#36– ELSŐ rész: A rendőr nem egy távoli ikon

#36. rész—ELSŐ epizód

Vendég: dr. Héra Gábor

[Yanagisawa Gyöngyi]

Kedves Gábor, nagyon nagy szeretettel köszöntelek a műsorban, és köszönöm, hogy itt vagy.

[Héra Gábor]

Hát én köszönöm a meghívást, szép jó napot kívánok minden kedves hallgatónak.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Bizonyára a kedves hallgatók közül is sokan vannak úgy, hogy bizonyos klisék vagy sztereotípiák alapján különböző képzeteket építenek fel a fejükben, és ezeknek a képzeteknek az alapján innen-onnan, hallomásból, a közösségi felületekről, vagy mindenféle médiából szedik össze az információikat. Viszont ezeknek az információknak a legnagyobb része egy kontextusból kiszakított jelenség. Olykor-olykor mindenféle háttéranyag vagy részletes magyarázat nélkül.

Sokan vagyunk hajlamosak arra, hogy az ilyen kiemelt vagy kiszakított információkból egy egész narratívát gyártsunk, ráadásul meg vagyunk győződve ennek abszolút igazságáról is. Gábor, te 2022-ben jártál először Japánban egy kutatás keretében. Vajon a te fejedben milyen kép élt Japánról az utazásod előtt, majd ez hogyan változott meg, amikor visszatértél Budapestre?

Legfőképpen én azt szeretném most megkérdezni tőled, hogy melyek azok a jelenségek, amikről a véleményed nem változott meg az utazásod előtt és után?

[Héra Gábor]

Gyöngyű, hát nagyon köszönöm ezt a kérdést, mert azt hiszem, hogy igen, jól rávilágít egy ilyen változás, ami történik az emberől, ha elmegy Japánba. Én is az az ember vagyok, vagy én is az ember voltam, aki mielőtt megérkezett Japánba elég, hogy mondjam, ez a felülletes információk alapján leginkább homályos elképzeléseim voltak az országról, és akkor gondolkodtam ezen a kérdésen, de én is így végigpörgettem magamban, hogy mi volt ez a kép. És utólag visszagondolva elég vicces volt ez a kép, mert hogy miből állt össze?

Egyrészt a második világháború, tehát ez a történeti vonal, ami leginkább ilyen fekete-fehér filmek alapján lenyomatok, nyilván az atombomba, kamikázet, tehát nagyon középiskolai történeti tanulmányok, ez volt az egyik forrása. A másik ez a technológia, technológiai fejlődés, technológiai fejlettség, ez volt a másik, de hogy ez pontosan mit jelent, mondjuk gondolom az autókon kívül, meg a mikrocsippeken kívül, ezt nem tudtam volna meghatározni. Ami az én esetemben talán kicsit közelebb hozott Japánhoz, hogy én tehát nagyon szeretek tehát írni, és már akkor írtam japán tehákat, Sancho tehát leginkább, tehát volt valami nem csak egy ilyen kép, hanem egy ilyen íz, vagy egy illat is társul Japánhoz, függetlenül attól, hogy nem nagyon tudtam azt, hogy mondjuk ez a nagyon gazdag, változatos teakultúra, ami itt van, ezt nem ismertem még innen.

Illetve valami kép volt bennem erről a tisztelet, tekintély, meghajlunk, talán még ez így valahogy bennem volt, de mindenképpen egy ilyen misztikus, mítikus, távoli világ, ami az írás jelek miatt is, az írás miatt is kicsit megfejthetetlen, kicsit értelmezhetetlen. Szóval ez volt a kép, egészen úgy mondanám neked, hogy 2019-ig, mert ugyanénk 2022-ben jártam először Japánba, de 2019-ben egy kutatás miatt voltam Tájvanon, ami azért már közelebb van Japánhoz, és hát Tájván jó ideig egy japán gyarmat volt, ami magyarázza azt, hogy elég sok mindent a közlekedéstől kezdve a kultúrában, a társadalomról, szóval nagyon, hogy mondjam, éreztem, most már tudom, hogy érződött öcsök minden ebből a Japán felnatóság időszakából, és hát mivel Tájván közel van Japánhoz, azért óvatosan úgy beszivárgott azért több információ Japánról. Szóval ott már ez kezdett kicsit finomodni, de természetesen az igazi, hogy mondjam, ilyen megismerést, vagy a lehetőséget arra, hogy felülbíráljam a korábbi homályos elképzeléseimet, ez 2022 alatt, amikor én elutazhattam Japánhoz.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Értem, tehát akkor elindultál 2022-ben, és hát ugye a kérdés második része arra is vonatkozott, hogy mi az, ami nem változott meg, amikor hazaérkeztél Budapestre? Hát gondolom ezek közül a te, a szereteted, ami nem változott meg, a tisztelet, és ugye a meghajlás, stb. Tehát ezeket meg is tapasztaltad a helyszínen.

Viszont a kedves hallgatóknak is azért pár szóban foglaljuk össze, hogy ki is vagy te valójában, meg hogy aztán rátérünk arra, hogy miért és hogyan kerültél Japánba a kutatás révén. De hát ugye te egy kutató vagy, egy szociológus vagy, mellesleg még egyetemeken is oktat, és még egy ügyvezető igazgatója is voltál egy alapítványnak, vagy talán még jelenleg is vagy. Ugye kutatóként szociológia, szociálpolitika, sőt, mitőbb még tudományfilozófia terén is jártas vagy, benne vagy ebbe a dologba, és a kutatásai területeit közé tartozik ugye a kapcsolati erőszak, a helyrállító igazságszolgáltatás és a hatásmérés.

Ezek közül is a helyrállító igazságszolgáltatás az, amire igazán fókuszálsz. Mi ez konkrétan, mit takar ez a fogalom?

[Héra Gábor]

Igen, én így definiálom magam, kutatóként, szociológusként. A kutatási területeim, a helyrállító igazságszolgáltatás, emiatt voltam Tájvaron is 2019-ben, és maga a helyrállító igazságszolgáltatás nagyon röviden összefoglalva ez egy alternatív konfliktus kezelési eljárás vagy néz szempont, amelyik azt hangosztatja, hogy abban az esetben, hogyha valamilyen konfliktus, akár bűncselekmény történik, akkor a jelenlegi modellekben a különböző intézmények, a rendőrség, a bíróság, az ügyészség, a börtön, átveszi azt a feladatot, hogy ezt a konfliktust kezelje. De maguk az érintettek, tehát az elkövető, az áldozat, az ő hozzátartozóik, ők azok, akik gyakorlatilag kizáródnak ebből a folyamatból, mert abban a szempontból zárodnak ki, hogy az ő igényeik, az ő kérdéseik, az ő problémáik azok kevésbé jelennek meg ebben a folyamatban, és a helyrállító igazságszolgáltatás azt mondja, hogy maga az a konfliktus, ami létrejött az érintettek között, ezt valahogy be lehet gyógyítani, helyre lehet állítani úgy, hogy maguk az érintettek vesznek részt ebben a folyamatban.

Nyilván nagyon súlyos bűncselekmények esetében ennek alkalmazása az elég korlátozott, tehát mondjuk emberülés esetében ez, egyébként erre is van példa, hogy alkalmazzák, inkább ez kisebb bűncselekmények esetében.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát, ha jól értem, akkor ez egy ilyen mediátori jellegű feladat?

[Héra Gábor]

Nagyon jól látod, a mediáció az az egyik módszere a helyrállító igazságszolgáltatásnak, több módszere van, általában arra törekszik, hogy minden érintettet bevonjon. Egy nagyon konkrét esetben, hogyha egy iskolai bullingeset van, akkor mondjuk nemcsak az elkövetős, nemcsak az áldozata, hanem a tanárak, az ő családtagjaik, a szociális munkások közösen tudnak leülni és megbeszélni, hogy mi történt, mi az oka annak, hogy ez az erőszakos cselekedett megtörtént, és mit lehet tenni annak érdekében, hogy a jövőben ne történjen meg, miközben mindenki el tudja mondani ezt, hogy érintette őt. Tehát ez a helyrállító igazságszolgáltatás tényleg most nagyon röviden, ez alapjárével, ugye ez kapcsolódik Japánhoz, a büntető igazságszolgáltatásból indult ki, és Japánban is a Kobán rendőrszeti modell kapcsán voltak olyan kutatók, akik azt hangsúlyozták, hogy az ottani rendőrség, az ottani Kobán közösségi rendőrök, erről majd kicsit később mesélni fogok, hogy ők ezt a helyrállító igazságszolgáltatás szemléletét alkalmazzák a munkájuk során. És maga ez a kutatási terület így kapcsolódott Japánhoz, hogy én találtam erre valamikor az információt, és kicsit utána akartam járni annak, hogy ez valóban így van-e. Ami külön érdekessége talán ennek a történetnek, hogy teljesen véletlenül kerültem kapcsolatban én ezzel a témával.

Egy mesekönyv volt ez, ami ezen az úton elindított, azonkor kettő éves fiamnak vettem egy mesekönyvet Tájvanon, ami, hát a gyerekek mi az, ami nagyon érdekli őket, a fiúkat legalábbis, a mi családunkban ez így van, a szirénázó rendőrautó, mentőrautó, tüzoltóautó, ez úgy nagy, meg érdekes, meg hangos, mindig így felkapja rá, felkapja rá a fejét a fiam. És vettem neki egy mesekönyvet, ahol azt láthattam, hogy rendőrök hogyan járnak el különböző ügyekben, és hát ebben az esetben ne arra gondoljunk, és ez volt számomra megdöbbentő, hogy megbilincselnek, hogy lövöldözés van, hogy hatalmasan egy ilyen erő, fit oktatás és a bűnözőknek az elfogás, hanem teljesen magyar szemmel, magyarországi szemmel más feladatokat látnak el ezek a rendőrök. Például az elveszett kiskutyúst visszaviszik a gazdájának, a gyerekek mikor mennek az iskolába, akkor megállítják az autókat, hogy át tudjanak kelni.

A gyerekek ugye Japánban láthatóan a tipikus egyeruhában, sapkában, egyeruhában mennek át az úton. A biciklissel beszélnek, hogy veszélyes ahogy ő közlekedik, és persze a végén van egy bűnöző elfogás is, ami külön érdekessége, hogy ez mindegy, hogy úgy történik, hogy semmiféle lőfegyver nem jelenik meg a színen, ami talán egy mesekönyv esetében ez értető is, de a valóság is azért ehhez közel áll. És akkor, amikor én ezt a mesekönyvet megnéztem, akkor én éppen a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendőrségtudományi Karának a doktori iskolájában tanítottam már pár éve, és hát láttam azt, hogy a magyar viszonylatban mégis milyen a rendőrkép, figyeltem erről, hogy hogy gondolkozunk a rendőrökről, és észrevedtem, hogy az a rendőrkép, amit egy mesekönyvben láttuk, az nagyon más, mint itt van Magyarországon. Majd mikor a könyvet hátralapoztam, és megnéztem, hogy hol adták ki, akkor láttam, hogy ez Japán. És így kezdtem elfoglalkozni a japán rendészettel.

[Yanagisawa Gyöngyi]

A mesekönyvet tényleg mesekönyvként értelmezted, vagyis, hogy akkor ez biztos a valóságban nincs, de aztán rá kellett jönnöd, hogy mégiscsak, mert hogy van nagyon sok hasonlóság a mesekönyv és a japán valóság között, de a lényeg a dolognak, hogy ez a mesekönyv adta akkor a motivációt és a kiinduló pontot arra, hogy te utána járjál ennek a lehetőségnek, egy ösztöndékerete volt ez, hogy te erre jelentkeztél?

Vagy mi volt ez pontosan?

[Héra Gábor]

Igen, igen, igen. Bocsánat, annyival egészíteném ki, hogy én hittem ennek a mesekönyvnek. Aha.

Tehát én abban arra gondoltam, hogy ha így jelenítenek meg egy rendőrt, az még magyar szemmel is túl szép.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Na igen, azért mondom, tehát, hogy túl szép, igen, tehát ez már tényleg mese, vagy pedig...

[Héra Gábor]

Vagy pedig van benne valóság elem, mert ha elképzelem, hogy Magyarországon egy mesekönyvet a rendőrökről, hát biztos, hogy nem így jelenének. Tehát, hogy lennének funkciójuk, de nem ezek. Tehát, hogy valahogy ezt próbáltam kideríteni, és igen, a maga a lehetőséget, ez a Japán Alapítványnak van egy kírása, ami kutatást tesz lehetővé.

Ez nemzetközi kírás, tehát ez nem csak magyar jelentkezők pályázhatnak erre, és erre adtam be a jelentkezést. Minden program esetében kell egy fogadóintézmény, amit én találtam Tokióban, illetve kellenek támogatók, akik innen engem a Köszögeti Egyetem Rendvészettudományi Kaláról támogattak, kellett egy kutatási terv. Tehát én, mikor odamentem, azért már valamit tudtam erről, hiszen elég sok között elolvastam, de hát nyilván maga az effektív munka, tehát így mondjuk az empirikus adagyűjtés, tehát mikor az ember elmegy terepre, beszélget emberekkel, adatot gyűjt, megnézi, hogy mi, hogyan működik, az már természetesen csak Japánban kerülhetett felre soha.

[Yanagisawa Gyöngyi]

De most, ahogy így mondod, hogy neked kellett megkeresni a fogadóintézményt. Most ugye az ember azt hihetné, hogyha meghirdetnek egy ilyen projektet, akkor ugye ott van az, hogy a japán oldal azért hirdeti meg, hogy szeretnék, hogy a világról kutassák ezt a témát, vagyis nyilván megteremti a kereteit ennek. De akkor ezek szerint ez nem így történt, hanem egyszerűen volt egy ilyen kiírás, és neked kellett megkeresni.

Mi alapján kerestél te fogadóintézményt?

[Héra Gábor]

Hú, hát ez egy nagyon nehéz ügy volt japán esetében. Egyébként ez nem ritka. Általában ez a, tehát az ilyen, legalábbis ezek a kutatási programokon, amikben én részt vettem, ez mindegyik ilyen volt, hogy a kiíró, az nem vállalt felelősséget azért, hogy megtalálja a fogadóintézményt, tehát nekem kellett elindulni.

De japán esetében ez külön nehéz volt, egyszerűen amiatt, mert a helyreállító igazságszolgáltatás, ami engem érdekelt, ez Japánban, mint később kiderült számomra, ez nem igazán elterjedt, és nem igazán ismert. Tehát nagyon pici az egy közösség, aki ebben a helyreállító igazságszolgáltatás témakörben egyáltalán érti, mi ez. És amiatt ki kellett lépnem ebből a körből, és hát minden, ami rendészet, ugye ez ide kellett eljutni.

Talán nem csak Japán sajátosság az, hogy a rendészet, mint tudományterület sokszor a nemzetközi csápjai, kapcsolódásai hálózata az gyengébb, és ez így volt Japán esetében is, és ami még külön nehézítő tényező volt, hát a COVID.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ja igen.

[Héra Gábor]

Nekem ez egy gyakorlatilag kétezer, tehát majd másfél évig búzódott el ez a folyamat, mert ugye megnyertem a pályázatot, ugyan el tudtunk volna indulni, de a határokat lezárták. És nem láttuk, mikor van vége. És mindenhol azt mondták a Japán Alapítvány nagykövetségen, nem lehet tudni, hogy mi lesz, és ez annyira elhúzódott, hogy az egész pályázat úgy, hogy van lezárták, és újra kellett pályázni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

És akkor még egyszer végig jártál minden.

[Héra Gábor]

Igen.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Jesszus.

[Héra Gábor]

Igen.

[Yanagisawa Gyöngyi]

De akkor feltételezem mások is, újabb jelentkezők is lehettek, és akkor az újabb jelentkezőket is legyűrve megint megnyerted akkor a pályázatot.

[Héra Gábor]

Igen, erről sajnos nem tudom, hogy pontosan mi volt a döntés, vagy hogyan történt, de még az én esetem, az eredeti fogadóintézményem kihátrált, és kellett találnom egy újat. Körülbelül volt erre két hetem, és sikerült. Tehát, hogy egy nagyon-nagyon jó helyre jutottam el, Tokióba, Chuo University-nél, és hagyd nevesítsen, bár ő ugye magyarul nem hallgatja ezt, de Hoshikata professzor volt ez, aki végül annyira rugalmas volt, és vendégszerető, hogy fogadott engem, és visszaútalva az eredeti kérdésedről, hogy mi az, ami megváltozott Japánról két, például ez a fajta vendégszeretet és támogatás, amit én ott megtapasztalhattam, azt nyilván előtte nem tapasztaltam meg, de ott éreztem ennek a jelentőségét, meg a fontosságát, mert azért én nagyon egyedül voltam ott ebbe, kicsit talán előre szaladva, de mikor végre kijutottam, még akkor is le volt zárva a határ. Tehát én egy külön engedéllyel tudtam bemenni, utána hamarosan kinyitottak, így a családtagjaim csatlakozhattak hozzám, de egy hónapot voltam én egyedül, ami abba az időszakban nehéz volt, főleg amiatt, mert nem nagyon lehetett beszélni emberekkel, ugye mindenki mazba volt, mindenki azért még félt.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így van, tehát a terepmunka az nagyon behatárolt volt.

[Héra Gábor]

Nagyon behatárolt volt.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Na most mennyi ideig voltál te?

[Héra Gábor]

Két hónapig voltam.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Csak két hónap. Így van, tehát ez egy rövid idő. Ennek az útnak az eredménye egy tanulmány lett végül is.

Ugye a Japan Koban közösségi rendészeti modell címmel jelent meg ez a belügyi szemlében 2024-ben. Ezt a kedves hallgatóknak is a linket be fogom tenni a podcast leírásba. Mindenkinek ajánlom, olvasd el.

Nagyon közérthetően írja le, összefoglalja Gábor a tanulmányait, az eredményeit és úgy gondolom, hogy egy hiánypótló tanulmányról van szó. Három fogalom az talán, ami mármint japán fogalom, ami ebben a tanulmányban előfordul. Ugye a Koban, amiről majd mindjárt beszélünk, hogy ez miről is van szó, a csúzásó és a bóhán szavak.

Tulajdonképpen, ahogy itt az imént is mondtad, hogy nagyon nehéz körülmények között kellett kutatnod, elkészítened ezt a tanulmányt, hiszen nem tudtál olyan sok emberrel beszélni, közvetlenül, de ennek ellenére azért te rendőrökkel interjúkat készítettél. Az országos, tehát ami otthon nálunk az országos rendőrség, az itt a nemzeti rendőrségi ügynökség lenne. Ez ugye a készációnak felel meg.

Illetve hát jogászokkal, kriminológusokkal is tudtál beszélni, ügyészekkel, tehát tulajdonképpen itt a jogszolgáltatás és egyetlenül a bűncselekményekkel kapcsolatos hivatalnokokkal azért nagyon sokat tudtál beszélni. Mielőtt beleindultál volna így ténylegesen az interjúban, voltak-e azért neked félelmeid, vagy hogy úgy kelle hozzáállni, mint ahogy te szoktál általában, máshol, máshogy, vagy mégis hogyan közelítetted meg itt ezt a dolgot?

[Héra Gábor]

Ugye, ez nagyon jó kérdés, mert minden külföldi kutatómunkas során vannak kihívások, ugye a nyelvi akadályok miatt, de Japánban úgy éreztem, hogy más bizonytalan volt. Én, én bizonytalan voltam dolgokban, mert a dolgok alatt azt értem, hogy ezekben a szabályokban, hogy hogyan beszélünk emberekkel, mi az etikett, mikor megérkeztem az egyetemre, akkor valakinek a fogadó professzorom bemutatott, és nagyon emlékszem erre a kezdeti, az első lépést, ami azt jelenti, hogy én nagyon fáradtan egy-két óra alvás után jetleg megérkezem, és nagyon kedvesen meghajol előttem egy ember, aki tudom, hogy ő egy nagyon a hír arjába felülévő valaki, én is meghajolok, és akkor ő megint meghajol, és én akkor megint meghajolok, mert ugye gondoltam ez a szabály, és ő megint meghajol, és akkor én megint meghajolok, és azon gondolkodom közben, hogy hogy ezt még meddig csináljuk? Ez az első pont már éreztem, hogy ilyen apróságok, hogy kit engedünk előre a liftbe, mindig én próbáltam előreengedni embereket, de nem ment. Azt láttam, azt vettem észre, hogy ha valaki azt gondolja, hogy én fejem vagyok valamilyen szempontból, akkor nekem kell, sajnos nincs más lehetőség, nekem kell előre menni.

Tehát ez a fajta bizonytalanság ott volt, illetve már az első interjú során a nyelvi akadály, azt éreztem, hogy ez nagyon komoly probléma lesz. Az angol nyelven történő interjú, tehát nagyon segítőkész emberekkel találkoztam, tényleg, szívemből tudom mondani, hogy nagyon segítőkész emberekkel találkoztam, ugyanakkor az interjúnak ez a sajátja, hogy megérd, mélyre menj, beszélj valamiről, és ezt nem is tudtuk, inkább így mondom, sokszor nem tudtuk megtenni.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Amiket így említesz, ez mind valóban tényleg azok a dolgok, amikor egy olyan személy, mint ahogy te is vagy, fogalmazva úgy, hogy aki teljesen szüzen lép erre a földre, tehát effektív nem tud semmit a háttértörténésekről, csak követi azt, ami történik előtte, és próbál emberként reagálni arra, illetve nézve is, egy kicsit úgy utánozva a többieket, hogy na, mégis úgy be tudjon valahogy kapcsolódni a dolgokba.

Én úgy gondolom, hogy nagyon érdekes, amit mond az, hogy nem tudtunk mélyre menni, nem tudtunk mély információkhoz jutni. Annyit mondanék ehhez, hogy húsz év után sem fogsz tudni, mert igen, tehát itt eleve az, hogy amikor négy szem közt beszél az ember valakivel, vagy például, mint te, feltételezem, hogy fel is vetted ezeket az interjúkat, és ahogy te bekapcsoltad a felvétel gombot, akkor már az interjú alany fejében egy váltás, egy gombváltás zajlott le, hogy mi az, amit szabad mondania, és mi az, amit nem szabad. Tehát itt a mély dolgokról tulajdonképpen ennyi.

És talán ez azért is lehet érdekes, mert valahol ezek a, tehát nem kifejezetten a te tanulmányaidra, hanem általánosan értve, ezek a tanulmányok, amikor megszületnek, akkor ebből nyilván a tudós világ következtetéseket von le. Feltetjük a kérdést, hogy akkor ezek a következtetések mennyiben helytállóak? Százszázalékig mennyiben tükrözik valóban a valóságot?

[Héra Gábor]

Igen, persze. Igen, szóval ez nagyon érdekes, mert amit én találtam, amikor oda mentem, az pont ez a témakör volt, mert ahogy mondtam, hogy a helyrejött a igazságszolgáltatásról, nagyon nem tudtam mit kezdeni, és apró kitérő, hogy az a közösség az egész világból jön, ez az én nagyszerencsém, hogy nagyon nyitott, tehát hogy az adott országon belül is, ezt tudom mondani, hogy Amerikától, most már Kóreán, Japánon, Tájvánon át, Európánt tudom mondani, hogy aki ez iránt, a szemléletmód iránt érdeklődik, ő kicsit kilóg a sorból minden országban. Tehát, hogy velük nagyon jó beszélgetéseim tudtak lenni, tehát ez a fajta mondom ilyen hitelességet valahogy sikerült elérnem, de mivel mégsem tudtam ezzel a témakörrel foglalkozni, elkezdtem keresni a fókuszt, és ez lett a témám, hogy a Cobán rendvészeti modellről író Ausztrál-amerikai külföldök kutatók, tehát a 80-as, 90-es években úgy gondolták, hogy megfejtették ezt a világot, és leírták kintről érkezvén, hogy mi ez, majd a 90-es években az edreszt forduló tájékán japán kutatók azt mondják, hogy nincs igazatok, hogy kintről jöttetek. Tehát megkérdőjelezik. Meg, abszolút.

[Yanagisawa Gyöngyi]

És ők is akarják azt, hogy a valóságot közvetítsék róluk.

[Héra Gábor]

És én inkább hiszek nekik egyébként, akik ott vannak, mint annak, akik mint én is, ugye kintről jöttek, és hogy nekem ez egy olyan dilemma volt egyébként, hogy nem írtam le sehol, de hogy én írtam erről olyan cikket, amit aztán kiszedtem belőle az interjúimat. Tehát azt mondtam, hogy egyszerűen ezek az interjúk nem elég erősek ahhoz, hogy én erről tudjak valamit állítani, és csupán a történeti munkára hagyatkozva, tehát ez a történet, amit leírtam az előbb, elmondtam, 80-es évek, 90-es évek, 2000-es évek, a Komárról ez a tudományos vita, végül is csak ezt emeltem be a cíkbe. Az egy más történet, hogy innentől kezdve nagyon nem érdekel senkit a történetiség.

Mindenkinek az NPD-ek állasz, hogy mi az interjú, de hogy igen, ez egy nagyon jó kérdés, amit mondtál, hogy ez utatóként nagyon nehéz így.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Egy kicsit kitágított a kóbánon túl a dolgot, azért én megkérdezném, hogy az interjúkon keresztül is, illetve a személyes tapasztalataidon, tehát amikor te végigjártál, végigmentél a városon, az utcákon és az embereket úgymond nézted, figyelted, hogy mint szociológus, te milyen következtetéseket vontál le a japántársadalomról, mik azok amire azt mondod te, hogy erre a társadalomra, és még egyszer kérem, hogy mint szociológusként ez és ez és ez jellemző. Említed a tanulmányodban, hogy a kollektivizmus, konformitás, norma, szabálykövetés, tehát hogy ezek mind ilyen alapdolgok, ezt azért Magyarországon is szerintem a többség, hallgatók többsége is tudja, ismeri, de talán, van-e még valami olyan, ami társadalmi szempontból meghatározó?

[Héra Gábor]

Tehát én ezt tudom mondani, hogy ezeket nagyon éreztem, ami most nem tudom, hogy a szociológia témaköréhez tartozik-e, de hogy a COVID-ra való reakciókat én nagyon élesnek éreztem, magyar szemmel. Próbáltam ezt valahogy értelmezni, vagy arányzni, hogy nyilván nem a szabterületem, nem értek hozzá, de inkább egy előregedő társadalom a COVID inkább COVID-által veszélyeztetettek inkább az idősebbek, valahogy ezt próbáltam értelmezni, de hát amit én ott érzékeltem, tehát az, hogyha beülök egy étterembe, hogy egy jó udontésztát, vagy egy jó ráment, vagy egy jó csámpont, vagy ezt így sorodnám tovább egyek, akkor az ezek a átlátszó plexi falak, amik leválasztották az étteremnek, az egyetemnek a menzáján is, tehát ez csak a hallgatók kedvére, hogy ezt el tudják képzelni, hogyha leültem én egy asztalhoz, vagy bárki leült egy asztalhoz, akkor egy körülbelül 50x50 centis területet szabadon hagyott, és a többi rész egy ilyen nagy átlátszó plexi lappa volt lezárva, ami azt jelenti, hogy mondjuk láttam egy külvelem szemben, de nyilván már beszélni nehezen tudtam volna vele, és az egyetemen ki is volt írva, hogy gyorsan egyél, és aztán menj el.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Persze, igen. Tehát egy légtérben ne tartózkodjon sok ember.

[Héra Gábor]

Igen. Tehát, hogy még én ezt láttam, ami ilyen érdekes volt, és maga ez a kollektivizmus, amit Gyöngyi említettél, azért hadd tegyem hozzá, hogy abban a szempontból, hogy mondjam, kicsit értelmet nyert, hogy azért láttam, hogy ennek, mondjuk egy ilyen nagyvárosban, mint Tokio esetében, nagyon is van értelme. Tehát, hogy egyszerűen annyi embert erre gondoltam, hogy megszervezni, hogy ez zöggenőmentesen, a közlekedéstől kezdve, de minden májdban, hogy ez működjön, azért ez kell.

Nem is azt mondom, hogy kell, mert ez már egy ilyen érték, de inkább azt mondom, hogy megkönnyíti az ottani embereknek az életét.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Nekem megakadta a temem egy mondatodon, amikor azt írod, ezt idézem, a japán emberek számára nagyobb jelentősége van annak, hogy mások hogyan vélekednek róluk. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon fontos megállapítás, mert nagyon sok mindent elárul. Mind arról is, amit eddig is már beszéltünk, és arról, hogy Japánban, tehát itt a kollektivizmus, meg mindenféle dolgot beleértve, egy pozitív értelemben is lehet ezt értelmezni.

Nem arról van szó, hogy alárendelem magam a közösségnek, nem feltétlen csak erről van szó, hanem az alárendelés helyett inkább egy ilyen résztvevést, be-in-volvállódást értenék, egy közösségvállalást értenék. És ezt, hogy mások mit gondolnak rólam, ezt pozitívan is fel lehet fogni, mert hogy ez egy fejlődésre adhat lehetőséget, hogy a közösség az egyént is jobbá tehesse. Te ezt hogy értelmezted?

Amikor leírtad ezt a mondatot, mire gondoltál?

[Héra Gábor]

Hát én ezzel a mondattal csupán azt tükröztem, amit egyrészt olvastam, másrészt az interjúban elhangzott.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát ki is mondták?

[Héra Gábor]

Abszolút. Igen, nagyon konkrét. Tehát én mindig azt szoktam mondani, hogy segítsetek nekem abban, hogy megértsem, hogy mondjatok egy nagyon konkrét példát.

Mi történik, ha a szomszédban zaj van és zavar? Tehát, hogy tényleg ilyen nagyon egyszerű dolgok is. És akkor én ezt tükröztem vissza.

Én azt gondolom, hogy maga ez a jellemző, amit leírtál, és te sokkal jobban ismered Gyöngyi, hiszen te ott élsz, tehát hogy te mindennapjaid, tehát azért...

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hát én csak, igen, én csak, hogy mondjam, egy kicsit elemzem, próbálom elemezni a látottakat.

[Héra Gábor]

Tehát az én két hónapom az tényleg csak egy ilyen, nem tudom, mikrovillanást adhatott erről.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Azért érdekes, és azért rendkívül hasznos ez a beszélgetés most közöttünk, mert te tetted ez a mikro tartózkodási idő, meg az én veterán tartózkodási időm. Ahogy te látod, meg ahogy én látom ugyanazt a dolgot, ezt hogyan tudjuk értelmezni?

[Héra Gábor]

Tehát én ezt tükröztem vissza, amit én látok, az az, hogy nagyon sokféleképpen lehet értelmezni. És hogy ezt egyébként, amíg meg nem jelent, cikkemben pont ezt írom le, hogy ez egy nehéz kérdés, hogy mindent, amit leír egy kutató, egy szociológus, a leírás az egy nehéz, de talán még egyszerűbb dolog, az értelmezése az már egy nagyobb kihívás. Mert ez a fajta, nem tudom, kollektivizmus, vagy fontos, hogy mit gondolunk róla, ez lehet, akárha úgy mondom, hogy rendészeti szempontból nagyon sok előnye lehet, és Magyarországon nagyon sok törekvés van arra a fajta bűnmegelőzésre, ami én szerintem azért nem lehet eredményes, vagy bocsánat, azért kevésbé eredményes, mert egyszerűen más világ Japánhoz képest.

Tehát ez a fajta kollektivizmus, ez a fajta, hogy mit gondolunk róla, ez kevésbé van meg. Tehát ebből a szempontból azt lehet mondani, hogy a japán modell, ez egy erősség, ami lehetőséget ad arra, hogy például a kitűnő bűnügyi statisztikák, hogy mitől biztonságos Japán, hogy ezt lehetővé teszik. Ugyanakkor úgy is fel lehet fogni, és talán nem tudom, hogy kelet-európának mondhatok meg Magyarországot, vagy közép-kelet-európának, ahol a rendszerváltozás óta főleg jelen van ez az én, az individualizmus, az egyénnek az akarata, a szerepe, tehát, hogy igen, ez egy más világ.

Tehát innen nézve rémisztőnek is lehet látni azt a fajta kontrollt, amit az egyénen a közösség, ha úgy tetszik, gyakorolhat. Tehát, hogy mondjam, hogy ez ilyen két végpont, az nagyon pozitívan látom, és nagyon kritikusan látom, mint egy ilyen potméter lehet fölfelé vagy lefelé húzni, ugye a subjektív, ugye kidönti ezt el, hogy maga a rendészetet, a kobánt kutatók is, amikor erről beszélünk, hogy ki az, aki, hogy hogyan írják le ezt a rendészeti modellt, valaki ugyanúgy azt mondja, hogy milyen szuper erőségé vannak, hiszen nézzétek meg a közbiztonságot, nézzétek meg a közösségben betöltétszerepét, stb. stb. Más meg azt mondja, hogy hát igen, persze, ez így van, de nézzétek meg, hogy ez hogyan kontrollál.

Mondjuk a kutyasétáltatással keretében a közösség biztonságára figyelő szülők, ha mondjuk cigizik valaki egy fiatal süttyomba, akkor onnantól kezdve, hogy ő ezt jelzi a tanárnak, hogy elindul egy ilyen folyamat, hogy akkor te mit csináltál, akkor most kontrollról beszélünk, vagy nem? Szóval, hogy...

[Yanagisawa Gyöngyi]

Igen, tehát az egyéni szabadságbehatárolása az milyen szinten valósul meg, és ez úgy mond a, hát mondjuk így, hogy akkor a demokratikus rendszerben meddig megengedett. Valóban itt a hátteret és ezt a történelmi fejlődési menetet is nagyon, de nagyon figyelembe kell venni. Én nagyon röviden összeszeretném foglalni, hogy ez a rendőrség, amit ugye te is láttál, meg hát mindenki más lát Japánban, a közbiztonság ugye a világon egyik legjobb, annak ellenére, hogy 120 milliós országból beszélünk, viszonylag kis területen, tehát, hogy működni tud a bűnmegelőzés, biztonságban élnek úgymond az emberek, azért ennek van egy háttere.

De hogy miről is van szó, én tényleg nagyon röviden, talán te is ezt már tudod, de a hallgató kedvéért is. Hát ugye a korai időszakokban itt klánok, stb. ők tartották úgymond rendbe a környezetüket.

A klasszikus és a középkori korszak az, amikor, tehát a császárság megalakulásával, amikor először már kinevezett hivatalnokok biztosítják a rendet, ugye a városokban is, és a nagyobb területeken. Ez a nyolcadik századtól a tizenkettedik századig terjed, azért, tehát, hogyha visszanézzük, nyolcadik század, tehát Európa is még a nyolcadik században azért hol volt, tehát rendészeti szempontból is. A nagy változás az a Kamakura korszak a tizenkettedik századtól a tizennegyedik századig terjed, hogy itt megjelenik ugye a szamurá, tehát mint társadalmi rend, társadalmi osztály, megjelenek a szamurájok, akik nem csak harcosok, tehát ők nem csak arra vannak predesztinálva, hogy a csatákban harcoljanak, hanem ők egyfajta rendfenntartók is.

És egy nagyot ugrunk az időben az Edo korszak, ami a tizenhetedik századtól a tizenkilencedik század közepéig tart, na hát itt van az, amikor egy fejlettebb rendfentartó rendszer alakul ki, mert hogy városi elöljárókat, ezek voltak a macsi bugyók, neveznek ki, ami rangot jelent, de emellé társul nyilván tevékenység is. Tehát ezzel azt akarom mondani, hogy ez nem azt jelenti, hogy mint egy polgármester, hogy ebből van egy-kettő, hanem ebből van sok, meg van a feladatuk. És még egy rendőrtiszteket is, Jorikiknak nevezett rendőrtiszteket is, csoportjukat is kinevezik, megalkotják.

Na most minden mellett a szamurájok továbbra is közre működnek, és itt van az, hogy ők mit csinálnak konkrétan. Tehát ugye a harcok mellett, amit az előbb is említettem, az úruknak a parancsát teljesítik, testőri feladatot látnak el, a váraknak az őrjáratai, őrszolgálatait is ellátják, és nem utolsó sorban polgári megbízatásuk is van. Többek között például az adóbeszedés, ez is egy nagyon fontos dolog, illetve az építkezéseknek a felügyelete.

Tehát ezek is mind-mind a rendfenntartását célozzák, hát ebben beletartozik nyilván a bűnüldözés is. És akkor utána a 19. század második fele, amikor a modern rendőrség, tehát a nyugati mintára kiépített rendőrség megjelenik.

Hát ez ugye a Meiji időszak, a modernizációnak az időszak, ami 1868-tól 1912-ig nyilván nem percre pontosan terjed, de a lényege az, hogy ez még egy emberöltő sem, tehát ez egy nagyon rövid időszak, ami alatt nagyon-de nagyon sok minden változik. 1874-ben megalapítják a rendőrségi hivatalt a belügyminisztériumon belül, tehát ezt európai mintára. Effektív az a hivatalos rendőrségük megvan, amit aztán tovább visznek a mai napig.

Másik dolog pedig itt a szamurályok. Hát ugye a szamurályok, mint társadalmi réteg megszűnik, ami ennek a rétegnek, hát ugye nyilván nem százos méretekben a társadalomban léteznek, hanem hát itt azért ez egy nagy tömeg, és nem csak az, hogy egy lelkisokkot okoz ez nekik, hanem nyilván egy anyagi, tehát egy életfenntartási hátrányba is kerülnek, hiszen elvesztették az eddigi státuszukat. Na most mi történik velük?

Hát nagyon sokan bevándorolnak, bekerülnek az új rendőrségbe. Tehát a szamurályok közül lesznek sokan rendőrök, hiszen megvan ehhez az alapjuk. Mi az alapjuk?

Hát az, hogy harci képzettségük van, fegyelmezettek, tehát mindaz a kulturális háttér, amit eddig felépítettek, az ugye ott van bennük. Ugye ez az etikai hatás, az, hogy a lojalitás, a kötelességtudat, és hát az embutizmust is ugye említsük meg, mint a szamurályságnak, lelki, meg tudatos háttér, tehát hogy hogyan álljanak dolgokhoz. Ez mind ugye nekik megvan, és ez rettentően hasznos az új rendőrségi feladatok ellátásához is.

És hát nem utolsó sorban a hierarchiájuk, ami a mai napig megvan, és amiről beszéltél, hogy most akkor ki menjen előre a liftben, hát ez a mai napig Japánban nem csak a rendőrségen belül, hanem szinte mindenhol megvan. A következő pedig a háború, ugye a második világháború, hát ugye előtte azt nagyon, mint ahogy más országukban is, és a rendőrség is nagyban részt vesz, ugye itt a politikai hatalom, a hatalmi koncentráció terén, és ugye a második világháború után az amerikai megszállás ideje alatt, 45 és 52 alatt az, ami megtörténik, ez a két de, tehát a demokratizálás és a de-centralizáció, ezt az amerikai demokratikus modellt próbálja ugye Japánba bevezetni, ezáltal a nemzeti rendőrségi ügynökséget, tehát a jelenkori ezt a készállásot felállítják, és ez tulajdonképpen az országos, központi irányítószerv.

De, hát ugye, hogy itt most de-centralizáció is legyen, prefektúra szintű rendőrségi rendszert is létrehoznak, tehát akkor úgy lehet elképzelni ezt, mint hogy egy polipnak ugye a teste lenne ez a tokiói ügynökség, és ugye a karjai pedig a vidéki, tehát prefekturális szinten lévő kisebb hivatalok, amelyeknek, és ez nagyon fontos, hogy azért autónomiájuk van. És még egy nagyon fontos dolog, hogy a civil ellenőrzés azért ott van, tehát ne koncentrálódjon azért a hatalom, hanem egy ilyen fék is ott legyen, elvileg egy ilyen civil ellenőrzésre ilyen közbiztonsági bizottságokat is létrehoznak. De azért meg kell jegyezni, hogy emellett bűven vannak kihágások, tehát én ezt azért szerettem volna csak tényleg így slágvortokban összefoglalni, mert hogy lássuk azt, hogy ami most itt létezik, az nem úgy egyszerűen csak lehullott ide a szigetsorra, hanem hát ők ezt úgy szépen apránként kiépítették.

Így a rendfenntartással kapcsolatban, a tanulmányodban te összeveted, van egy nagyon klassz táblázat, összeveted a magyarországi helyzetet számadatokkal a japán helyzettel. Ebben, tehát mielőtt átadnám a szót, hogy te hogyan látod, és hogy te milyen következtetéseket mondtál le ebből, én amit itt ki szeretnék emelni, ugye ez 2021-es adatokról van szó, az a százezer főre jutó bűncselekmények száma. Japánban ez 7129 darab, míg Magyarországon 1583.

Tehát még egyszer, százezer főre jutó bűncselekmény szám. A következő pedig a százezer lakosra jutó lopás, boltilopás, tehát ugye a kisebb dolgokat értjük. Ez Japánban 332 darab, míg Magyarországon 420.

Ezt egyébként én egy kicsit úgy csodálkozással olvastam ezt a számot, hogy 332 darab egész, tehát tényleg, ez baromi kevés. És az utolsó, amit szeretnénk mondani, hogy a százezer lakosra jutó rendőrök száma, és akkor itt van, hogy a hallgatók is nagyon-de-nagyon figyeljenek, mert hogy Japánban ez 374, tehát százezer lakosra 374 rendőr jut, míg Magyarországon 384 rendőr jut. Tehát magyarán 10 rendőr, 10 ember a különbség.

És Magyarország egy 10 milliós, vagy hát már kevesebb, mint 10 milliós ország, Japán pedig egy 120 milliós ország. Te hogyan látod, hogyan jön ez az eredmény?

[Héra Gábor]

Igen, nagyon érdekes ez a kérdés, mert ugye ez alapján az látszik, hogy nagyon leegyszerűsítve, hogy körülbelül a rendőri állomány körülbelül így lakosság aranyásán ugyanakkora, mégis sokkal sikeresebb.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így van.

[Héra Gábor]

És hogy még ezt fokozzam, ezt a fajta döbbenetet, mondjuk egy ilyen komolyabb bűncselekmény esetén, mondjuk egy másik országban...

[Yanagisawa Gyöngyi]

De várj csak, bocsáss meg! Azt mondod, hogy sokkal te sikeresebb, mármint a rendőr. Azt nem lehet feltenni úgy a kérdés, hogy esetleg az alapanyag, tehát magyarán a lakosság is, hogy is mondjam, jobb alapanyag Japánban?

Most ezt nagyon csúnyán fejeztem ki. Tehát, hogy úgymond akkor a lakosságot is fejjel kéne emelni.

[Héra Gábor]

Pont ebben a cikkben erről írok, hogy ha felszínen nézzük ezeket az adatokat, amiket most köszönöm, Gyöngyöng, hogy elmondtál, akkor ez lehetne a kép, amit mondtam, hogy milyen kb. ugyanannyi rendőr, lakosság aranyosan, végig sikeresebb a japán rendőr, milyen szuper, akkor nekünk a japán rendészeti modell másolására van szüksége és megoldhatunk minden problémát. Mondhatnánk akár ezt.

Főleg mondom, hogyha összevetjük mondjuk Amerikával, ez egy 2020-as adat, ahol mondjuk az emberőlések száma, megint csak százzer lakosra nézve, Japánban 0,25, Amerikában 6,52. Tehát akkor is nézzük, ez... Na mindegy, most nem kezdem el az összesúlytást.

Szóval, hogy ez nagyon vonzó, és hogy én pont nem számoltam ezzel, mielőtt Japánba mentem, de teljesen véletlenszerűen, ugye a kutatómunkanak ez a sajátossága, hogy még nem tudja az ember mindig, hogy hova jut el. Én eljutottam új terepre, hogy mondjuk ezt pont talán el is írtam, Tamaváros részben volt egy ilyen bűnmegelőzési akció, és utána még több ilyen helyre is elmentem, és ott figyeltem föl arra, ugye miért jó a részfelő megfigyelés, vagy miért jó a megfigyelés a kutatónak, hogy azért itt nem csak a rendőrség van egyedül, tehát nem csak a rendőrök azok, akik ebben a bűnmegelőzésben egyáltalán a bűnözés elleni harcban részt vesznek, hanem nagyon az ő szövetségeseik, azok azt kell, hogy úgy mondom, hogy nagyon sokan vannak. És hogy ezt elmagyarázzam, hogy miért mondom ezt, ennek a bűnmegelőzési akciónak a keretében a rendőrkapitánságon fiatalok először meghallgathatták a bűnmegelőzésért felelős munkatársnek, illetve a rendőrkapitánynak a beszámolóját, a kerületnek a helyzetéről.

Most ehhez már az kell, hogy ezek a fiatalok oda menjenek. Miért mennek oda? Mert vannak szülő-tanáregyesületek, vannak olyan egyesületek, amik pont a bűnmegelőzésért felelnek, vannak olyan szervezetek, amik az iskolában jelen vannak, és ők ott keresik és bátorítják ezeket a fiatalokat, tehát ők nemcsak besétálnak oda szombat reggel kilenckor, hanem vannak emberek, akik fontosnak tartják ezt a fajta munkát, ők meggyőzik, vagy bevonják ezeket a fiatalokat, akik aztán elmennek a rendőrkapitányságra, akik miután meghallgatták ezt az előadást, a rendőrökkel, és olyan szép szerintem, hogy a rendőrautóba beült, tehát az rendőrkapitányság épülete előtt felsorrakozott a teljes brigád, a fiatalok, a rendőrök, a különböző egyesületeknek a tagjai, és a fiatalok beültek a rendőrautóba, és körbejárták a kerületnek bizonyos pontjait, hol a veszélyes, mire kell figyelni, tehát, hogy van egy ilyen kis edukálás, figyelemfelhívás, és ezután a metroállomáson ezek a fiatalok, most már egyébként többen-többen is csatlakoznak hozzájuk, akkor ez az unokázós csalás indult el ott Tokióba, ami ugye Magyarországon is egyre több helyen fejüljek a figyelmet erre, tehát a fiatalok a metroállomásról kilépő, vagy odaérkező utasotnak, állampolgároknak, lakosoknak, egy ilyen kis tájékoztató anyagot adtak át, elsősorban persze az idősebbeknek, egyébként inkább érintettek, áldozatai lehetnek az ilyen típusú csalásoknak, arról, hogy mire figyeljenek. És hát azt gondolom, hogy nagyon más a kommunikáció, nagyon más a figyelemfelhívás akkor, hogyha egy fiatal, 12-13 éves, akár az unokája is lehetne, mondjuk vannak a járók előnek, tehát egy ilyen fiatal lép oda valakihez, kedvesen mosolyogva is ad neki valamit, hát valószínűleg inkább belolvassa, inkább figyel rá, mint hogyha most, inkább így magyar példától mondaná, egy lépcsőháznak a bejáratánál ki van tűzve egy üzenőfalra, hogy vigyázz, mert kiolvas el, nincs benne személyesség, nincs benne figyelés. Tehát, hogy ott figyeltem föl erre, hogy ez a bohán, az a bűnmegelődésnek ez a fajta rendszere, hogy mit tud, és akkor kezdtem el olvasni, és jártam utána ennek, és vettem még részt több ilyen eseményen, és akkor szembesültem ezzel, hogy valójában egy hatalmas nagy mozgalom van a rendőrök mögött, egy hatalmas nagy tömeg, egy olyan tömeg, amelyik ezt a fajta rendészeti munkát segíti, és akkor, hogy utána néztem, akkor azt láttam, hogy olyan, hogy te elmondtad a történetiségét, gyöngyi most a rendőrségnek, a rendészetnek, úgy ennek is megvan a történetisége, tehát, hogy itt is volt egy ilyen nagyon kifejezett kormányzati szándék arra vonatkozóan, hogy ezt a fajta mozgalmat megerősítsék, és egy számot szeretnék ezt mondani, ezt direkt kikerestem készülően a beszélgetésünkre, hogy a 2000-es évek felé volt egy ilyen nagy hullám, amikor nagyon meguglott a bűncselekményeknek a száma, és erre többféleképpen reagált a kormányzat, például úgy, hogy ebbe a bohán tevékenységekben résztvevő önkénteseket úgy bátorított, hogy ebben vegyenek részt, ami azt mondja, hogy 2003 és 2008 között 1227 százalékkal nőtt az önkéntesek száma. Ez bődületes. Nem az, hogy egyest vegyél, hanem tényleg ennyire, és hogy ez az emelkedés egyébként továbbment, 2010-ban már 2,8 millió ember vett részt ilyen tevékenységben, és hát ami a magyar szemmel irigylésre méltó, az az, hogy az önkéntesség ebben a történetben, ami azt jelenti, hogy nyilván van egy kormányzati szándék, nyilván ezt kell egy infrastruktúra, nyilván kell egy bátorítás, de hogy azok, akik ezekben részt vesznek, ők leginkább ezt önkéntesen végzik. Ahogy mondtad, a szamurályokat, akik beléphettek és rendőrök lehettek, például ezekben a tevékenységekben a már idős, a rendőrségből már kilépett, leszerelt idős emberek is tömegével vesznek részt, mint egy szerepetet van nekik, funkciót ad van nekik, közösséget ad van nekik. Tehát, hogy van egy ilyen rendészeti máz, bocsánat, ezt nem negatívan mondom, ez fontos, de hogy van közben egy nagyon erős, közösségteremtő erő is ebben a dologban, ahogy a 12 éves fiatal, az egyesület betartozóval, a 70 éves nagyinak adja át a tájékoztatóanyagot, szóval, hogy van egy ilyen erő.

[Yanagisawa Gyöngyi]

Visszautalnék oda, amit már ugye mondtunk, hogy Japánban az emberek többsége arra figyel, hogy a másik ember mit gondol róla. Tehát, amit mond az, hogy ez a közösségteremtés, meg azt, hogy akkor most részt vesz-e egy ilyen projektben, vagy egy ilyen feladatban, vagy egy ilyen programban, a mögött azért ott van az is, tehát nem feltétlen száz százalékban teljesen az ő saját szabad akarata, hanem az, hogy hát ha a szomszéd is ott van, akkor mit fog szólni, ha én nem vagyok ott. De hát ennek mindenféleképpen pozitív, így, amit mondasz, ez az 1200 egy néhány százalékos emelkedés, hát ez tényleg, ez abszurd, szóval ez rettentő nagy, és ez nagyon jó.

[Héra Gábor]

Rettentő nagy, és hát képzeljük el, hogy megint persze ez lehet egy ilyen értékvezérelt, hogy ennek örülünk, vagy nem örülünk, aggódunk, vagy nem aggódunk, de képzeljük el, hogy azok a rendőrök, most én nem tudom, hogy a hallgatóképpen honnan hallgatják ezt a műsort, mondjuk Magyarországon, Japánban, Amerikában, nem tudom hol, de hogy képzeljük el, hogy azok a rendőrök, akikkel mi találkozunk, egyébként Magyarországon, ugye teljesen más a rendészeti modell, itt kevésbé lehet az utcán találkozni rendőrrel, max.

rendőrautókat látunk, de hogy képzeljük el, hogy ezek a rendőrök nem egyedül vannak, tehát mikor tőlünk ellopnak valamit, hozzánk betörnek, tehát akkor ők nem egyedül csinálják ezt a munkát, hanem van egy csomó ember, aki ezt a munkát segíti nekik. Mondom ennek, vagy ismétlenem, ennek persze lehet egy ilyen negatív konnotációja is, vagy a kontroll és a megfigyelés, illetve meg Gyöngyö azt szeretném mondani, hogy szerintem, ugye erről megint nem állítom, hogy ez így van, mert ugye én két hónapig voltam ott, de előtte egy-két hónapig, utána egy-két hónapig ugyanígy kellett olvasni, hogy ezt megértsem, de mégis rövid ez a periódus, de azt gondolom, hogy ami még ennek a mozgalmaknak a sikerességéhez hozzájárulhat, az pont ez a fajta félelem, ami az előbb említett 2000-es évek környékén ez a nagyon megugró bűnözési arány, tehát nagyon sok bűncselekmény volt az előző évekhez képest, tehát hogy én ezt így megfogalmaztam, egyfajta ilyen morális pánik volt Japánban, ami azt jelenti, hogy nagyon féltek az emberek szociológiai, társadalomtudományi, kutatási eredmények alapján, ez így visszaköszön a bűnözéstől, a bűnözés elharapózástól, az ő biztonságok miatt.

[Yanagisawa Gyöngyi]

2000-es években mi történt olyan, ami kiváltotta ezt a megugrás, tehát hogy a bűncselekmények száma megnőtt?

[Héra Gábor]

Hát ez egy nagyon jó kérdés.