#33- MÁSODIK rész: Számomra egy út van, a kard útja!

#33- MÁSODIK rész: Számomra egy út van, a kard útja!

Vendég: Kovács András

[Kovács András]

Hát igen, most értünk egy olyan témakörhöz, nem biztos, hogy mindenki vevő rá. Tehát van az egyik materiális magyarázat, hogy persze rengeteg gyakorlat teszi a mester, gyakorlom, gyakorlom, kész, de nekem nem kellett megküzdeni sose a tudásért. Tehát nem, csak csináltam, és nekem ez jöttek le ezek a dolgok föntről, és én ahhoz, hogy én ezt ilyen minőségben készítsem a japán kardot, úgy ismertek el engem, hogy európai kiemelkedő kézműves vagyok, és vagyunk Európába 2-3-an, akik mi így vagyunk nyilvántartva, és ezt még múzeumon belül őrzik ezt az adattartalmat rólam.

Tehát ezt nem lehet csak úgy megtanulni. Tehát a tanítványaim vért izzadnak, hogy megtanulják az alapokat 5-6 év alatt, és akkor még kell 6-8 év, amikor azt mondja az ember, hogy na igen, itt már valamit tud, nagyon tud. Nekem megjött magától, minden jött magától.

Hát én ezt úgy gondolom, hogy egy inkarnáció által köszönhetem ezt a dolgot, hogy egy előző életbeli tapasztalat, és én most ugyanazt folytatom, csak most fogok kitejesedni, ebben az életemben én úgy gondolom, mert semmiért nem kell küzdenem. Tehát nekem minden szépen jött magától, és én hiszem ezt az egész dolgot, hogy ez ez így működik, hogy erről Japánban is meggyőzöttem, voltak rá utaló jelek, hogy ki vagyok, mi vagyok, és ezt megmondták ott is, hogy ez csak így nem jön kisújból, csettintve, hogy én ezt a tudást tudom. Tehát ezt akármennyit gyakorolhatom, akkor sem érhetnék el egy ilyen tudás szintet Európában, európaiként.

És én elmondtam ezt a verziómat, hogy egy előző élet reinkarnációjából adó dolog történnek ezek a dolgok, hogy én ennyi minden tudok a dolgokról. Tehát ez Gyöngyi, úgy kell elképzelni, hogy én 80 százalék kovács tudással mentem ki. Voltak persze néhány kérdőjel, mert európai ember vagyok, de ott van az a nagy, hogy akkor is megmarad egy-két dolog, nyitott kérdés, ami szeretnék megtudni élő embertől, és ebből adó dolog nekem kérdéseket kellett feltenni, amelyekre én választ kaptam, be is mutatták számomra, hogy ez hogy történik, és én azonnal ki tudtam utána vitelezni.

Tehát azonnal működött mindenféle próbálkozások nélkül maximális sikereket érek el.

[Yanagisawa Gy]

Ezeket a fogalmakat, ugye idáig is, ahogy beszéltél, rengeteg japánul mondod magát a fogalmat is, a készítésnek a metódját, rendben van, hogy magyarra is átteszed, hogy megértsük, miről van szó, de ezeket te honnan tanultad? Mert hogy amikor te ezt kezdted, jó pár-tíz évvel ezelőtt, akkor még nem volt internet. Meg én feltételezem, hogy most Magyarországon akkor még nem volt azért olyan könyvtára ennek a dolognak, hogy japán kardkészítés.

Ezeket te honnan sajátítottad el?

[Kovács András]

Hát ott kezdődött az egész, hogy nagyon gyerekfejjel találkoztam a japán karddal, és ez most kapcsolódik nyilván, amit most elmondtam. 11-12 évesen egy gyerek, tehát az adott kultúrájában él, ugye nem ismerheti, hiszen még az iskolás évek, 11-12 évesen még azért nem egyetemi szinten van. És nem, hogy más kultúrában legyek tisztában, főleg egy-egy ilyen dolgokban, de nyilván, mint fiú-gyerekként a puskák, kardok, tűzoltóautó, meg a tank, minden gyerek fiú-gyereket megfog, bármilyen kultúrában éljen is.

És amikor egy újságcikkben találkoztam a japán karddal először, és ott igazából csak annyi volt, hogy a szamurájuk fegyvere, de lövésem nem volt, hogy hol van Japán, mert nem szerettem iskolába járni, ez az igazság, nem annyira ragadott meg. Amit nagyon tudni kellettek, úgymond a ketteség, az ment. De nagyon nem törekedtem a tanulmányokba, mert inkább mindig barkácsolni szerettem.

De amikor megláttam a japán kardot, az magában ragadott a forma, és nem is tudtam róla lekattanni, mert csak azt kerestem állandóan, tehát próbáltam először csak fából kifaragni a japán kardformát, hogy úgy nézzen ki. És ez a bokken, az úgynevezett bokken, a japán kard, most egy 11-12 éves gyerekfejében, hogy tud megfogadni azt, hogy fából megcsináljam? És úgy hasonlít a kardra, mert nyilván azt hiszed, hogy fát könnyű volt megmunkálni, csiszoló papirokkal csiszolgatni, ne legyen szálkás, ne törje az ember kezét, de mégis úgy hasonlított, hogy na, az amit a újságcikkbe, ami mindig ki volt nekem terítve, hogy azt nézegettem, és az a bokken volt.

Ezért 12 évesen honnan a fenéből tudtam volna, és ösztönből jött. Utána nyilván elkezdtem a fémekkel foglalkozni, hogy fűrészeltem, reszeltem, kisebb-nagyobb sikerrel, nyilván azzal lehetetlen volt megoldani. El kellett telni évtizedeknek, hogy mikor aztán tűzzel kellett megpróbálni, és egyből nagyon könnyen ment apám segítségével, hogy megmutatta, hogy meddig kell felhevíteni a vasat, mikor olvad a kettő egyben, mert az ő nagyapja, az én dédnagyapám kovácsmester volt.

És apám ezeket látta gyerekként, eltanulta, megmutatta, és nekem azonnal még jobban sikerültek ezek a tűzihegesztések, hogy apám megmutatta, mint ő neki.

[Yanagisawa Gy]

Azt mondod, hogy a dédapád kovács volt, az édesapád pedig megtanulta tőle, de az édesapád már nem volt kovács.

[Kovács András]

Nem, nem, persze, hogy nem.

[Yanagisawa Gy]

Maga ez a tény, hogy egy ilyen foglalkozást, mint a kovácsmesterség, hogy az édesapád is eltanulta, nem mestersége, hogy a mesterségi szinten, hogy azt az eltanult dolgot továbbadja neked, már ez is azért valamilyen szintű intelligenciára, vagy én nem is tudom, mire utal, és hogy mégis annyira át tudta ezt neked adni, hogy akkor te elindulhattál ezen az úton.

[Kovács András]

Így van, így van. Tehát apám is gyerekként ismerkedett meg a szakmával, a nagyapjánál, mert ő nem is akart bemenni a műhelybe, ő csak télen ment be melegedni a nagyapja műhelyébe, és utána nem engedte neki a nagyapja, hogy csak nézelődjön, hanem befogta munkára. És ez jó pár alkalomból tevődött össze, amikor apám feladta ezt, mert hát nagyon nehéz munka, kovács szakma gyerekként, és neki ott azért a melegedésében kellett dolgoznia, és ezeket megtanulta.

Aztán utána ezzel sosem foglalkozott apám, soha. Meg be sem ment a műhelybe, nehogy dolgozni kelljen. De ezek megmaradtak benne, hogy mikor jó, hogy acélnak a felhevített színe a különböző megmunkálási folyamatokban, hogy nekem könnyebb legyen.

És amikor nekem apám ezeket a fogásokat megmutatta, ezek automatikusan mentek. Tehát már ott is egyértelmű volt, hogy kontakton van a kalapáccsal, az üllővel, az izzó, acéllal, mert ahogy dolgozott, ütöttem a kalapáccsal, úgy formáltam, hogy én akartam. Még kovács tanulók az iskolákban tanulják a fogásokat éveken át, hogy legyen belőlük valami, valamire fogható kezdő kovács.

[Yanagisawa Gy]

És akkor te miért nem lettél kovács? Mert hogy ugye te burkoló vagy, vagy hát azt tanultad, hogy akkor miért nem ezen a vonalon mentél tovább?

[Kovács András]

Azért, mert tudtam, hogy nem kardokat fogunk kovácsolni.

[Yanagisawa Gy]

De hogy miért nem kovács? Mint hogy kovács mesterség.

[Kovács András]

Nem, nem is akartam kovács lenni, mert én akkor még abba az időben, még csak reszeltem, fűrészeltem a fémeket, hogy egy kardforma legyen. Én akkor még nem is gondolkoztam kovácsolásba.

[Yanagisawa Gy]

Hogy ennyire benned volt, már a kezedben volt a fogás, hogy hát akkor adhatta volna magát, hogy te akkor kovács vagy, és akkor lettél volna kovács, és mellesleg még kardkovács is vagy. De hát nem így alakult.

[Kovács András]

Igen, de ez nekem egyszerűen eszembe se jutott, mert én a harminc éves korom után kezdtem el a kovácsolásba belevágni. Tehát én harminc év után már, amikor azt mondtam én is, hogy ez így nem jó, reszelni, fűrészelni.

[Yanagisawa Gy]

11-12 éves korodtól elindult ez a folyamat, és harminc éves korodig körülbelül ment az a folyamat, hogy te a reszelésen keresztül az édesapád megtanította neked, hogy na, kovácsolni is kellene, és akkor elindultál a kovácsolást.

[Kovács András]

Könnyebb lenne, így van. És így, utána innen alakult ki, és a létra fokokat ötösével szedtem fölfele. Ötösével a kovácsolásban, amikor tanultam kovácsolást.

[Yanagisawa Gy]

Ott maradok, és ott állok le, hogy 11-12 éves korban elkezdi az ember, és harminc éves, hogy közben, hogy a motivációdat azt hogy tartottad fenn? Mert általában az ember ennyi idő alatt, szóval azért az biztos is, hogy lanyhul.

[Kovács András]

Igen, mert azért, mert nem tudtam elengedni a sót, mintha a majom a lyukban megfogja a sót, nem engedi el, és nem is tudja kihúzni a kezét, mert megszorul a keze. Ugyanígy voltam én is vele, hogy egyszerűen nem tudtam elengedni a kardot, mert nem sikerült megcsinálom azt a kardformát, ami az előttem az újságcikkben volt. És sokáig meg volt őrizve az az újságcikk, és mindig próbáltam, és nem, és nem, és nem nyugodtam addig, amíg meg nem tudom csinálni.

És amikor már sikerült megcsinálni, akkor még már azért nem, mert onnan már tökéletesedni akartam. Nekem az első kardom 1999-ben sikerült, amire azt mondtam, hogy igen, megérkeztem, ez a szamurájkard. És innen kell próbálni, hogy minél jobban erre hasonlítson, és utána meg már a napjainkban is van, hogy nem elégszek meg azzal, amit leteszek az asztalra, mert folyamatosan a tökéletesedés, a tökéletesedés útját gyakorlom, hogy még tökéletesebbet csinálj, mert mindig van tökéletes.

Tehát nincs olyan, hogy tökéletes, mert nem mondhatjuk azt, mert akkor bevégeztük.

[Yanagisawa Gy]

Ennek a kardnak, amire azt mondtad, hogy akkor ezt úgy leteszed magad elé, a kezdetektől eddig ennek a kardnak az elkészítőséig hány év telt el?

[Kovács András]

Így van, hát most vagyok 55, 25 év.

[Yanagisawa Gy]

Na most 25 év, tehát azért az rengeteg idő. És ez nem jutott eszedbe, hogy ki mész Japánba, és oda mész egy mesterhez, és megtanulod tőle?

[Kovács András]

Ez nem így működik. Tehát azért azt azért tudjuk, vegyük figyelembe, hogy ez nagyon sokáig nagyon becsben volt tartva Japánba, nem adták ki. Nagyon ritka volt, ha egy dokumentumstáb be tudott jutni egy műhelybe, évekig kilincselt egy tévétársaság, vagy egy japán, nem is egy magas szintű kovás műhelybe, de eljusson, akkor a japán kard születik, mert nagyon sokáig titokban tartották a japánok a tradíciójukat, és nagyon lassan is nyitottak, nagyon modernizálni kellett, amerikanizálódni Japán társadalmi részén, nagyrészének, hogy beengedjék a külső kultúrát, hogy akkor mutassuk meg, hiszen attól, hogy megmutatjuk, hogy hogy készül, attól még nem tudják ellopni, mert alapban nem japán földön születik meg egy kard, nem fogadják el japánnak.

[Yanagisawa Gy]

Ebben most sokat változott a dolog, és érdeke is tulajdonképpen Japánnak, hogy a világ széles részein ismerté tegye, és pont emiatt kardkovácsok is azért külföldön is tartanak ilyen úgymond workshopokat, modern szóval élve, sőt, mi több most már vannak, ez az úgynevezett kardkovács turizmus is beindult külföldről, Amerikából, meg mindenhonnan, pontosan az olyan érdeklődők, minthogy te is, hogy el tudnak menni, például Gifu-ban, Tókiótól, nincs ez annyira messze, de ott például egy Yoshida Masaya nevezetű kardkovács létezik, aki kifejezetten erre szakosodott, hogy külföldieket fogad be, és akkor azt mondja, hogy ő is ugyanígy, tehát a Tamahagane készítésétől kezdve, és akkor két hét például, vagy három hét, hogy nyilván mennyire részleteiben adja át ezeket a dolgokat.

Akik ugye oda mennek, azok azért nem a teljes nulláról, tehát ők is azért valamennyit már próbálkoztak. Egy ilyen úgymond turistaút után, valóban ők azért megcsinálják ezt a 30-60 centis vakazasijukat, és akkor tényleg boldogok. Nekem csak azért jutott eszembe, hogy 25 év, szóval ugye ez rettentő sok idő.

Hogyan lehet úgy megtanulni, hogy nincsen ott az a mester? Itt Japánban is úgy indul a dolog, hogy több év az, hogy ugye a mester mellett, mondjuk az ülőn üti a vasat. A készség fokára kell emelnie azt, hogy milyen erősséggel, hogy már ne gondolkozzon, hanem ugye az már tényleg zsigerből jöjjön.

Na most, hogyha ez nincs ott valaki, aki ezt mutatja, mondja, tehát ez nem egy szöveg, egy írás, akkor nem lehet megtanulni. Igen, nem lehet megtanulni, és ez egy kicsit olyan nekem, hogy is mondjam, hogy lehet, hogy egy buta hasonlat, de nem tudom, valaki dél-amerikai voodoo babákat szeretne készíteni, mert az a vágyálma, és akkor ugye kikeresi annak a módját, és akkor elkezdi készíteni, csinálni, de hogy az mégsem lesz ugyanaz, dél-amerikai voodoo baba készítőt csinál. Te akkor egy magyar-japán kardkészítő vagy.

Így lehet akkor megfogalmazni.

[Kovács András]

Így van, így van.

[Yanagisawa Gy]

Ennyi időt, ekkora energiát belefektettél, szóval ez tényleg elképesztő, és baromi tiszteletre méltó, hogy tényleg ezt így Magyarországon te csinálod.

[Kovács András]

Egy példát mondanék, tehát ez, hogy igen, pont amiről beszélsz, tehát amikor kimentem Japánba, meghívás alapján, én megjelöltem, hogy melyik mesterhez mennék, és oda azért csak úgy nem lehet bejutni a Yoshindo műhelyébe, és vittem magammal Tamahagane rögöt, és én csak azért vittem, hogy megmutatni, én ebből dolgozok, én készítem. Hát a Yoshindo mester földobta azonnal a pöttyös labdát, hogy hát akkor ebből csináljunk valamit, van-e kedvem hozzá, gondoltam magamban, hogy a viharban-e. És akkor elkezdtük az anyaggal, hogy dolgozni, de van a Yoshindo mesternek az öccse, a Soei Yoshihara, Kunie, ő sajnos már tavaly májusban elhunyt, gégerákban, és ő a Nemzeti Tatara Bizottságban valami elnökségi tag volt, és alapanyag szakértő, és ő megvizsgálta az alapanyagomat, és így a küllemre, súlyra, mindenre kiválónak találta, szikrapróbákkal ellenőrizzük mindig a széntartalmat, az a legjobb módszer, de mindenhol, tehát a fél megmunkálásban, a világon a szikrapróba határozza meg, szemre az első vizuális hatás, vagy jó anyag, vagy nem jó, vagy elmegy kategória.

És akkor ő megnézte a Kunie az anyagomat szikrapróbával, ledöbbent, hogy nagyon kiváló, de sőt, túl szenes, ezek az alapanyagok rendre módra széttörnek az üllőn, mert túl sok a szén benne, nem tud összegyúródni, nagyon magas főfokon nem tudjuk összekalapálni, mert darabokra fog törni, rideg állapot darabokra törik. Én mondtam, hogy lehetetlen, mert én otthon ezekből dolgozok, én csak levettem a polcról az anyagkészletből egy rögöt, dobtam a bőröndbe, és szálltam fel a repülőre.

[Yanagisawa Gy]

De hogy ez egy kiváló európai minőség, amiről eddig is beszéltünk, hogy alapban jobb az európai, mint...

[Kovács András]

De én kínaiból dolgozok, nem európai.

[Yanagisawa Gy]

De ez is a kiválóbb.

[Kovács András]

De a szén, a szén, az mindegyik európai alapanyagban van beredukálva, beleöntve, kohászatilag, vagy japán alapanyagban, a túl magas széntartalom nem engedi a megmunkálhatóságát az acélnak. Darabokra törik, elhevítve, és ha elkezdik kalapálni, darabokra fog törni az üllőn. És hát én mondtam erre, hogy nem.

És mindegy, megtörtént az esemény, hogy fel lehet hevítve, és rám bízták, hogy akkor törik, én törjem össze. Kezembe nyomták a nagy kétkezes kalapácsot, és ahogy itthon a megfelelő ütés erővel elkezdtem bedolgozni, bedolgozni, tágra nyíltak a szemek a a josindó mesternek is, az öccsének is, és egyszerűen legyűgöztem őket, hogy ez az alapanyag nem hullik darabokra. És kellemes meglepetés.

Utána már még kettő tanítvány becsatlakozott, hárman ütöttük már nagy erővel az alapanyagot, és nem tört szét, hanem szépen bemunkáltuk. És ott szívből gratuláltak, hogy nem akármilyen alapanyagot hoztam, és ott mondta a kunié mester, hogy aki meg tudja csinálni a saját alapanyagát, ott kezdődik a kardkovács. Itt Japánban is, mert nagyon sokan kész anyagot vásárolnak, nem beszélnek a gyártársával, mert nagyon nehéz megtanulni.

És hogy én ezt tudom, ez egy nagyon nagy dolog, hogy én ezt tudom. És másnak már úgy hívták össze ott a társaságot, hogy én itt nem turista, nem vendég vagyok, hanem a Yoshindo-den iskolának a tiszteletbeli tanítványa, és bármi kérdésem van, megtanítják, mert látják rajtam, hogy én nem akármilyen tudásra jöttem ide, és kitüntetnek a bizalmukkal, hogy ami nem tudok esetleg, ők bemutatják és elmagyarázzák nekem. És innentől kezdve zajlottak az események, és így be az iskola tulajdonképp magába.

[Yanagisawa Gy]

Most ezt gyorsan mondjuk el itt a hallgatóknak, hogy Yoshihara Yoshindo, hogy ő egyáltalán kicsoda. Azért, mint ugye én is említettem az ő nevét, ő lenne a legnevesebb ma élő kardkovács.

[Kovács András]

Az egyik, igen, az egyik. Az egyik legjobb, igen.

[Yanagisawa Gy]

Én egy 2017-es Mainichi Shimbun cikket olvastam róla, és ebben a cikkben őt így nevezték. Hát, nyilván mások is vannak nevesek, de ez a cikk őt a legnevesebbnek tartotta, csak azért is, mert hogy talán azóta meg is kapta, de hogy élő nemzeti kincs.

[Kovács András]

Nem, nem kapta meg.

[Yanagisawa Gy]

Tehát 2017 óta akkor még nem kapta meg, de hát várományos, bármikor megkaphatja, tehát ennyire tiszteletben tartják itt Japánban is. Egyébként egy kicsit olyan fanatikusnak tartják, olyan DYI-os, tehát ő mindent megcsinál magának, ha valamire szüksége van, mindent megbarkácsol magának emiatt is, de egy abszolút zseni. Több mint 500 kardot készített, ő egyébként Tokióban született, és a nagyapjától tanulta ő, és ez is egy közös veled, tehát ugye ő már gyerekkora óta elkezdte ezt, és 39 éves volt, amikor megkapta a Kardkovács mesteri legmagasabb rangot, amit itt Japánban meg lehet kapni, tehát 39 évesen ő a felülvizsgálatot nem igénylő bizonyítványt kapta meg.

Magyarán mondva, az ő munkáit már nem kell felülvizsgálni, hát ő vizsgál felül már másokat, és amint az imént is mondtam, hogy élő nemzeti kincs várományosa, egyébként neki hat tanítványa van, és ő is egy olyan személyiség, aki külföldön is terjeszti tanítja a kardkészítést, és még egy érdekesség, hogy Amerikában is a híres múzeum, a Metropolitan Museum of Art is felvásárolta a munkáit, és egy utolsó pikantéria, hogy érdekes módon jelenleg a kard kiállításokat, nem csak az ő kardjainak, hanem úgy ámblok a kardkiállításokat, a japán nők nagyon szeretik látogatni, ebből is a fiatalabbak, fiatalabb japán nők.

Na most, az, hogy te kijutottál Japánba, azt is ugye mondjuk el, ez 2023-ban volt, és te két hétre kijöhettél ide a Tokio TV közreműködésével. Tokio TV-nek van egy műsora, ami arról szól, hogy a világ minden tájáról olyan külföldieket hívnak meg Japánba, akik a japán kultúra valamilyen ágazatában kiválóságok, és lehetőséget adnak számukra, hogy itt Japánban találkozhassanak egy mesterrel, bemutathassák a tudásukat. Tehát ennek a műsornak a keretei között jártál te Japánban.

Én azt azért meg szeretném gyorsan kérdezni, hogy mik voltak a te elvárásaid? Tehát az indulás előtt te hogyan képzelted a mestert, és amikor tényleg találkoztál vele, és letelt ez a két hét, akkor milyen érzéseid voltak? Az elvárásaid, vagy az elképzeléseid, és a tapasztalás?

[Kovács András]

Hát így kedves Gyöngyike, itt nem volt elvárás részemről semmi.

[Yanagisawa Gy]

Tehát egy elképzelés biztos, hogy volt, hogy kicsi, nagy, erős, ügyes, mert az ember mindig elképzeli azért.

[Kovács András]

Igen, igen, mert számtalan filmet láttam Josindó mesterről régebbi, filmeket, mostani filmeket, ilyen kis dokumentumfilmekre gondolok, tehát nem csalódtam, tehát én ugyanazt kaptam meg, mint amikkel találkoztam, viszont ez a műsor arról is szól, hogy igen, hogy eljutni a kívánt mesterhez. Én nem gondoltam, csak max gondolom, hát lesz egy-két nap találkozási lehetőség vele, mert nagyon elfoglalt mester, és örülök, hogy egy-két napot rám szemben tudunk beszélgetni. Az, hogy dolgozni együtt, követelte a tévé, hogy vigyek ki ruházatot, vigyek ki néhány szerszámot, mert a tévé szeretné személyesen fotózni, videózni a szerszámaimat az ő szemszögükből, de ez a beetetés volt, mert minden titokban volt, semmiről nem tudtunk részleteket.

[Yanagisawa Gy]

De akkor mégsem volt beetetés, mert mégis ez történt, nem?

[Kovács András]

Mégis ez történt, csak nekem így mondták, hogy vigyen, mert hogy majd ők csinálnak stúdiófelvételeket. Nem is történt ilyen, nem voltunk stúdióba, hanem Josindó Mesternél voltunk, és én azt hittem, hogy egy-két nap, meg aztán még kérdeztek, hogy hova szeretnék elmenni, de persze elmennék Narába, az őzikéket megetetni, a Fujihoz, ide-oda, tehát több ilyen japán színhelyet adtam meg, hova szeretnék eljutni, körülnézni, és hogy ezzel el fog telni ez a két tartalmas hét. Hát ez mekkora dolog, mert így szoktak lenni, de az, hogy álmomban nem gondoltam volna, hogy ez a két hét arról fog szólni, hogy Japánból semmit nem látok.

[Yanagisawa Gy]

Hát akkor nem turistaút, hanem ténylegesen a műhelyben te dolgoztál.

[Kovács András]

A szálloda és a műhely közötti taxival 10-12 perc alatt mentünk oda-vissza, láttam nappal, azt a ugyanazon útszakasz meg este, kivilágítva, és igazából semmi, meg a shinkanzárról, mikor mentünk Okoyama-ba, az Osafune-i múzeumban, tehát ennyit láttam Japánból, semmi többet, tehát és ez egy nagyon nagy dolog volt, hogy a mester így foglalkozott velem, hogy adta a tanítását, és meg a kardokat mutatta, meg régi család olyan darabokat is, amely még a médiában se szerepel. Tehát olyan darabokat húzott elő a szekrényekből, hogy én teljesen levoltam taglózva, olyan bizalmas volt.

Először csak egy-két kard mutatott az első találkozás első órájában. Aztán egy hét később meg olyanokat vett elő, hogy hú, mondom, ilyet tényleg csak múzeumi körülmények között lehet látni, de vitrinben. Nem, hogy a kezembe veszem, és beszél róla, szakmailag, szakmázra beszélt róla a kardokról, hogy mikre kell figyelni, meg nekem is mikre kell figyelni.

És tanított, folyamatosan tanított, plántálta belém, és ahhoz, hogy megragadjon bennem ez a tudás meg, amit a műhelyben is mutattak, amikor mutatták, én beleéltem magam nem úgy, hogy nézem és hallgatom, meg értelmesen borogatok, mint 10 emberből 20, hanem én úgy éltem bele magam, hogy elképzeltem, ahogy ők mutatták be, hogy én is csinálom velük, mert akkor az megtörtént. Már a testem, elmém emlékezni fog bármilyen szituációba, hogy én elképzeltem, hogy ugyanúgy csinálom mint azon által, hogy mutatták. A valóság ez volt.

És ezeket én elképzeltem, és ha hazajöttem, én automatikusan ezeket gyorsan gyakoroltam és csináltam, és semmi csalódás nem volt, de nyilván voltak olyan fogások, amit utánuk ott a műhelyben is tudtam megmutatni, hogy én tényleg átvettem és értem azt, amiről beszélünk. És ez tényleg egy nagy dolog volt a Tokio TV által, hogy ez létrejött.

[Yanagisawa Gy]

Volt egyébként olyan megdöbbenésed, vagy rácsodálkozásod, hogy mondjuk te egy munkafolyamatot valahogyan csináltál eddig, és ezt ők másképp csinálták? Rábólintottál, hogy hát igen, akkor ez mégiscsak jobb? Vagy volt-e, vissza fordítom, hogy te ezt másképp csinálod, mint ők, és a te megoldásod lenne a célszerűbb, vagy a hasznosabb, vagy a jobb?

[Kovács András]

Nem volt ilyen, nem volt ilyen. Ugyanazokat az életszerűségeket tapasztaltam a műhelyben, mint nálam is, tehát az ember alakítja az acélt, és azért nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és jönnek be szakmai mallőrök az anyaggal kapcsolatban a azonnali cselekvő képesség, hogy azonnal korrigálni, hogy te is mondtad igen, ugyanúgy az én műhelyemben is meg vannak ezek, ugyanúgy az önműhelyben is, hiszen ugyanolyan vasanyaggal dolgozunk, acélanyaggal, és az a gyors rátermettség, hogy azonnal korrigálni, hogy nem tétovázni, század másodperc alatt dönteni.

Ami a legmegdöbbentőbb volt, amit nem tudtam megélni az életembe, az az igazi jakiire, a hőkezelés. Ugyanis amikor kamerák filmeznek egy hőkezelést Japánba, nem a valóságos színkép jön le a kamerák keresztül, mert nem tudják a kamerák rögzíteni a pengének a valóságos szín hőmérsékletét, amikor föl van hevítve. És én két hőkezelésen vettem részt, amit a Josindó mester csinált, és ott én nekem a retinámba beégett az acél színe, hogy milyen a valóságos szín felmelegítve a penge ahhoz, hogy a megfelelő eredményt elérjük.

Na ez nekem egy kis, ez folyamatos egész életemben eddig egy kísérleti stádium volt, mert ez valami miatt nem úgy állt össze, de miért? Hát a kardnak itt adunk lelket. Hát teremtünk ilyenkor.

Hát az ember teremt, de ehhez kell ám egy bejárati kulcs, hogy kinyissam azt az ajtót. És ez ez volt, hogy amikor Josindo mester mutatta, hogy milyen színre kell felhevíteni az acélt, milyen a víznek a hőmérsékleten megérinthettem, belenyúlhattam, és ez olyan kulcsfontosságú volt, hogy ez most már nekem be van húzva, és én így csinálom a hőkezeléseket, és olyan brilliánsok a hőkezeléseim, hogy tanulmányozom a saját hőkezeléseimet, a kész munkámon becsiszolva, hogy teljesen másképp jelenik meg a hamon, mint amit eddig is megtanult, csak most nagyon művészi, egyre komolyabb és komolyabbak, és a feleségem ebben laikus, de látja az óriási külön távolságokat kilométerbe. Tehát, mintha mondtam, hogy több ezer kilométert felgyorsultam volna, akkorák a távolságokat a kiutazásom előtt, meg az utáni állapotomhoz képest. Na ez döbbenetet váltott ki bennem, hogy ezt személyesen megtapasztalhattam.

[Yanagisawa Gy]

Tanultál-e egyébként tőle a kardkészítésen kívül még mást is? Vagy a vele való találkozás benned még milyen élményt?

[Kovács András]

Egy nagy lecsendesülést hozott bennem, a nyugalma, a végtelen nyugalma, a türelme, ebből sokat tanultam, mert akárhogy imádom a japán kultúrát, én akkor is egy európai maradok, meg azt is szeretnék maradni, mert ennek születtem. Tehát én nem is cserélnék, én örülök, hogy magyar vagyok, én nem cserélnék, hogy japán legyek, mert nekem így jó, én így érzem a lelkem, így érzi jól magát a testemben. És nyilván az ember sokkal inge ült ebben Európában, mint Japánban, tehát nincs meg ez a keleti szellemiségnek ezen része.

És azt a lecsendesülés, azt a végtelen nyugalmat, ami belőle áradt, színe sugárzott belőle, ezt így nagyon jó volt átvenni, és sokkal megfontoltabbak a napi cselekedeteim is sok esetben, mint eddig voltak. Tehát próbálom azt a nyugalmat magamból én is kiengedni, ami ennek tulajdonképp kell lenni az emberi mentalitásnak, és ez nagyon nagy kellemes hatást gyakorolt rám minden egyes nap, amikor a környezetében voltam.

[Yanagisawa Gy]

Egyszer voltál, ugye, akkor Japánban, egyszer jártál, tavaly, tehát 2023-ban. Tervezel egyébként még utat Japánba?

[Kovács András]

Természetesen benne van a bakancslistában, hogy még el kellene menni Japánba. Főként még a történelmi nevezetességeket is meg szeretném nézni, de azt már nyilván turista uttal is be tudom zárni. De mindenféleképp tervezem, hogy Yoshindó mestercintén meglátogatni, hiszen nyílt útlevelet adott nekem, hogy bármikor mehetek hozzá, értesítem időbe, megbeszéljük az időpontot, neki is jó legyen, nekem is jó legyen, és akkor nyilván alkalmazkodik, mert én megyek ki, akkor alkalmazkodik azon időtájra, hogy tudna fogadni, akár több napra is, és tovább lehet ezt a szeánszot folytatni, a tanulást.

Mert itt nincs olyan, hogy megtanultunk valamit, ő maga mondta, hogy egy emberöltő kevés, hogy ténylegesen mindent el tudjunk sajátítani, ahogy kell a kardkészítésben.

[Yanagisawa Gy]

Japánon belül a kardkészítésen kívül az egész filozófia, az egész kultúra, a háttér, minden téged érdekel, de van-e még olyan valami terület, ami kifejezetten érdekel? Hiszen van neked ugye egy japán kerted is. Ezt nem tudom, ezt is saját magad építetted, tehát ilyen hasonló módon, hogy beleszerettél, és akkor láttál egy képet, és akkor megépítetted, vagy itt volt valami más segítséged is.

Tehát a kérdésnek az első fele arra irányul, hogy van-e még olyan területe a japán kultúrának, ami még kifejezetten érdekel. A második rész pedig, hogy a japán kerted, ez hogyan épült meg?

[Kovács András]

Hát a japán kert az úgy jött létre, hogy elkészültek a kardjaim, és csináltam vágáspróbákat, hogy azért legyen egy megfelelő szép környezet. Tehát azért, mikor megépítünk egy kertet, akkor csak egy kertváz van tulajdonképpen. Meg volt a nagy csalódás, hogy hú, szép lesz ez, majd tíz-húsz év múlva, de hát én holnap után szeretnék vágást tesztelni a karddal.

Dehát mindegy, akkor úgy csináltam, hogy mégis az a japán kertnek a váza megvolt, és interneten rengeteget kutakodtam, hogy hogyan kialakítani, egyáltalán miről szól a japán kert, és akkor próbáltam egyet másolni. És hát azt láttam, hogy ez ilyen idő, tehát ez is egy művészet, tehát essel nulláról fog hirtelen puff, szempillantás alatt kitejesedni. De nem baj, jó volt az a környezetben vágni a karddal a gyékényköteget, az omotét, és mégis a felvétel vagy fotó készült, akkor azért mégis egy impozánsabb háttér volt.

És tehát ez így kellemes érzéssel töltött el, viszont utána az is, hogy amikor foglalkoztam, amikor öntözgettem, locsoltam, neveltem a füvet, nyíltam a füvet, gyönyörű volt minden, be volt fésülve minden fűszál, mert a japánban nyilván a környezet miatt, hogy a párásabb, véghajlata, az óceáni légáram, mohák vannak a japán kertekben. Hát ez itt nálunk felejtős Európában, mert nagyon melegek vannak, meghal a moha csak őszt, tél, tavasz, azt nyáron megszárad, utána híre, ha ma nincs a mohának, és így nyilván pázsittal kell ezt helyettesíteni. És hát ez szép volt, hogy gyönyörű zöld mindig ellenbe a mohával, és egyre jobban belemélyültem a japán kertbe, és egyre jobban alakítgattam, tehát az elsőhöz képest, mire kialakult a végleges forma, 25-ször átépítettem a kertet.

[Yanagisawa Gy]

25 ez megint egy ilyen varázsszám, Igen, mert úgy 25 év a kardkészítés is. Hány év kellett a japán kert megépítéséhez?

[Kovács András]

Hát igazából mostmár 18 éves a kert.

[Yanagisawa Gy]

Ebbe is akkor bőven beletettél időt. Itt nincs kertépítőt, nincs senki, aki ott áll melletted.

[Kovács András]

Na most mondom a slussz poént ezt a japán kerttel kapcsolatban, hogy én nekem, és hát tényleg azért készült, hogy a kardokat teszteljem, utána az már szükségtelenné vált, mert utána már nem azért csináltam a japán kertet, hogy a karddal vágjak benne, és nem is vágtam, csak nagyon ritkán tévéfelvételeknél a tévéket vértem, a japán tévéket vért is vágtam, de amúgy meg nem szoktam. És ott is a formáknak a kialakítása, mint a kardnál, hogy a kertemet szépítgetem, csinálgatom, és összevontam a kettőt, a kertépítést, a kardkészítéssel, hogy itt is a gyönyörű formák, a letisztult formák, mert ha a kertben megtalálom a letisztult formákat, a kardban még könnyebb lesz, de ha a kardban megtalálom a formákat, a kertben az megint egy jó alap a kardkészítés, és ez óta-vissza működik. És amikor aztán egyre jobban nyílt az internet, hát akkor látom, hogy a legnagyobb neveknél, japán kardkovácsoknál a műhely körül milyen gyönyörű japán kertjeik vannak, amit ők maguk gondoznak.

Jó, persze be lehet mondani, hogy véletlen, mindenre lehet mondani, hogy véletlen, mert a véletlen nem kell megmagyarázni. De ha belegondolunk, miért van ez? Nem tudnám így véletlennek betitulálni.

Ez egy ilyen sorszerű valami, hogy szükségünk van rá, hogy ez nálam is ugyanúgy kialakult, mint ahogy náluk ez automatikus volt. És semmi információ nem volt erről.

[Yanagisawa Gy]

Arra nem gondoltál esetleg, hogy a Japán TV-nél bejelentkezel, hogy te kertet is építesz, és akkor esetleg szervez neked a Japán TV egy olyan útat is, ahol egy neves kertépítőnek a tanácsait is kikérhetnéd, és akkor megkérdezhetnéd tőle, hogy miért van az, hogy a japán kardkovácsoknak csodálatos kertjeik is vannak.

[Kovács András]

Nem, mert számomra egy út van a kardútja, és azt nem keverem mással. Azt én az mellett kitartok a legnagyobb hűséggel, a kert az másodlagos, de imádom. Csak egy ilyen szellemi, testi megnyugvás.

[Yanagisawa Gy]

Ezt is mondtad egy interjúban, hogy a kertedbe szeretsz embereket hívni, illetve például a megrendelőket is hívod oda másokat is, mert hogy ott rögtön megtalálod a közös hangot. Számodra mi ez a közös hang, ha találkozol valakivel?

[Kovács András]

Hát az, hogy mikor bejön egy ember a rohanó életből, feszülten idézőjelbe, ott mikor belép a kertbe, akkor rögtön megnyugszik. És ez látszik az arcvonásaikon.

[Yanagisawa Gy]

És mindenki megnyugszik?

[Kovács András]

Mindenki, kivétel nélkül mindenki. Mert a japán kertnek az a különlegesség, hogy télen ugyanolyan gyönyörű, mint amikor nyáron lombozatban van. Mert a szép elrendezések, a szép formák, az örök zöld szép kialakított forma tervezett növényeket, az télen-nyáron egyformán gyönyörűen pompázik.

És ezt a rohanó világban az emberi szem hiányolja. És amikor belép egy nagy nyugalmi zónába, akkor ott lecsendesedik hirtelen. És akkor elkezdünk beszélgetni, beszélgetni, és csak úgy megyünk a műhelyt megmutatni neki.

Tehát először a kertbe, és ott én kalauzolgatom, és így terelgettem a kertészkedésnek az örömeibe, kihívásaiba, hogy lássa azt rajtam a megrendelő, hogy ezek mind-mind művész vonások, mert anélkül nem is lehetne csinálni. Tehát, hogy ez mennyire fontos a japán kultúrában ezt is így ápolni itt Európába, mert akkor már megismer bennem mást is, nemcsak egy karkészítő, hogy hallott rólam a szép kardok, etc., látta is a gyönyörű kardok, de azért belelát, hogy itt azért kicsit több van ebbe a művészeti ágba, a karkészítésbe, hogy itt egy gyönyörű kert is, és hogy látja a minőséget, itt is lejön rólam, hogy én ezt is milyen magas szinten művelem, mert nem egy összecsapott kertről beszélünk, hanem meg van komponálva.

[Yanagisawa Gy]

Most már én gondolom, hogy felesleges is a kérdés, hogy a kertész is vagy. Te magad metszed és tartod abban a formában a fákat, mindent a japán kertben, ahogy kell.

[Kovács András]

Így van, és én azt szoktam mondani a látogatót, a minden látogatói csoportnak ezt szoktam mondani, sosem felejtem el, hogy a kert az olyan, mint a kertésznek a lelkének a kivetülése. Ahogy látjátok a kertet ebbe a pompájában, ahogy ragyog, az az én lelkem. Kitárulkozása, hogy én ilyen lelkivilágú ember vagyok, és a kertben mutatkozik meg elsődlegesen, és nem a kardjaimban, azok fegyverek.

Akárhonnan is nézzük, a kert az egy nagyon közös pont az emberiség életében is, mert a szépet mindenki nagyon szereti, főleg, ha meg is tudja tenni, meg tudja valósítani, vagy valósíttatni kertészekkel, de ha főleg az ember maga csinálja, akkor önmagát adja abba a kertbe, ami ott meg van komponálva, hogy ez vagyok én, ez a Kovács András. És akkor látják a kertnek ezt a gyönyörű varázsát, a növényvilágban, mert a magam kedvére készítem, bár mindig ott van a kis kedves feleségem, hogy neki csinálom mindig, hogy neki kedveskedjek a kert szépségével. Én csak a kis kertésze vagyok neki.

[Yanagisawa Gy]

Tehát akkor mind a ketten azért élvezitek ezt a kertet?

[Kovács András]

Hogyne, persze.

[Yanagisawa Gy]

Eszembe is jutott a kérdés, amit az imént mondtál, mert hogy ez a te kerted, ha valaki ránéz a kertre, akkor felismerheti a kertészt is, mert ez a Kovács András kertje. Ugyanez elmondható a kardjaidról is? Mi az, ami megkülönbözteti egy másik Kard-Kovács kardjától?

Valamiben kell, hogy legyen valami egyedisége, ha jól értem.

[Kovács András]

Így van, tehát elsődlegesen, amikor ránézünk egy kardra, az általában hüvely és markolatját látjuk, tehát nem látjuk a pengét magát, mert a kakén van az állványon. Tehát ha ránéz valaki egy kardra, és ha követi a munkásságomat, nyilván mert ahhoz meg kell ismerni, tehát tanulmányt kell végeznie rólam, hogy én milyen kardokat adok ki, mik azok a stílusvonalak, és ő már, akik nagyon követik az én dolgaimat, az én munkásságomat, ők már a külleméről megmondják azt, hogy ez csak egy Kovács András kard lehet. És amikor kihúzzák a pengét, akkor meg már megint árulkodnak a jelek, hogy ez megint a Kovács Andrásnak a stílusjegyei vannak, a pengén a hőkezelési vonala, minden része az az én munkáimra hajaz, és ha leveszük a markolatot róla, minden általam kiadott pengém, be van szignózva a nevemmel japánul.

És akkor ott már meg ismerik rögtön, ott már egyértelmű az aláírás.

[Yanagisawa Gy]

Tehát akkor ha profánul össze szeretné foglalni az ember, akkor Japánban vannak különböző irányzatok, iskolák, a kardkovácsolásban is, mint ahogy mindenben is, és te Magyarországon megalkottad a Kovács András irányzatot. És hogy ugye ez egy megismételhetetlen, utánozhatatlan, illetve a két tanítványod révén ezt te továbbadod, tehát már biztosított a tovább élésed ebben a formában, és ha szerencsénk lesz, akkor a tanítványaid is majd fogadnak tanítványokat, és akkor így elindul a magyarországi ág is. Szabad mondani.

Tehát itt nem arról van szó, csak még egyszer hangsúlyozva, hogy te japán kardkészítő, a japán vonalnak egy folytatója vagy leágazója vagy bármi vagy, hanem te abból kiindulva az eredeti japán technikákat alkalmazva, azt a saját arcodra, a saját karodra állítva, alkottad meg, alkotod meg a mai napig is, folytatva a te saját. Folyamatosan ez a szó van a fejemben, hogy ryuha, tehát ez japánul az irányvonalat jelenti, tehát hogy egyszerűen ez akkor a Kovács András iskola. És most itt annyiszor mondjuk, hogy Kovács András, szóval azért meg úgy rezonálva arra, amit te is mondasz, hogy neked úgy fentről jöttek ezek a sugallatok meg mindenféle, szóval itt abszolút véletlen az, hogy téged Kovácsnak hívnak?

[Kovács András]

Ez lehet, hogy véletlen, igen.

[Yanagisawa Gy]

De erre mondjuk azt, hogy véletlen. Én bevinném, én betagoznám ezt is abba talán, hogy hát még a nevedet is.

[Kovács András]

Vagy karmikusan kellett ennek így lennie.

[Yanagisawa Gy]

Említetted még a beszélgetés elején, hogy te tartasz bemutatókat is. És hát ugye a Japán kertben is erre sor kelül. Konkrétan, aki, tehát mondjuk, aki még nem ismert téged olyan jól a tevékenységedet, és egyáltalán azt mondja, hogy hát ő akkor elmenne egy ilyen bemutatóra.

Mire számíthat? Mit csinálsz te egy ilyen bemutatón? Miből áll ez?

Hogyan lehet részt venni?

[Kovács András]

Hát ez egy négy órás időtartalom, tehát be lehet jelentkezni nálam telefonon, mert publikus a telefonszámom, e-mailbe, közösségi oldalon. És akkor én csoportokba szedem az embereket, meghatározott hétvégéken, mindig vasárnapokon tartom a nyílt napokat, mert általában az a legszabadabb az embernek, mert sokszor szombaton is dolgoznak az embereknek a többsége. És így a vasárnapi nap az mindenkinek szabad, ilyen értelemben, ha nagyon akarja.

És ebben a négy órás programban úgy zajlik az eseménye, amikor megjönnek a vendégek, akkor úgy van megcsinálva a kert, hogy olyan részen tudom őket elvinni, ahol a kertből szinte nem látnak semmit, csak éppen kis valami beszűrődéseket. Úgy tudom őket vezetni, és egyenesen megyünk a kardgalériához, és bemegyünk a galériába, ahol rengeteg kart van kitérve, teljesen ugyanúgy, mint Japánban, tehát úgy rakom ki a kardokat is, megvilágítva vitrínekbe, mint a Japán Múzeumban, és a tartok előadást a munkásságomról, a japánkartokról, nyilván a csoportok összetételét is figyelembe kell venni, hogy szakirányú, vagy harcművészeti, vagy teljesen laikus japán mániások, hogy megértsék, a japán kardról beszélek, hogy egyfajta konyha nyelvet kialakítva, hogy mindenki számára érthető legyen.

[Yanagisawa Gy]

A jelentkezéskor egyébként ezt már le kell adni? Mármint, hogy az illető milyen irányultság?

[Kovács András]

Amikor megjelenek, akkor én felteszem mindig a kérdést, hogy milyen indítékok vannak, meg hogyan, és hogy elmondják azt, hogy hogyan. A szakmai az általában kiderül mindig, mert harcművészeti águkból, hogyha jönnek, ott már egyértelmű, hogy be lehet beszélgetni jobban szakirányulag is, mert valamilyen szinten benne vannak, tehát ott már lehet ide. Hogyha csak ilyen japánmániás emberek, akkor úgy kell előadni, hogy mindenki számára érthető legyen, egyértelmű legyen, hogy mi is ezek a tárgyak.

Mind azon által, hogy imádják nézni őket, itt még nálam lehetőségük, majd készbe is vegyék, megvizsgálják saját kezükkel, érzik a kard súlyát, az eleganciáját, egyben látva, és itt a galériában ez zajlik, utána japánkertet mutatom, utána már úgy megyünk, hogy már látják a japánkertet, és akkor nyitott mindenkinek, meg közben beszélnek az egész japánkertészetről, ennek a kertnek a kialakulásáról, milyennyi munkát igényel, milyen munkafolyamatokat igényel, tehát az év 12 hónapját igényli, ahhoz, hogy rendben legyen egy kert, még télen is, és utána pedig megyünk a kovács műhelyből, meg élő bemutatót tartók a kardkészítésnek valamilyen fázisáról, és ott is nagyon nagy tudáshalmazt adok ki, amit nyilván be tudnak fogadni, hogy megértsék, ott is a konyha nyelvet kell alkalmazni, hogy miért, hogyan van, és utána bemutatom nekik, hogy hogyan zajlik ott valóságban a tűzzel a mutatvány, és akkor ezek a négy óra, ez nagyon gyorsan elszokott repülni, de viszont ez az az időtartalom, amire az emberek jól oda tudnak figyelni, lehetne ezt öt órába is tolni, de akkor meg már túlhúzódik, elfáradnak, és pont a négy óra egy olyan kellemes érzettel távoznak tőlem, hogy mindig nagyon nagy a visszhangja neki, kapom a leveleket utána vissza, szinte minden csoportból, 2-3-on megköszönik a nyílt nap tartalmát, amit kaptak tőlem.

[Yanagisawa Gy]

A részvételi szám, hát egy csoport az hány fővel, maximum hány fővel megy?

[Kovács András]

Van, 9 fő lehet, mert a műhelynek a befogadó képessége. A galériába elférnék 15-en is, de a műhelyben csak maximum 9 fő rajtam kívül, tehát én vagyok a tizedik, aki dolgozik, tehát oda nyilván nem ülhet akár ki le, és csak hogyha megengedem, hogyha megpróbálhatja valaki olyan munkafolyamat, ha nem lehet elrontani, akkor meg lehet próbálni, ki lehet próbálni ezeket a folyamatokat, de ennyi fő fér be a műhelyben, ahol ki komfortosan tudják figyelni a partkészítésnek egy adott fázisát.

[Yanagisawa Gy]

Tehát akkor végülis várólistára kerül valaki, hogyha egyszerre túl sokan jelentkeznének?

[Kovács András]

Áprilistól szeptember végéig írom be az embereket.

[Yanagisawa Gy]

A te szavaidat ismételve, hogy ne toljuk túl, ne toljuk túl már ezt a dolgot, én úgy gondolom, hogy nagyon sok mindent azért érintettünk, és ez egy nagyon, ez a beszélgetés, ez egy nagyon jó bevezetés volt, talán több is, mint bevezetés, abba a világba, amit te művelsz, és amit te csinálsz, azért én meg szeretném kérdezni, így a vége felé, hogy milyen távlataid vannak, és hová szeretnél még eljutni?

Hol tartasz most? Hogy látod te ezt a dolgot?

[Kovács András]

Hát ez egy rettentően hosszú út, én úgy szoktam mondani mindenkinek, hogy megmásszuk a Fujit, tehát hogy megyünk fel a Fujihoz, hogy vannak az kis apró aljnövények, meg látjuk a hegyet, megyünk az aljnövények irányába, azt már bevettem. Jött az erdő előtte, már azt is bevettem, hogy vagyok a Fujihegy lábánál, elindultam, és megkapaszkodtam, és nagyon messze van még a csúcs.

[Yanagisawa Gy]

Van csúcs egyáltalán?

[Kovács András]

Nem, nem látni, mert minél többen tudunk, utána azt éreztük, hogy egyre kevesebben tudunk. És egyszerűen ezt nem lehet legyőzni, mert önmagunkat kell legyőzni, és azt a legnehezebb. És nem lehet, csúcsra nem lehet eljutni, de ha valaki azt mondja, hogy eljut a csúcsra, az hazudik, nem lehet eljutni.

Tehát lehet kapaszkodni, belekapaszkodni dolgokba, de nem lehet feljutni. Nem lehet, nem lehet.

[Yanagisawa Gy]

Én azt szoktam még mondani ilyenkor, hogy ami még nagyon nehéz, hogy egyáltalán látni a célt, hogy hova szeretne az ember tovább lépni.

[Kovács András]

Azt látjuk, azzal nincs gond, azt látjuk.

[Yanagisawa Gy]

Mert az is egy nagyon nehéz dolog, hogy elérsz már valamit, jó, de akkor most hova tovább, tehát mi legyen a következő. Akkor neked ezek szerint megvan, akkor te látod ezt a célt, és mi ez a cél, a következő cél?

[Kovács András]

Hát a következő cél, hogy a minél tökéletesebben elérni, de nyilván azt nem fogjuk, tehát a tökéletes sem lehet elérni, de most jelenleg egy nagyon nagy fordulat váltást várok a munkásságomba, a kész kardok által. A feleségem a legjobb kritikusom egyébként, ő laikus, bizonyos értelemben laikus a dolgokba, de ő látja az óriási változásokat, és én magamtól is azt várom, hogy egyre komolyabb és komolyabb dolgok fognak megszületni, de hogy ez hova fog vezetni, azt nem tudom, hogy lesz-e benne végcél, hogy tudom-e még tovább vinni, hogy lehet még akkor esetleg ennél szebbet, jobbat csinálni? Ezt nehéz megállapítani, de a japánok is így vannak vele, és pont az van, hogy hajkurászzuk azt az ábrándot, hogy a tökéletest elérni, mert a halandó ember nem fogja elérni a tökéletest, mert mindig azt hisszük, hogy ennél van tökéletesebb, de már lehet, hogy rég megalkottuk az a tökéletest.

Csak próbáljuk túllőni, túlfeszegetni a határainkat.

[Yanagisawa Gy]

Ez érdekes, amit mondasz, lehet, hogy már rég megalkottuk a tökéletest, és nem vettük volna észre.

[Kovács András]

Nem, mert rohanunk, hogy hajszoljuk. Igen, mert hajszoljuk a tökéletest. Próbáljuk hajszolni, megerőszakolni a helyzeteket, de már lehet, hogy megtörtént, csak nem ismertük fel.

[Yanagisawa Gy]

Talán lehetne végszó is, de nem engedem, hogy ez a végszó legyen, mert meg szeretném kérdezni utoljára, mint ahogy minden vendégtől megkérdezem, hogy mi az a szín, amire te asszociálsz, hogyha Japánra gondolsz?

[Kovács András]

Hát az a cseresznye piros megy piros árnyalat, ami hasonló közel van a tűzhöz. Tehát a tűzhöz, meg az izzó anyaghoz.

[Yanagisawa Gy]

Nem kérdezem meg, hogy miért. Te egyértelmű, azt hiszem. Hát én tényleg csak azt tudom mondani, hogy nagyszerű, talán kevés is ez a szó, nem is a megfelelő, nem elég ez a szó, hogy te 25, 30 és még ki tudja meddig, szentelsz erre, csinálod és én tényleg nagyon-nagyon sok sikert kívánok és mindazt, amit elmondtál, hogy mit szeretnél, hogy ez teljesüljön, nagyon sok látogatót, további csodálatos szép kardokat és legyen egy olyan kard is, amire tényleg te is azt fogod mondani egyszer, hogy na ez az én tökéletes kardom.

Nagyon-nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést még egyszer. Legjobbakat kívánom neked.

[Kovács András]

Én is nagyon köszönöm és még annyit mondanék végszóra, hogy nagyon szép dolog ezek, amik elhangzanak itt, de azért azt tudni kell, hogy én ezeket a sikereket, hogy elérjem, azért ott van ám mögöttem a legnagyobb háttér támogatóm, a nagybetűs nő, az én kedves feleségem, akinek köszönhetem, mert ha ő nem támogatná, akkor nekem sem lenne meg ekkora motivációm, hogy én ezeket az álmokat, ábrándokat el is érjem valóságos helyzetbe. Tehát én azt mondom, hogy ebbe a beszélgetésbe külön köszönet a kisfeleségemnek is.

[Yanagisawa Gy]

Jaj, nagyon szép. Akkor mégiscsak ott van a nő, a háttérben.

[Kovács András]

Így van. Köszönöm szépen.