatatére, és előbb-utóbb mind oda vész. És tulajdonképpen meghasollott a munkájával. Úgy érezte az élete értelmetlen.

Tehát minek gyógyítsa meg a katonát, amikor úgyis meg fog halni. Ezért, mivel képtelen volt egy idő után a munkáját vége elvégezni, elvonult egy hegyre, elvonult egy zenmesterhez gyakorolni. És hosszú gyakorlás után tulajdonképpen ráébredt a lényegre, az életének a lényegére, majd visszatért katonaorvosnak.

És amikor elvesztette azt a középpontot, amit a gyakorlás során elnyert, akkor mindig ugyanazt ismételte el magának, hogy azért csinálom, mert orvos vagyok. Én azt gondolom, ez egy nagyon jó példa. Arra, hogy amikor értelmetlennek találunk dolgokat az életünkben, mert egyébként a takarítás is valahol értelmetlen, mert másnap megint meg kell csinálni.

És ezért is szenved tőle az ember, hogy másnap újra meg kell csinálni, most megint megcsinálom, megint megcsinálom, megint megcsinálom. De épp ez az érdekes az egészben, hogy nem azért csináljuk, mert akkor ezzel soha többé nem kell megcsinálnunk, hanem mert ez az életünk része, és egyben a gyakorlásunk része is lehet, mint potenciál. És ez egy nagyon fontos különbség.

Abban, ahogy a dolgokhoz hozzáállunk.

[Gáncs Nikolasz]

hogy potenciálisan gyakorlásnak vesszük, azt is, hogy így csináljuk, úgy csináljuk, amúgy csináljuk. A másik pedig, amit mondtál, arra reflektálva még egy sztorbit vagy történetet hadd hozzak ide. Yamaoka Tesshu, aki a 19.

században a Japán legviharosabb időszakában élt. Hát őt legtöbben talán inkább ismerik, mint a nagyon híres kardvívó mestert.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így van, így van, igen.

[Gáncs Nikolasz]

Viszont nem csak kardvívó mester volt, nagyon komoly zen tanítvány volt, megvilágosodott, a gyakorlása elérte a megvilágosodást, és róla tartják, hogy a 19. században az egyetlen ember volt, aki Zazenben volt képes meghalni. Tehát leült Zazen pozícióba, és így, hát oda hívta a tanítványait, elmondta, hogy ő most véget ér az élete, leült, és véget ért az élete.

Ezt csak így mellékesen megjegyzem. Neki egyébként rengeteg kaligráfiája készült, mert hogy ő úgy tartotta, hogy a kard, az írás és a zen az egy és ugyanaz, tehát ez egy út, ez a Kenzensó kifejezéssel illette ezt a gondolatot, és ő neki van egy olyan kaligráfia párja, aminek egyébként többnyire egyik felét szokta készíteni, vagy abból találunk többet. A legóvatosabb becsülések alapján is a világon ő készítette a legtöbb kaligráfiát, és tuszképet, ez nagyjából ilyen kétmillió alkotásról ad hírt.

És ez a pár, ez a Fujit ábrázója, az egyik képen a sárkány van a Fujival ábrázolva, a sárkány írás egyébként kanjiával van elkészítve, de mint egy sárkányú szinte úgy néz ki. A másikon pedig a Fujit látjuk egy csigával az alján a tépnek. És arra a képre, amelyiken a csiga van, és ezt festette meg sokkal-sokkal többször, az a szöveg áll, ha ez a csiga elhatározza, hogy feljut a Fujira, akkor fel is fog jutni.

Ez azért érdekes, és én ezt nagyon-nagyon sokszor szoktam a tanítványaimnak elismételni, és nem csak ebben a kontextusban, akár a hétköznapi munkámban, vagy bárhol, mert ez nagyon fontos. Mindenki a saját tempójában halad. Olyan nincs, hogy egyforma módon haladunk, mindannyiunknak van egyfajta egyénisége, képessége, és ez szerint tudunk haladni.

Ha sürgetjük, ha türelmette meg vagyunk, nem fog gyorsabban zajlani, és ez a két gondolat, ez nagyon szépen tudja vinni, úgy mondtam, akkor már, ha már itt ez a témában vágóan, a zengyakorlásunkat a hétköznapunkban.

[Yanagisawa Gyöngyi]

És lassan járj, tovább érsz. Ugye, ahogy a magyar közmondás is mondja, az is eszébe jött ilyenkor az embernek, hogy ezek a gondolatok azért valahol úgy gondolom, hogy univerzálisak, tehát valószínűleg minden népnek ott van a gondolatvilágában, a kultúrájában, csak hogy hogyan fogalmazza meg, illetve hogy mennyire mélyen, mennyire összetetten látját az egészen, minden egymásra épül, illetve hogy összefügg, attól függ talán, hogy ezt mennyire tudja megvalósítani. Mert hát ugye a magyar kultúrában is benne van valahol ez a gondolkodás is, visszatérve az előző példára, amit hoztál, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Tehát ugye egy napot dolgozik, egy napot meg akkor ő nem eszik.

Ezek meg vannak. És hogyha már ennyire tényleg itt hallgatunk téged, és elmondod ezeket a történeteket, mondjuk már el a hallgatóknak, hogy ki vagy te egyáltalán, és hogy mi vezetett téged arra, oda, hogy egy buddhista szerzetes legyél. Mert hát azért valljuk be, hogy nem csak az, hogy Magyarországon, de úgymond a világban is, hogy nem Japán, hanem külföldiként azért nincsen olyan túl sok buddhista szerzetes.

Mi volt az a kiváltó ok, ami téged erre az útra terelt?

[Gáncs Nikolasz]

Hivatalosan én nem tettem szerzetesi fogadalmat, tehát úgy értve szerzetes nem vagyok, de a szerzetesi életet éltem a kolostorban, hogy egy picit ezt pontosítsam. Hát aki kolostorban él, ez nagyon fontos. Úgy tud bevonulni valaki egy kolostorba, vagy akkor vehet részt egy kolostori gyakorlásba, ha elfogadja egy az egybe a szerzetesi életmódot.

Ami azt jelenti, hogy minden szabályjal együtt ott úgy gyakorol, mintha ő maga is szerzetes lenne. Én fogadalmat tettem, van egy nevem, egy mondjuk úgy buddhista nevem, ez az egyszerűség kedvéért, meg a közérthetőség kedvéért. Szerzetesi fogadalmat is tehettem volna, ugyanis egyrészt mondjuk úgy világi szerzetesként is lehet élni, tehát hogy nem kolostorban.

Léteznek is ilyenek, akik szerzetesi fogadalmat tettek, és többnyire ők viszont nagyon szorosan maradnak a gyakorlásban olyan szempontból, hogy közösségeket vezetnek. Nyilván a mester engedélyével, meg a mester utasításaival, meg a mester irányítása alatt, de hogy közösségeket vezetnek. Az én utam egyébként, csak hogy akkor visszatérjek a kérdés szerzeti lényegéhez, az igazából a nyugati filozófia felől vezetett a buddhizmushoz.

Engem nagyon érdekelt a nyugati filozófia bármi furcsán is hangzik esetleg a hallgatók számára, már egész kisgyerekkorban, de középiskolában fogalmazódott meg bennem igazán, hogy ez engem nagyon érdekel. De én alapvetően művészeti középiskolát végeztem, művészettel foglalkoztam, keramikusként, grafikusként, és ebben is dolgoztam, és aztán egy picit ez eltávolodott tőlem, majd szembejött éppen egy művészeti oktatást végezve, éppen akkor fotózást tanultam. Szembejött egy könyv, és amit elolvastam, egyébként Kierkegaardnak volt ez az egyik könyve, a félelem és retegés.

Filozófus. Filozófus, igen. És elolvastam ezt a könyvet, és rájöttem, hogy én mégiscsak visszatérnék ehhez a filozófia dologhoz.

És aztán a fanyar kanyarokat nem mesélném el, a lényeg az, hogy 2005-ben kikötöttem a Tankapuja Buddhista Főiskolán. Azzal az indítatással, hogy engem nagyon érdekel a keleti bölcselet, viszont én nyugati filozófiával akartam foglalkozni, ezért is a vallásbölcselet szakirányt választottam. És nagyjából egy hónap se telt el, amikor rájöttem, hogy lehet, hogy mégiscsak inkább a buddhizmus fog érdekelni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Az mi volt? Az az ok? Az az egy hónap alatt mi történt?

[Gáncs Nikolasz]

Tudni kell, hogy a buddhista főiskolán, ugye teljesen mindegy, hogy milyen szakirányon volt a koriban az ember, kötelező buddhista gyakorlások voltak. Tehát mindenfajta buddhista gyakorlást meg kellett ismernünk. Tehát az első meditáció, amivel én megismerkedtem, az a Satipatthana meditáció volt, és egyébként a Vipassána meditációval is megismerkedtem, sőt voltam Vipassána elvonuláson is, kétnaposon, még rögtön ott az elején, tehát talán másfél hónapjára jártam a főiskolára, és minden reggel ugye mentem ezekre a gyakorlásokra, és nagyon közel került hozzám, és egy barátom ajánlott egy közösséget, hogy ő oda jár, és hogy menjek el. Na, ez volt az a zen közösség, ami aztán úgymond meghatározta ezt az utat, és én elkezdtem oda nap, mindnap járni, gyakorolni, esténként, ugye a főiskola mellett azért kicsit könnyebb volt, mint munka mellett lett volna, és akkor tulajdonképpen szép lassan ráébredtem, hogy a szakdolgozatom témája is egy picit át fog alakulni, és a buddhizmusba fog belefolyni.

Nyugati filozófiából elindulva, mert én már mikor oda mentem, tudtam, hogy mit akarok szakdolgozatot írni. A téma az idő volt egyébként, és aztán rájöttem, hogy a nyugati filozófia nagyon sok mindenre nem ad választ, és ami a legjobban zavart bennem, és ami miatt a buddhizmus felé fordultam, az az, hogy nem gyakorlatías. Tehát a görög filozófia, a görög filozófusok pontosan olyanok voltak, minthogyha most mondjuk egy zenszerzetesről beszélnénk, amit tanítottak, úgy éltek.

Viszont ez megváltozott az évszázadok folyamán, és ilyen szobában asztal fölött ülő filozófusok lettek, és engem évről, vagy napról-napra, hónapról-hónapra jobban zavart az, ahogy a gyakorlásom mélyült, meg a tapasztalás a gyakorlással kapcsolatban mélyült, hogy nekem az nem tetszik, hogy finoman fogalmazva hosszasan elmélkedünk dolgokon, de nem teszünk semmit. Sem a világ világért, sem senkiért, még csak önmagunkért sem.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Csak gondolkodunk, igen, és hogy ebbe fulladt ki az egész. Arra szeretném volna csak rákérdezni, de nem akartalak megszakítani, hogy azt mondod, hogy akkor te egy ilyen zenkörbe, zenkört ismertél meg, és egy zenkörbe vonultál le. Ezt japánok vezették, vagy ez egy teljesen magyar zenkör volt akkor, abban az időben?

[Gáncs Nikolasz]

Amikor én oda kerültem, akkor a vezetője egyébként egy német származású szerzetes nő volt, aki a Japán Kolostorból lett Magyarországra, mondjuk úgy küldve, és ő azért érkezett Magyarországra, mert a magyar közösség, akik tök magyarok, kérték, hogy kapjanak segítséget a gyakorláshoz, és a mester őt küldte el. Alapvetően egyébként ez egy ilyen nagyon nemzetközi közös, és nagyon sok országban vannak ilyen gyakorló terek, helyek, és ez a közösség tulajdonképpen összeköltetése van az Okoyama-i Szógenyi Kolostorral és Sódó Haradarósi Mesterrel, aki egyébként járja is a világot, és tart ilyen intenzív, egyhetes elvonulásokat, szesineket, és ehhez a közösséghez csatlakoztam. Tehát tulajdonképpen nem arról volt szó ebben az esetben, hogy most én azon variáltam, hogy én most szótúgy szeretnék gyakorolni, vagy rinzájt szeretnék gyakorolni, vagy ilyesmi, egyszerűen az élet úgy hozta, hogy ez a közösség, ez egy rinzáj közösség, és én ehhez csatlakoztam.

Ha valamit elkezdek, akkor azt nem szoktam két perc után abba hagyni, és valami másba fogni, és kitartóan, és a lehető legtöbbet beleadva csinálom, és így aztán én maradtam is ebbe a közösségbe, és ott folytattam a gyakorlást tulajdonképpen végig a főiskola ideje alatt is.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Most, amit említettél, ugye a görög filozofusokkal kapcsolatban is, szeretném így a hallgatóknak tényleg csak nagyon röviden a buddhizmusnak és a kereszténységnek a történetét párhuzamba állítani, nagyon röviden, és egy érdekes elemre, momentumra felhívni a figyelmet. Ugye a buddhizmus az a VI. század végén indul el, Buddha, ugye polgári nevén, hogy így mondjam, Sitarta Guatamának hívták, és ugye Észak-Indiában megszületett.

Ugye azt általában a keresztények többsége azt meg tudja, hogy Jézus Krisztus meg ugye időszámításunk előtt négy-hat között születhetett Betlehemben. Tehát magyarán mondva 500 év körülbelül, ugye 500 évvel megelőzi Buddha Jézus Krisztust. Aztán a buddhizmusnál egy Asuka császár, aki a buddhizmust legelőször nagy volumenben kezdi el terjeszteni, kilenc buddhista misszionáris csoportot küld szét Ázsiába, többek között Kasmírba, Gándaréba, Sri Lankába, sőt, mi több, Görögországba is.

És akkor itt jön be ez a csatolás, hogy az indiai és a görög, hát odáig nem mennék el azért, hogy filozófiai élet, de hogy erőteljes kulturális kapcsolat azért alakult már ott ki. És Jézus esetében pedig 30 körül, vagy 30 és 36 között valamikor, hát ugye Jézust Poncius Pilátus keresztre feszíti, és utána 45 és 60 között pálapostól misszionáris kezdi el terjeszteni a kereszténységet, és aztán ez a 313-ban a Milánoi ediktumban legalizálja a kereszténységet I. Konstantin császár, és itt is aztán a kereszténység hivatalos vallás lesz, nem világ, csak hivatalos vallás lesz, és ugye Konstantinápoly megalapítják 330 körül.

Tehát itt a két vonal érdekessége számomra az az, hogy mind a kettő, mindkét vallás nem fogadják el rögtön, stb. stb. vezető réteggel szemben egy ellenállásba ütközik, de aztán végül is mind a kettő misszionáris tevékenységet folyta, és aztán végül elfogadják vallásként.

Ez az egyik. A másik pedig az, amit te is mondasz, tehát az, hogy Görögország is megismeri valahol ezeket a buddhista tanításokat. És még egy, ami nagyon érdekes, hogy a Jézus szavairól fennmaradt legkorábbi kéziladt töredékek, ezek körülbelül ugyanabból az időszakból szármoznak, mint a buddha tanításainak a legkorábbi fennmaradt szövegei, egy második század környéke.

Én nem akarom nagyon itt túlmagyarázni, meg nagyon itt a saját elgondolásomra fókuszálni a dolgokat, csak azt mondom, hogy ez nagyon érdekes. Ez nagyon érdekes, biztos is, hogy a kereszténység nagyon, de nagyon sok dolgot kellett, hogy átvegyen, vagy valószínűleg vett át, pontosan Jézus révén, a buddhizmusból.

[Gáncs Nikolasz]

Picit javítanék, hogy mondjuk azok a körögök, akikre én utaltam, azok nagyjából buddhával egy időben éltek. Tehát ez az időszakítás szék előtti hatodik század, ez ugye Platón, Szokratész és a kortársaiknak az időszaka. Tehát ők még akkor nem tanulhattak.

Nem, mert Buddha is akkor élt. Picit volt köztük némi földrajzi távolság, és akkoriban ezeket annyira nem lehetett átív, könnyen átívelni. A másik szempontból viszont érdekes, hogy nyilvánvaló, hogy egyrészt vannak vallási toposzok, amiket azt látjuk, hogy több vallásban megjelennek ugyanazok, ugyanolyan módon.

Tehát mondjuk Jézus születése is Mohamed születése. Megjelenik Noé bárkája, és az árvíz megjelenik a Gilgamese pozban. Látható, hogy adott körben, tehát mondjuk adott területen élő népeknek, ha a hitviláguk, mert én a buddhizmust nem szeretem vallásnak nevezni, bár nem szívesen mennék most bele abba a vallás filozófiai kérdésbe, hogy mi vallás és mi nem.

Én a buddhizmust azért nem szeretem vallásnak nevezni, mert nem, nincsen benne semmilyen felsőbb erőbe vetett hit. Tehát a buddhista tanítások és buddhat közvetlen tanítása, és én szeretek vagy egy zenmester közvetlen tanítása, vagy egészen buddha közvetlen tanításaira visszautalni. Ő azt tanította, hogy az utolsó szava is így szóltak, hogy legyetek önmagatok lámpásai.

Tehát minden, amit ő elmondott, az igaz, de nem lehet úgy elérni azt a tudatállapotot, amit buddha elért, vagy amit egy megvilágosodott személy elér, hogyha azt mi nem járjuk le, nem gyakorlunk, nem tapasztaljuk meg. Ez egy személyes belső tapasztalás, ezt nem lehet megspórolni. Nem lehet megspórolni, azért legyetek önmagatok lámpásai, mert belülről kell tudni a tanításokat, önmagunkát téve haladni.

Nincsen semmi külső. Van külső segítség, úgymond, de ha belülről, ezt akár a modern világra is ráhúzhatjuk. Ha valaki nem akarja, hogy segítsenek rajta, senki nem fog tudni segíteni rajta.

Leegyszerűsíthetjük így is.

[Yanagisawa Gyöngyi]

De egy picit, ha már, tehát így reflektálva erre, amit mondasz, nekem meg úgy jön le azért egy kicsit ez a buddhizmus, meg mondjuk a kereszténység, tényleg nagyon leegyszerűsítve, hogy addig, amíg a buddhizmus az ad bizodalmat az egyénnek abban, hogy úgymond a saját lámpása legyen, és ad történeteket, tanításokat, amelyeket alapul vehet arra, hogy a saját lámpásának a fényét azt életben tartassa. A kereszténység, ugye, az pedig egy kicsit olyan embereknek talán lehet egy irányvonal, akik nem éreznek magukban akkora elhivatottságot, vagy erőt, vagy én nem is tudom, minek nevezzem, hogy ezt a bizonyos saját belső lámpát életben tartsák. Tehát egy kicsit olyan, hogy higgyünk Istenben, higgyünk egy valamilyen metafizikai akármilyen erőben, de valahol azért Krisztus is azt mondja, hogy éljünk jól, tehát éljünk igaz, meg ugye megvannak a tanításai, hogy mi szerint éljünk, és akkor majd eljuthatunk a paradicsomba, és akkor majd de jó lesz, de az egyén elveszítik, tehát még a buddhistáknál ugye nincs meg az, hogy nekem hinnem kell buddhában, meg nem tudom, akármiben, mert különben nem érem el azt, amit el kellene érni. Ugyanakkor a kereszténységnél pedig, hogy higgyünk Isten, mert ha hiszünk Istenbe, már az, hogy hiszünk Krisztusban, meg hiszünk Istenben, ez már a fél út ahhoz, hogy ugye Mennyországba jussunk.

Tehát még nagyon lerövidítve, egy kicsit a buddhizmus az a, hogy is mondjam, az iskolában a négyes, ötös tanulóknak való, a kereszténység, meg mondjuk a hármas, meg a kettes tanulóknak való. De azért mondom, hogy ez egy baromira leegyszerűsített változat, mert azt meg szeretném kérdezni, hogy szerinted eljut egyszer Európa oda, hogy mondjuk a buddhizmus legyen a második legnépszerűbb, és akkor itt nem mondom azt, hogy vallás, hanem követendő példa, vagy bármi a kereszténység után? Mit gondolsz?

[Gáncs Nikolasz]

Mi kell ehhez? Sok száz év. Ha röviden van, akarom válaszolni.

Annyiban egy picit kiegészítem én, amit mondasz, hogy a buddhizmusban is megvan egyébként. Tehát a kereszténységben a külső erőbevetett hit, a buddhizmusban meg mondjuk úgy nagyon leegyszerűsítve, a belső erőbevetett hit. Na most a buddhizmusban is van olyan irányzat, ami a külső erőbevetett hitről szól.

Tehát vannak az évezredek folyamán kialakultak tisztaföldek, amik a tisztaföldbuddhizmus, ugye Japánban is létezik többféle tisztaföldbuddhizmus, ahol a tisztaföldön a buddhához, annak az adott tisztaföldnek a buddhájához történő kvázi imádkozás segíti az embert, hogy ott szülesten újjá, hogy vannak azért átfedések, és pontosan azért, mert emberekről beszélünk. És az embereknek vannak ígényei a hitben, abban is, hogy mibe higgyenek, hogy higgyenek benne. És valójában ahhoz, hogy valaki, és akkor most visszatérek a zenhez, ahhoz, hogy valaki zengyakorló legyen, már pedig hinnie kell valamelyet a buddhában.

Vagy a zenmesterében, vagy a buddhizmusban.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Értem, de az, hogy hinni kell benne, tehát, hogy hinni kell a tanítására, nem?

[Gáncs Nikolasz]

A tanítás, igen, így van. Tehát el kell tudnunk hinni, mert ugye az első lépés az, hogy én nem járok még ott tudatilag, hogy ezt valóban megtapasztaltam, tehát el kell hinnem, hogy ezt meg tudom tapasztalni, és a gyakorlásba belevetni magam, mert hiszek abban, hogy ezt elérhetem, mert amit ő mondott, az úgy van. Tehát az első lépés mindig a hit.

Tehát ilyen szempontból a buddhizmust, hogyha azt mondjuk, hogy a vallás azon alapszik, hogy hiszünk-e valamibe vagy sem, akkor a buddhizmus vallás.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Jó, de ez a hit, ez nem egy, hogy is mondjam, abszolút hit, tehát nem arról van szó, hogy Isten bevetett hit, tehát, hogy Isten megkérdőjelezhetetlen, hanem ez egy olyan dolog, hogy valaki készséget érez az iránt, hogy ő meg akarja tapasztalni azt, amit mondjuk buddha mond, hogy meg lehet tapasztalni, vagy a szerzetes, vagy a tanító, és akkor azt mondjuk, hogy oké, követem az ő utasításait. De akkor nem a tanító szemében és a megkérdőjelezhetetlenségében hiszek, hanem elfogadom azt, hogy amit mond az úgy van, és hogyha én akkor még nem is értek vele egyet száz százalékban, de úgymond megelőlegezem neki, hogyha ő mondja oké, akkor valóban végigviszem azt, mert ő mondja, hogy akkor majd ez lesz az eredmény. Igen, pontosan.

[Gáncs Nikolasz]

Nem hiába van az, hogy nincsen bűnésbűnhődés a buddhizmusban. Igazából. Tehát vannak egyébként buddhista iskolák, amik tele vannak poklokkal, de olyan poklok vannak, hogy ahhoz képest a keresztény pokol az egy, nem tudom én, modern szóval élve, wellness hétvége.

Tehát nagyon brutális buddhista poklokat eszeltek ki az emberek mindenféle rémséggel, de buddhatalmitásaiban alapvetően nincsen ilyen, hogy bűn. Tehát amikor például az ember fogadalmat tesz, mint ahogy én is fogadalmat tettem, vagy egy szerzetes fogadalmat tesz, akkor valóban szabályoknak tesz fogadalmat. De buddha nem azt mondta, hogyha ezt a szabályokat nem követed, akkor te bűn követszel és a poklokra jutsz, hanem azt mondta, ha eltérsz a szabályoktól, akkor a tudatállapotodat fogod.

Tehát az útról fogsz letérni. A tudatállapotodat fogod elveszíteni. Nem azért mondja buddha, hogy ne fogyasszál alkoholt, mert ha megiszol egy pohárbort, az a világ vége.

Nem. Azt mondja, hogyha te folyamatosan alkoholt fogyasztasz, és tudatmódosító szereket használsz, akkor a tudatod nem lesz ott, ahol lennie kell. Tehát ő tulajdonképpen egy utat mutat, egy irányvonalat ad.

A buddhizmus, ez egy picit olyan, mint a recept. Nem a receptet vesszük be, a gyógyszert vesszük be, ami a receptre fel van írva. A recepten ott van a megfelelő gyógyszer, és az utasítások, hogy azt hogyan vegyük be.

Azt mi megcsináljuk, és akkor meggyógyulunk.

[Yanagisawa Gyöngyi]

De ehhez önfegyelem kell. Ezt próbáltam azzal a hasonlattal élni, hogy az 5 és 4-es tanulók, akik... Talán azért rossz ez a hasonlat, mert nyilván nem lehet így mérni azt, hogy valaki mennyire tudja saját magát kordában tartani, és saját magának mutatni úgymond az utat, és hogy nem letérni erről az útról.

De útletérés egy kereszténységnél, vagy bármi másik vallásnál, vagy iszlám például, eleve pontokba szedi azt, hogy mit lehet, meg mit nem. Ezzel annyira behatárolja az egyénnek a tevékenységi körét, hogy úgymond meg sem engedi, hogy letérhessen arról a bizonyos útról. De a buddhizmus esetében pedig teljesen a gyakorlóra van bízva, hogy ő meddig megy.

Tehát, hogyha most letér, mert ő az alkohol inkább, akkor letért.

Minek kell ahhoz eleget tenni, hogy valaki azt mondhassa magáról, hogy ő egy buddhista. Gondolok arra, hogy mondjuk Magyarországon valaki azt mondja, hogy nagyon együttérez ezekkel a tanításokkal, és ő tényleg ebbe a szellembe szeretné a további életét élni, akkor hogyan válhat buddhistával valaki?