#27- ELSŐ rész: Elsősorban költőként aposztrofálom magam

Simon Márton interjú – 1. rész

[Yanagisawa] (0:05 - 0:11)

Kedves Márton, nagy szeretettel köszöntelek a műsorban, megtiszteltetés, hogy elfogadtad a meghívásomat.

[Simon Márton] (0:12 - 0:15)

Szervusz, Gyöngyi, nagyon köszönöm a meghívást, nagyon örülök, hogy itt lehetek.

[Yanagisawa] (0:16 - 2:15)

Bevallom őszintén, hogy én nem tartozom igazán azok közé, akik töviről, hegyire ismernének téged, így egy kicsit elfogulatlanul próbálok közelíteni feléd. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert amikor az ember kinyitja a netet, akkor csak úgy hömpölyög belőle Simon Márton, hogy rengeteg rendezvény, interjú, felvételek, programok, mi egymáson veszel részt, tehát egy borzasztóan aktív személyiség vagy, aki mellessz legköltő is, író is, műfordító is, meg sok minden más is. És úgy látom, hogy a pályád elején is ott volt ez a párhuzamosság, hogy te programszervezőként dolgoztál, és mellesleg verseket írtál, fordítottál stb.

stb., tehát az irodalomban is tevékenykedtél. Tehát, ha jól látom, akkor itt neked az irodalmi tevékenységet beindítása az azért egy kemény folyamatnak az eredménye, és nem pedig egy ilyen varázsütésre történt dolog, és elég hosszú volt számodra ez az út, amit itt eddig is bejártál, és ezt az utat tulajdonképp te magad szervezted magadnak, eddig intézted magadnak, te voltál saját magad producere, ugyanakkor pedig nemrég osztottad meg a közösségi oldaladon a nagy hírt, hogy ezentúl a Grádusz művész ügynökség fog téged menedzselni. Mennyivel lesz neked ez így könnyebb? Miért lesz neked ez így jobb?

Nem tudod már menedzselni magad? Egyáltalán mennyi felkérésed van egy hónapban?

[Simon Márton] (2:16 - 4:12)

Nagyon köszönöm ezt a felvezetést, ebből szerintem sokkal, sokkal vagányabbnak, vagy menőbbnek tűnik, ha szabad ilyen szavakat használni, mint amilyennek valójában érzem magam. Hát van, most igen, szóval, hogy jövőre leszek 40 éves, ami engem közepesen érint rosszul, de majd még a nagy mélypont az még később jön, és életemben először beesett, azt 20 éves koromban publikáltam. Nem akarok ilyen nagy szavakat használni, hogy ez egy 20 éves írói pálya, mert nem tudom, de hogy ebben van, tehát ebben most már így benne van egy ilyen bő másfél, lassan két évtized, amikor én ezzel foglalkoztam.

Ebben a hiperaktivitásban, vagy pörgésben, vagy ilyen nagyon programbőségben ebben egy kicsit beleavászkodtam én magamtól mindenféleképpen, tehát én szerettem volna egy ilyen nagyon aktív és nagyon sokat szereplő író lenni. Másrészt ezt ugyan nyilván ponton elkezd így saját magát generálni ez a helyzet, és elkezd így pörgetni, és hát hozzátartozik az, hogy azt hiszem, talán az Elton John mondta, hogy aznap, hogy a bajtól a túrnézést meghalt el, tehát hogy az tény, hogy csendesen annyira azért nem vagyok sikeres, mint az Elton John, de hozzátartozik az egész, hogy ez tényleg egészen más íróként is, hogyha alapvetően könyvekben gondolkodunk, de azokat a könyveket egyébként kiadja valaki, és meg lehet őket venni boltban, akkor egészen más a közönség felüli recepció, vagy a közönség recepciója veled kapcsolatban, hogyha téged lehet látni, hogyha neked van arcod, vannak interjúid, vannak megjelenéseid, nehogy isten vannak ugye ilyen események, ahol téged meg lehet hallgatni. És akkor én különbözőfajtalan, nem tudom, beszélgetések, koncertek, izé, ami lehetőség.

[Yanagisawa] (4:12 - 4:42)

Mi az, ami téged a legjobban érdekel egyébként? Mert hogy tényleg annyira ez a spektrum annyira széles, hogy a podcasttől kezdve a múzeumi beszélgetésig, meg mindenféle tárlatvezetésig, ugye itt Araki Nobuyoshi-nak a Vér és Dinnye 2020-ban például ezen is részt vettél, tehát hogy annyira széles a spektrum, amin mozogsz. Mi az, ami téged ténylegesen leköt, vagy úgy tényleg zsigerből szeretsz csinálni?

[Simon Márton] (4:43 - 6:29)

Hát, amit a legjobban szeretek csinálni, az alapvetően az írás. Megkíváncsiak esetében szerintem koncertezni szeretek. Vannak ezek a nagyon jó zenészbarátaim, hál' Istennek az a mázli, hogy így a generációm egy-két legjobb zenészével sikerült összeismerkedni, és azok a koncertek, amiket csinálni szoktunk a Boros Leventében, meg az IM Young-kal, kiváló zenészek mindannyian, és mindenkivel más jellegű programot lehet csinálni, és pont ebben van ez a pillanatnyi, hogy mondjam, van benne egy otthonosság, mert hogy ezt már a két régi barátommal nagyon régóta csináljuk, tehát ilyen öt meg hét éve, de hogy mindig van benne egy ilyen friss kihívás, van benne egy ilyen izgalom. Ezt például nagyon szeretem.

Valójában, tehát hogy mondjam, a tárlatvezetéseket is nagyon szeretem, szerintem az is mindig nagyon izgalmas, az egy nehezebb műfaj azért, mert mondjuk pont a Rakino-Bújósi esetében azt imádtam, tehát ezt a Véres Dinnyelé tárlatvezetést, három nem volt benne, kettő volt belőle, de ha rajtam múlik, akkor lett volna benne öt. Végre lehetett Japánról beszélni, végre nekem pont ezek a fotósok, az Araki, a Moriyama, a Fukaszel, meg a Thomas, tehát ezek ilyen az istenek, és akkor így megőrülök, és az, hogy ezzel kapcsolatban még felkérést is kaptam, az csodálatos volt. Hát egyébként a többi, az pedig így adja magát, tehát én nagyon-nagyon szívesen megyek iskolákba beszélgetni, meg könyvtárakba, tehát ezek az ilyen közönségtalálkozók, ezek szerintem általában elég jól szoktak működni.

Nem, tulajdonképpen, tehát az a szerencsém, hogy olyasmit, amit nem szeretek, vagy nagyon-nagyon, mint a fogalmat húznánk, azért nem szoktam. Nem, nem, nem.

[Yanagisawa] (6:29 - 7:45)

Ilyen zenés-irodalmi estek, így most hát a zenéjével kapcsolatban említetted, hogy ezt hogyan lehet elképzelni, vagy hogyan, mert hogy itt most ugye a szlemmezéssel is, vagy szlempoetri, meg hogy azt is csinálod, ezzel is ugye össze van kötve, és a Facebookon is megosztottál egy olyat, hogy hát egy ilyen irodalmi estre hívod a rajongókat, és akkor egy ilyen kis rövidebb versecske ott volt, hogy na hát, és ilyenek is lesznek, és akkor például a teljesítményigénye nélkül röviden ennyi, hogy a világ legkoszosabb poharai, nem merem bevallani, a növényes applikációnak, hogy meghalt a fogföldi ibolya, hogy megöltük túlzás, akármit csináltunk vele, lehetetlen volt megmenteni, néztük, kétségbeesetten, kivittük a konyhába, bevittük a konyhából.

És hát ugye akkor feltehetően a fogföldi ibolya ezt már nem bírta ki, de engem most az érdekelne, hogy akkor egy ilyen irodalmi esten ezt akkor úgy kell elképzelni, hogy ez egy ilyen szlem, tehát ezt ugye ott helyben találjátok, vagy ezeket, hogy kell elképzelni?

[Simon Márton] (7:46 - 11:07)

Hát a szövegek azok mindig kész vannak előre. Én nem szoktam soha improvizálni ilyen szinten. Arra rá szoktam egy időben, és még lehet, hogy tovább is viszem majd, hogy elkezdtem egy kicsit ilyen storytelling irányba elmenni, és akkor valójában a versek és a zenék között elkezdek ilyen történeteket mesélni, és úgy elkezdtem történeteket gyűjteni.

Ez a Tom Waits-től szedtem valójában, tehát Tom Waits-nek van egy Storytellers nevű albuma, amely ilyen válogatású, hogy a régi dalait élőben előadj, és közben mesél. És hát iszonyúan jól mesél, tehát zseniális. Két perces a szám, és abból két percig énekel, és valójában öt percig mesél egy történetet arra, hogy még tudom én húsz éves korában a szakácskollégája az majdnem megölte egy autóval, amit tudom én, és az egész hétköznapi story is egy ilyen.

Hétköznapi story is iszonyúan jól előadva. Tehát hogy ezek a műsorok egyébként mindig készen vannak, abban szoktunk megegyezni általában a zenészekkel, hogy hogyan tagoljuk, tehát hogy most legyen, nem tudom, négy részt van felosztva a műsor, akkor először elkezdjük egy lassú zenével, arra felolvasok három verse. Szerintem ezek az új verseim amúgy is eléggé jól passzolnak így a felolvasásokhoz.

Egy picit benne is van, hogy nem akarok ilyen, tehát az előző kötet nem szerintem nagyon olyan versekkel van tele, amik elsősorban olvasásra jók. Szerintem a mostani, most készülő következő kötetem az inkább egy ilyen előadói dolog lesz. És akkor ez van lassú zene, három vers, akkor ilyenkor mondjuk szünet, hogy, vagy csak én olvasok verset zene nélkül, vagy csak zene van vers nélkül, és akkor váltunk, akkor egy kicsit gyorsabb zene, csak általában a Yung-kal szokott hozni ilyen, hát egy nagyon szép elektromos gitáros, nem akarok hülyeséget mondani, azt hiszem egy olyan gyönyörű Fender elektromos gitárja, ami viszont egy ilyen cselló vonóval szokott játszani. Tehát egy ilyen elképesztő, én olyan még felolvasok, nem tudom, két-három-négy szöveget, attól függően persze tényleg válogatni kell, hogy milyen a közönség, hogy alakult ez este, mit szerettek, mit nem szerettek.

Ilyenkor azért igyekszem fenntartani a hangulatot, és nem nagyon ütni az embereket, mert az kicsit nehezen működik utána, és akkor a Yung tulajdonképpen még tíz percig zenél egy ilyen. Ilyen utaztatós, tehát inkább ilyen, igen, szerintem az utaztatás az egy jó szó. Kicsit olyan roadtrip jellegű esték, amikor szeretnénk, de én abban azért nem hiszek, hogy a kultúra az egy ilyen dörgedelmes valami, még akkor se, hogyha van a kultúrának egy kimondottan száraz, megszigorú, meg szomorú része, amit egyébként én is nagyon szeretek.

De hogy közben meg például verset, főleg előadva, ugye nehéz dolog előadni a verset, mert teljesen másképp érkezik meg az emberek agyába, tök másra tudnak figyelni, ez nem működik, hogy én motyogva valami iszonyúan sűrű szöveget, nem tudom, vagy hát persze az egy másik dolog, csak például szerintem egy csomószor az rosszat tesz, hogy én voltam ilyen zajzenés, ilyen avantgárd, neo-avantgárd vers esteken, az nagyon izgalmas, csak egy szót nem lehet érteni a versekből, tehát az egy másik helyzet, én szeretném, hogy értsék a mondataimat.

[Yanagisawa] (11:07 - 11:27)

Arra emlékszel esetleg, hogy mi volt az első olyan alkotásod, versből is, írásból is bármi, amitől te a saját, úgymond művészetedet, indulásodat, pályádat számítod. Ez meg van még? Vagy ez úgy már egybefolyt?

[Simon Márton] (11:28 - 12:01)

Hát, szerintem, 16-17 éves koromban kezdtem el azt gondolni, hogy verseket írok, mondjuk úgy, ilyen finoman, és akkor 17 éves koromban elküldtem a Cserveli Diákköltők Diákírók pályázatra, ami már akkor is, nem tudom, 20 éve tartott, ez 2002-ben történt, és akkor oda behívtak, és díjazod vettem, és nem tudom, tehát ez nem egy... Tehát onnan indul? Lényegében, igen.

[Yanagisawa] (12:01 - 12:22)

És most, jelen pillanatban, te hova sorolod magad, tehát milyen izmusba, vagy milyen irányvonalba, vagy pedig inkább vegyük azt, hogy te a Simon Marton izmusba tart, tehát már egy saját, mert azért tartom ezt érdekesnek, te hova sorolnád be?

[Simon Márton] (12:24 - 13:51)

Hogy mondjam, bizonyos keretek között, szerintem azért ez elég jól elhelyezhető abban a szempontból, hogy a generáció, vagy részleti, meg a nálam a fiatalabbak, azok szerintem most sokat foglalkoznak a posthumanizmusa, én ebben nem tartozom feltétlenül, vagy nagyon-nagyon érintőlegesen. Ha már valahova, vagy valamihez közön van, akkor szerintem sokkal inkább így az amerikai 30-as, 40-as generációnak egy ilyen identitáspoétikai vonalához, amiben van egy ilyen nagyon erős személyesség, van egy ilyen nagyon felszabadult nyitottság a popkultúra felé. Mondjuk ő pont nem amerikai, ő szerintem ausztráliai, a Harold Lindsay Bird most a feleségem nagyon jó verseit fordította egyébként.

Hogyha most valakihez hasonlítani kéne azokat a verseket, amiket írok, akkor nagyjából így a Petri György és a Harold Lindsay Bird között félúton vannak. Tehát hogy ez abszolút, és különbözően is közön van, persze természetesen közben ez az egész ilyen spoken word slamm poetry vonalához, tehát van ebben egy ilyen előadói vetület, hát ez egy ilyen hibrid dolog, én igyekszem, nem tudom, nagyon sok Bukowski-t olvasok például.

[Yanagisawa] (13:51 - 14:05)

És akkor hatnak rád azok, akiket éppen olvasol, és akkor, mint a szivacs azért beszívod őket is, és csak átgyúrva magadban, akkor ezt ugye egy ilyen simomártonizmusban kiadod.

[Simon Márton] (14:05 - 16:30)

De hát közben meg azt is látom, nem fordítva kellett volna valahova a dolog inkább szerint, tehát hogy én hosszú távon, amikor pályakezdőköltő vagy, kezdjük el, legalábbis. Amikor pályakezdőköltő vagy, akkor azt hiszed, hogy mindenki ilyen, aki jó, az nagyon jó, aki rossz, az nagyon rossz, aki originál, az nagyon originál, mindenki más, az béna, és az izék, és a dilettánsok, és a zsenik, tehát így 17 évesen tényleg így ülsz, és azon imádkozol, hogy Úristen, csak adja az Isten, hogy lényeges, hogy én is zseni legyek. Nyilván ez abszolút nem így működik, tehát baromi sokat kell tanulni, nagyon-nagyon sokat kell ezzel foglalkozni, iszonyán tudatosan ki kell találni, hogy mit fogsz csinálni, hogy fog ez működni, tisztában kell lenni azzal, hogy körülötted a szövegek, mondjuk a saját kultúrádon, országodon belül, milyen trendek szerint működnek, milyen trendek szerint működnek, Európában, Amerikában, azért, hogy kell egy ilyen általános, borzasztó nagy tájékozottság, viszont persze nyilván azon túl, hogy ez így van, és akkor nem tudom, persze olvasni kell hozzá a filozófiát, meg esztétikát, meg ezért, de nyilván van ennek egy, ettől teljesen független, egy ilyen intuitív része, hogy mi az, amit közben te szeretnél, meg hogyan. És én szerintem, hát nem egyszer, még nem kétszer jártam már úgy, hogy írtam valamit, azt éreztem, hogy jó, hát ez most eredetileg, jó, hát ez most nem is olyan nagyon, tehát nyilván azért ne szálljunk el magunktól, feleslegesen, de hogy hát ez most azért is sikerült, és úgy tudom, fél éven belül találtam egy szöveget valakitől, ami pontosan úgy volt, tehát ugyanaz a hangulat, tehát én egy kicsit bevallom ezen a ponton, amikor tényleg az internet uralkodik az életünkön, és tulajdonképpen bárhol, bármikor, akármilyen szöveget fel lehetne találni, tehát most már tulajdonképpen a hozzáférhető szövegek aránya így, az elkészülő szövegek egészen belül az ilyen hatalmas, én nem tudom, hogy az eredetiség illúziója az még fenntartható, túl sokáig, mert egyrugóra jár ez agyunk, tehát ugye ez milyen egyszer olvastam, nem olyan rég olvastam, hogy még az álmok is valójában azonos ilyen patternek mentén működnek, tehát hogy az eredetiségünk is egy ilyen nagyon törékeny valami, mindegy, ezt most messzire elvittem, de a lényeg tényleg ez, hogy én azt gondolom, hogy amiket csinálok, az egyrészt a magam ugyan tényleg elég eredeti, másrészt meg nyilván mindenhez köthető, mindenhez, tehát hogy azokhoz, amiket olvastam, amiket láttam a különböző, nem tudom, filmélményeimhez.

[Yanagisawa] (16:30 - 17:19)

Hogyan kategorizálod akkor így ezeket az élményeket? Ezt is korábban valahol említett egy interjúban, hogy a reptiliános vers, hogy a boldogság vers, a reptiliános vers, ezek a gyíkember konteo, hogy társadalmunkban gyíkemberek irányítanak bennünket, és te erre azt mondtad, hogy nem hittem a szememnek, sírva és sikítva csapkodtam a térdemet stb. stb.

és elhatároztam, hogy ezt megpróbálom versbe írni. Tehát, hogy amikor így, te egy élményen csúnya szóval élve át esel, akkor ezt te ott rögtön próbálsz abból egy verset faragni, vagy pedig felíról, vagy pedig ez hogyan működik?

[Simon Márton] (17:21 - 19:06)

Maradva a konkrét példánál, a reptiliános vers azért készültem, mert ez tényleg egy ilyen nagyon egy ilyen c-kategóriás reality show-ból, ilyen kónteós reality show-ból lett, tehát egy kicsit olyan lett ez a reptiliános része ennek a, egyébként tényleg borosztóan színvonaltalan műsornak, mintha a harmadik korén rendezett volna egy filmet a boldogságról, tehát hogy ilyen fura emberek szaladgálnak fura helyeken, és tényleg hát, vagy mint a stalker, amikor a Tarkovsky mutat egy dombra, de hogy miért? Ott fura rezgéseket lehet érezni, hogy ez mit jelent, tehát senkinek nem tudjuk, mint akarnak a reptiliánok valamit biztos akarnak. Egyszer csak eljutunk oda, hogy két ilyen tök átlagos texasi háziasszony leül egy ilyen asztalhoz, és összeérintik a tenyerüket, mert hogy ők azt állítják magukról, hogy egy reptiliánok, és akkor így a iszonyú boldogan elkezdenek magukba sutyorogni valamit reptiliánul, és az egész tehát így nézett, és hibátlan, tehát hogy olyan furcsa, szerintem ebből szempontból tényleg olyan volt az egész, mint egy vers, mert valami nagyon váratlan helyről, hogy tök érdekesen elindult, de egyszer csak egy ilyen nagyon váratlan kifutása lett neki, hogy miért volt ez olyan fontos, és tényleg az egy ilyen békés pillanat volt, tehát hogy így a nagy-nagy káoszt végén egyszer csak ott volt két ember, aki iszonyúan boldog volt, és így összeérintett a tenyerüket, és így van. Szóval, hogy ez valószínűleg ez ennyi volt.

Én amikor azt a szöveget írtam, az volt az előző kötetemnek a legelső pár szövege, amik ott vannak az elején, ez az idill, a boldogság, a remény, akkor az motivált, hogy olyan szövegeket írjak, amik nyelvileg épp, hogy csak megállnak versként.

[Yanagisawa] (19:06 - 19:44)

Amikor te például elutazol valahova, vagy csak a hétköznapokat éled, és ezek az élmények, bármilyen élmény, amiből aztán ugye a verseid témáját is meríted, tehát amikor átéledezget az élményeket, akkor ezekből minél előbb próbálsz verset írni, vagy így megörökíteni valamilyen formát, vagy pedig ezeket valamilyen módon elteszed, elraktározod, utána átgyúrod magadban stb. Tehát, hogy ennek a folyamata ez nálad hogyan működik?

[Simon Márton] (19:46 - 19:50)

Hát mindenképpen átgyúrom, mert mindenképpen nagyon sokáig tart. Tehát, hogy valójában a...

[Yanagisawa] (19:50 - 20:01)

Tehát ez nem rögtön megy, nem úgy kell elképzelni, hogy te megnézted a Reptilian részt, és akkor elkezdtél nevetni, és akkor utána, öt perc múlva már kész voltam.

[Simon Márton] (20:01 - 21:09)

Jaj, nem, akkor ezt szerintem egy évvel később írtam azt a verset, tehát nem. Hogy mondjam, szerintem sokszor amikor először láttam a Reptilianos részt, akkor eszembe se jutott belőle verset írni. Akkor csak nagyon tetszett, akkor azt éreztem, hogy ez egy olyan érzés, amilyet még soha éltem benne.

Még éreztem, hogy milyen vicces és furcsa, és zavarbajtő, és nem tudom, és aztán hónapokon keresztül újra és újra eszembe jutott ez a dolog, és akkor eszembe jutott az is, hogy jó, de hogyha ez ennyire megmaradt a fejemben, és ennyire makacs, akkor miért ne próbálhatnék meg ebből verset írni. És aztán persze megpróbáltam belőle verset írni, és ez a másik, de ez általánosságban is igaz, hogy azt gondolnád egy csomószor, hogy valami így lesz, így kell hozzá közelíteni, megvan, majd te megcsinálj azért, és nagyon nem működik. Tehát ez meg a másik, hogy hozzátartozik és ha rosszul közelítesz, akkor el kell jönni, hogy rosszul közelítettél, akkor hát el is kell engedni egy kicsit, akkor hát az a legnehezebb, amikor már félig, meddig kész van egy szöveg, de akkor elkezded vagy újra szétszedni, vagy tehát, hogy iszonyúan, iszonyúan...

[Yanagisawa] (21:09 - 21:30)

Hát azért ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, vagy ahogy úgy elképzelik az emberek többsége, de én még meg szeretném kérdezni, hogy miért nem szeretnél te didaktikus lenni? Ezt is többször elmondtad, hát politikával nem foglalkozol, ez rendben van, de hogy nem akarsz didaktikus lenni. De miért nem akarsz te didaktikus lenni?

[Simon Márton] (21:30 - 22:07)

Hát, ez... Nem, ez annyira abszolút megvan az okom, de hát a kérdés az, hogy mi a valósok, amire valósok át, azt lehet, én sem pontosan tudom, hogyha... Hogy mondjam, egyrészt szerintem didaktikusnak nem nagyon elegáns, és hogyha valaki nem egy osztályteremben csinálja hivatászszerűen, akkor az rosszul mutat, mert hogy okoskodásnak, de hogy pont...

Másfél egyszerűen azt gondolom, hogyha valamit tényleg nagyon közvetíteni szeretnénk, az nem működik, hogy én azt elmondom. Tehát azt tudom, azt szerintem az működik, hogy én nagyon finoman utalgatok rá, és ha valaki vagy rájön magát, vagy nem jön rá magánytól.

[Yanagisawa] (22:07 - 24:05)

Tehát, hogy nem mondod ki százszázalékban, hogy mit kell csinálni, hanem egyszerűen csak ugye utalsz rá. Ez azért is jutott eszembe egyébként ez a kérdés, mert a verseidet, ahogy így olvasgatja az ember, egy kicsit nekem személyesen például ilyen Geszti Péter dalszövegek is beugrottak. Mert hogy valahol Geszti Péter is hasonlóan csinál olyan dolgokat, tehát mint ahogy te is, hogy ezzel a kollázs technikával különféle érzésvilágokat fogsz meg soronként, amelyek ugye igazából nem kapcsolódnak egymáshoz, de aztán mégis így ugye összemosódik az egész, és hát azért mondom így, hogy nekem ez ilyen kollázs technikának tűnik, de hogy nála is ez van, már mint a Gesztinél, hogy különböző, végül is össze nem illő nyelvi jelenségeket tesz össze, de ő nála valahol mindig ott van, hogy kimondja azt, hogy de hát ez a jó, ezt kell csinálni.

Tehát azért kérdeztem csak, hogy te miért nem, vagy miért mondod ezt így ki ennyire nyíltan, hogy te nem szeretnél didaktikus lenni, mert hogy valahol azért ez nem rossz, tehát hogy nem feltétlen az osztályban, a tanteremben lehet csak didaktikusnak lenni, és én úgy gondolom azért, hogy a mai Magyarországon ez most sajnos vagy nem, nagyon sok olyan ember van, akinek hogyha nem mondják ki egyértelműen, akkor nem jön rá, hogy most tényleg miről van szó. Hát, nézd. Ez, mint feldobott labda, tehát azért mondom, hogy most Magyarországon, meg egyáltalán a világban is, nemcsak Magyarországon, hogy mennyire szabad didaktikusnak lenni, hogy ez nálad mennyire van szem előtt, amikor alkotsz.

[Simon Márton] (24:06 - 25:00)

Hát, szóval szerintem a gesztivel kapcsolatos észrevétel egyrészt, én bevallom, nem nagyon ismerem, szerintem egy vagy két ilyen geszti szöveget ismerek, de ez a korlástechnika, ez abszolút helytálló. Tehát én nagyon sokszor tényleg ilyen eléggé direkt darabosra írom a szövegeket. A gesztivel szerintem az a főkülönbség, hogy ezzel a fajta, nem tudom, ilyen finom vagy barátságos didaktikussal kapcsolatban az a főkülönbség, hogy az általában az egy nagyon kereskedelmi valami.

Tehát, hogy egy ilyen slágerbe beleírni, hogy nem tudom, ez és ez van, és akkor ez így milyen jó, vagy fú, tehát, hogy ott szerintem ott eleve a slágereknek vagy a dalszövegeknek, nyilván nem az ilyen nagyon... Van egy rétege szerintem a dalszövegeknek, aminek jobban áll a transzparencia, tehát jobban áll az, hogyha nem rejtélyeskedik, nyilván többinek meg jó áll az, hogy rejtélyeskedik, tehát ez egy teljesen más...

25 perc-1-resz-masodik-fele

[Simon Márton] (0:02 - 0:57)

Azt feladatodnak érzem, hogy az az értékrendet, amit én a magamének tartok, szóval milyen formában képviseljem. Erről szoktam is néha mondjuk írtam életemben talán három politikai verset, meg tíz-tizenöt politikai szlamet, és akkor nem tudom, időnként erről így szó van. Dehogy közben szerintem tényleg, ha már így a világnál tartunk, meg Magyarországnál tartunk, csak egy picit azért lesz ügítve.

Azt szerintem tényleg elég nagy probléma, hogy pont mindenki azt... Tudom, hogy ez egy utópisztikus elképzelés, amelynek mindenki magától rájön, hogy mik a jó dolgok, és akkor már felvilágosodási jellemlik az országon, és akkor majd milyen jó dolgokat fognak szeretni meg kitalálni. De hát közben az egy strukturális probléma, hogy évtizedek óta mindig mindenkinek meg van mondva, hogy mit kell gondolni.

Tehát ez szerintem hosszú távon azért barosztól rosszat tesz, mert így nem lehet.

[Yanagisawa] (0:57 - 1:59)

Igen, igazad van ebben, de akkor amikor például már egy olyan népszerűséget magad mögött tudsz, mint amit te magad mögött tudsz, és ugye nagyon sokan követnek téged, olvasnak téged, tehát egyfajta véleményvezérként is akkor felléphetnél. Na most ezt a véleményvezért én idézőjebe értem, és itt most nem azt szeretném hangsúlyozni, vagy kérdezni, hogy akkor te leszel a nagy megmondó. Nem erről van szó, hanem pont ez, hogy egykor egy kicsit úgy irányít, tehát valami utat mutatni, és ezt a didaktikát akkor érthetjük talán úgy is, hogy nem csak az irodalom, az esztétika, hanem az, hogy ez a gondolkodás, hogy merre kellene, vagy merre lenne jobb menni.

Tehát, hogy mersz-e így, ilyen formán példát mutatni akkor a rajongóidnak, vagy a közönségnek?

[Simon Márton] (1:59 - 4:05)

Hát nézni, igyekszem példát mutatni, de azt szerintem egy csomószor ilyen néma pedagógia, vagy hogy hívják ezt, tehát én az viszont, én tényleg egy csomószor abban bízom, hogy egyértelművé teszem a saját értéket, nem elkapcsolatos főbb pontokat, hogy így mondjam, szóval, hogy tudom, támogatom az LMBTQ közönséget. Ezek ilyen triviálisan hatnak, hogyha kimondod. Tehát, hogy egyébként ez is a baj a didakciósága, nem is tesz mindegy.

Én azt hiszem, hogy ezt én elég következetesen képviseltem az elmúlt, nem tudom, tíz évben mióta. Tényleg is vannak olvasóim, meg elindult egy ilyen intenzívebb irodalmi karrierem. Tehát az a baj, hogy a népvezérséghez kell egy olyan fajta hivatástudat is, tehát nem csak követő tábor kell, meg lehetőségek, meg gondolatok, hanem kell egy olyan fajta hivatástudat is, ami szerintem belőlem ezen a ponton egy kicsit hiányzik.

Tehát én bevallom, én költő szeretnék lenni, költő akarok, költőként tökölöm magam, az a baj, hogy ez egy, de nagyon fontosnak tartom, hogy bizonyos dolgokat közvetítsek, bizonyos értékrendi alapvetéseket. Az is tudom, hogy ez Magyarországban a költők között szokás, tehát ha egy japán költőnek azt mondaná, hogy talpra magyar hija haza, vagy talpra japán hija haza, ugye, akkor lehet, hogy furán nézne, hogy ez mi a vállalat. Bár ugye nyilván a XX. volt is voltak közel ilyen politikai vonulatai, de hogy nálunk ez ugye ezer éve szokás, vagy mit tenni, hogy újra és újra mindig a bacsányi börtönbe megy. Szóval, hogy mintha ez hozzátartozna a magyar irósághoz, hogy politizálni kell, meg népezőnek kell lenni.

Pont, most azért, hogy nagyon kötni akarnám ezt, de pont a japánoknál van ez a makotó, amikor valamit makotóval csinálsz. És a makotó az egy számomra az egyik legszebb fogalom, amit életemben tanulhattam, és ezt egy csomó számomra. Lehet, hogy én is persze idealizálom ezt a helyzetet, meg egy picit más az egész, meg nem tudom.

[Yanagisawa] (4:06 - 4:19)

Mondjuk el a hallgatóknak, hogy a makotó, hogy arra gondolsz, hogy valamit teljes szívből csinálni, hogy teljes odaadással, és akkor ott vagy, és beleállsz, és megcsinálod. Igen, tehát ezt jelenteni ez a kifejezés.

[Simon Márton] (4:19 - 5:29)

Igen, ez lenne. És hogy én ezt nem, tehát hogy, ahogy mondjam, egy csomószor azt érzem, hogy nálunk a politizálás is ilyen póz lesz, ilyen szerep lesz, ilyen, hogy én ezt vagy makotóval tudnám csinálni, vagy akarom csinálni, vagy sehogy nem akarom csinálni. Tehát én nem vágyom arra a szerepre, hogy mennyire átlátom a társadalom visszásságait, és akkor ezt milyen évesen megmondom.

A társadalom visszásságai pillanatúan annyira ordítóak, hogy aki nem látja át őket, az vagy valószínűleg nincs akarja, vagy nem tudom, tényleg egy reklámbőkre szintjén van szellemileg. Aki velem egyetért, annak miért ordíbálja, aki meg soha nem fogja megérteni, annak meg miért magyarázzak. Tehát ezek azért egy kicsit ilyen nehézkes dolgok.

És ennek ellenére persze ez tényleg nekem is fontos, én is nagyon sokat foglalkozom politikával, nyilván elsősorban mondjuk magánszemélyként, de tényleg szerzőként is, meg közszereplőként is. Ez pillanatnyilag egy lehetetlen helyzet, nagyon-nagyon nehéz dolog, és kicsit félelmetes is. Viszont az egészen túl egyszerűen csak az van, hogy én tényleg nem akarok politikus lenni.

Én író akarok lenni.

[Yanagisawa] (5:29 - 7:40)

Ebből, amit ugye elmondtál most az imént, ebből a gondolatmenetből tovább lépve, azt kérdezném, hogy ugye, ahogy, tehát mondom, amennyit én tudtam a verseidből hozzáférni és elolvasni, nekem az jött le, hogy igazából ezek rendkívül komplex képek, amelyek között igazából mondjuk logikai kapcsolat nem igazán van, vagy nem feltétlen, nem mindegyiknél, mondjuk így, de az sem biztos, hogy egy hangulati egységben mozog a vers. Aztán van benne egy ilyen kicsit egy ilyen Monty Python-os humorfelhőbe burkolt puzzle darabok, amiket össze lehet tenni, és az is egy ilyen kis érdekességet ad a versnek, de alapjában véve inkább ugye itt egy ilyen hangulati dolgot szeretnél átadni, vagy legalábbis adódik át nekem, tehát nekem ez így jött le. És most itt az a kérdés, nekem az a kérdésem, hogy akkor, amikor is, hogy a világ ennyire komplex, ennyire nagy komplexitásban topzódik, hogy itt most már nincsenek egyenes vonalak, tehát nem látjuk át már se politikailag, sehogy sem, hogy ki kivel van, miért van úgy.

Tehát azt akarom csak kérdezni, hogy ebben a nagy komplexitásban vajon milyen megnyugvást tud adni egy pillanat. Tehát, hogy egy pillanatra koncentrál az ember a verseid által. Azzal, hogy elolvassa valaki, kap egy ilyen hangulati érzést, egy hangulati váltást.

Ugye ez nem ad megoldást, nem ad megoldást semmire effektív, de hogy legalább a lelki beállítottságát egy hangulati attitűdváltást tud nyújtani. Ezt te tudatosan teszed, vagy ez egy cél is lehet, vagy pedig, amit most mondok, az egy hülyeség volt, vagy pedig, hogy gondolod?

[Simon Márton] (7:40 - 9:56)

Nem semmi képzően volt hülyeség. Szerintem Zsörkény Istváról van ez az anekdota, hogy bemegy az Antikváriumba valamikor így az ötvenes években, és megkérdezi az Antikváriust, hogy József bácsi, most mi fogy? Hát most a verse fogy.

A verse, ekkora a baj. Szóval szerintem a verseknek van egy olyan fajta időtlensége sokszor, nem is időtlensége, hanem időnkívülisége, néha valóságonkívülisége, van egy olyan fajta felszabadító ereje a vers olvasásnak, ami még akkor is nagyon jó hatással van az emberekre, vagy akkor is, nem tudom, van egy ilyen már-már meditatív hatása, hogyha egyébként nem olyan kimanutani a hangulati, mint az én verseim. Hát nézd, én abba bízom, hogy ez működik, mert valamelyest működnie kell, nyilván tényleg van benne sok humor, meg van benne elég sok ilyen, nem tudom, groteszk, meg közepesen déres részlet, de hát összességében én pont ezt a komplexitást, pont a világnak ezt a komplexitást szeretném ezekkel a hangulatokkal közvetíteni, meg azt a részét is, hogy ez nem feltétlenül, hogy mondjam, ellenséges.

Tehát mindannyian szoktunk jókróbb-szabt pillanatokban kifeküdni a csillagos ég alá, és nézzük a csillagokat, milyen gyönyörűek, és mennyire fantasztikus az egész, és nem tudom, és közben meg, hogyha belegondolsz, akkor olyanban baromi ijesztő az, hogy ott vannak a csillagok, mert így a semmi közepén suhanunk egy ilyen porszemnyi kődarabon, és megyünk így a semmiből a semmibe a mínusz 273 fokos tökéletes sötétségbe. Tehát, hogyha így nézed a csillagokat, akkor hívtelen nem annyira romantikus ez a nyári este.

Na, de hogy közben lehet úgyis nézni a csillagokat, hogy ott fekszel, minden rendben van, éppen béké hagynak, éppen nem tudom, akár vagy valakivel, vagy egyedül, vagy de jól vagy, és nem abban kell gondolkodni, hogy nem tudom, a fön mínusz 273 fokon, és a semmiből a semmibe tartunk, államosan, hogy nem tudom, csiklandozat, arkódat, a függés, ez milyen jó.

[Yanagisawa] (9:58 - 10:39)

Honnan közelíted meg a dolgokat? Egyébként akkor te például, mert ugye hát ez is érdekes, talán a jelenkori költőkírók nem feltétlenül követik azt, amit te csinálsz, hogy az újabb írásaidat, verseidet, azt nem a fizetett lapokban, vagy olyan felületeken jelenteted meg, hanem a te saját Facebook oldalon, az Instagramon, tehát ott jönnek ki ezek az új, a legújabb dolgaid is, vagy hát félig-meddig.

[Simon Márton] (10:39 - 10:41)

Dehogy azon a publikálók szakmai lapokban.

[Yanagisawa] (10:41 - 10:51)

Persze, tehát nem úgy értem, hogy mindent, hanem hogy egyáltalán kiteszel olyat, ami még nem jelent meg máshol-sehol, tehát hogy ezt is képviseled.

[Simon Márton] (10:52 - 10:52)

Abszolút, igen.

[Yanagisawa] (10:53 - 11:21)

Tehát azt szeretném volna megkérdezni, hogy akkor te mennyire vagy tudatos, megint idézelbe téve értve, a saját brended építésében. Tehát akkor te most belőled azt az úgymond nisét, azt a kis résst, hogy oké, most az emberek például erre fognak rámenni, vagy ez van most a köztudatban. Tehát hogy mennyire kell neked alkalmazkodni a küzönségethez?

[Simon Márton] (11:25 - 11:33)

Hát szerintem a kommunikációsatóan nekem kell alkalmazkodni, egyébként abban, amit írok, abban nem kell alkalmazkodnom. És hogyan alkalmazod?

[Yanagisawa] (11:33 - 11:35)

Tehát ez ahogy kell alkalmazkodni, az mit jelent? Hogyan alkalmazod?

[Simon Márton] (11:35 - 12:21)

Az, hogy például rászoktam arra, hogy időnként máshol nem publikált verseket, vagy friss verseket kiteszek néha az Instára, a Facebookomra, van egy Patreon oldalam, Patreon oldalamra, tehát akármit írok, először a Patreon oldalra kerül fel egyébként. Tehát ez így most már másfél éve így van, és akkor közben utána a végleges verziókat szoktam folyóiratokban publikálni, és majd a végén könyvben fogom. Szóval, hogy ebben a formában, mivel az egész világ éppen a közösségi médián kommunikál egymással, és ez így tényleg minden folyamában így működik, ebben nem tudok kimaradni, mert nem is szeretnék.

[Yanagisawa] (12:22 - 13:05)

De hogy például te, mert ezt is valljuk be, hogy most a mai világban a művészeknek is ugyanúgy kell self-brandingelni, mint bárki másnak, hogyha sikeres szeretne lenni, vagy hát legalább egyről a kettőre jutni, hogy nálad mik azok a tudatosabb lépések, amikre figyelsz, amikor így a self-brandingedről van szó. Tehát például, mit tudom én, van egy listád, vagy van egy naptárad, hogy be van jelölve, hogy mit tudom én, hány naponként biztos, hogy posztolni fogsz.

[Simon Márton] (13:05 - 13:08)

Hát arra figyelni kell. Ja, persze, ilyenekre figyelni kell.

[Yanagisawa] (13:08 - 13:09)

Tehát ezek az alapdolgok.

[Simon Márton] (13:10 - 13:17)

Alapdolgok, de hát ez egy technikai kérdés, hogy nem tudom, fel kell tartani az Instagram-nak a működését, mert hogyha túl ritkán posztolsz, akkor nem kezd ilyen.

[Yanagisawa] (13:17 - 13:20)

Ez mennyire van rád nyomással?

[Simon Márton] (13:21 - 14:57)

Ja, hát a versek szempontjából, a versek szempontjából, azt én akkor tisztáztam a Patreon támogatókkal még az elején, hogy én bármit írok, hogyha kész van, akkor felteszem oda nagyon szívesen, de hogy azt például nem tudom vállalni, hogy fogok bármit írni. Tehát, hogy az nem azt jelenti, hogy én havanta két-három verset akkor szállítok megrendelésszerűen, hanem hogy az, ha viszont lesz vers, akkor viszont itt fogják látni. És az az igazság, hogy ezt ők tök jól megértették, tök tiszta helyzet lett, mert azt is megírtam nekik, vagy hát így kiírta egy ilyen hosszú posztban, hogy nyilván mind a kettőnknek, vagy mindannyiunknak az az érdeke, nekik is, meg nekem is, hogy amit írok, az jó legyen.

Azért, hogyha azért a kényszerből írok az értelemszerűen, vagy ilyen, nem tudom, teljesítményképpen. Igen, tehát látszik. Hát, nem is azt, hogy igen, időnként látszik.

A Fene tudja, hogy mennyire működik, és a saját intencióimat, azokat így próbálom, nem tudom, megőrizni, megkövetni, és nem lecserélni arra, hogy akkor nekem most itt publikálnom kell gyorsan egy verset egy oldalon, mert így. Szóval, hogy ezt a kompromisszumot, hál' Istennek egyébként nem kötöttem meg, vagy nem kellett megkötnöm, és többször is volt. Most igaziból az a szerencsés helyzet, hogy valójában nagyon készülök a következő könyvemre, rengeteget írok, folyamatosan ezzel foglalkozom, és emiatt sok szöveget teszek föl a partolámról is, mert tényleg azzal, hogyha kész van, akkor felrakom, pont.

És akkor, de nem tudom, hogyha meg lesz ez a könyv, és megjelenik, akkor utána valószínűleg nem tudom, hónapok, kis évig.

[Yanagisawa] (14:57 - 14:59)

Ez egy újabb verseskötet lesz egyébként, vagy?

[Simon Márton] (14:59 - 15:52)

Igen, igen, igen. Ez mikor várható, hogy megjelenik? Hát, jövő össze, szerintem.

Jövő össze. Jövő össze. Igen, szóval akkor viszont utána meg nem, mert nyilván friss könyv, utána a szerzők nem nagyon írnak egy darabig semmit.

Akkor majd nyilván az is lesz. Szóval, hogy ez így ilyen fonában változik, ez ebből a szempontból befolyásol, de egyébként más szempontból meg tényleg csak ilyen technikai szinten befolyásol, hogy tudnom kell, hogy működik az Insta, akkor használom, akkor tudnom kell, hogy posztolom kell a Facebookomra, és hogy legyen valami kontent, akkor ne sülyesz el az oldalamat, akkor tudnom kell azt is, hogy a kontent, amit posztolok, ez hogy kell működni.

Tehát, hogy ennek van egy csomó ilyen technikai része. Tehát tényleg azért tartom ezt fontosnak, mert különben hirtelen, tehát tényleg az egész világ így kommunikál, így működik, és ha ebből kimaradsz, akkor eltűntél.

[Yanagisawa] (15:52 - 15:58)

Akkor eltűntél. És akkor ehhez is kell, vagy ehhez is jó most ez a Grádusz művész ügynökség?

[Simon Márton] (15:58 - 15:59)

Igen, tényleg a Grádusz, igen.

[Yanagisawa] (16:00 - 16:16)

Ők ezt átveszik tőle? Mert azért ez egy, valljuk be, azért ez egy szi-szi-fuszi. Tehát azt, hogy most tényleg ezzel foglalkozni, hát én is tudom, ez rengeteg energiát vesz el, mármint úgy, hogy amikor az ember tudna alkotni is helyet.

[Simon Márton] (16:16 - 17:28)

Igen, ezt el is felejtettem, bocsánat. Szóval nem a Grádusz az első ügynökség, akivel dolgozom, hanem azt hiszem talán három éve, két éve vagy három éve volt már egy ügynököm, aki segített nekem szervezni, Svejbert Barbara, és mostanáig dolgoztunk vele, és amikor annak vége szakadt, akkor megkerestem a Gráduszt, akik nagyon kedvesek, és nyitottak voltak, és akkor most velük dolgozunk. Igen, kell, nagyon is kell.

Egyrészt kell azért, mert van egy része ennek, amit én egészen nincs is energiám intézni, mert azért nem értek hozzá. És ezt viszont már nem tudom kitanulni, vagy nem is érzem feladatomnak, hogy hogyan tárgyaljak, kikkel tárgyaljak, nem tudom. De hát abszolút önjáróak, csinálják, amit kell, én meg kapom a dátumot, hogy hová kell menniek, meg mikor.

Tehát, hogy ez így szerintem egy elég jó konstrukció, mert ezt a részét. A közösségi médiát azt nem vállalták. Hát meg a self-brandnek, hogyha van ilyen, nekem hogy self-brandem, akkor annak része az, hogy én én vagyok, tehát hogy velem lehet kommunikálni, hogyha valaki ír nekem az Instának, akkor én fogok rá válaszolni.

[Yanagisawa] (17:28 - 18:12)

Tehát az alkotás szempontjából ezek a mellékes, ha szabad így mondani, dolgok, és valóban, tehát ezt ki kell tanulni. Jó, hát ha már megvan, akkor jó, de hogy helyette nem tudsz más csinálni, nem tudsz alkotni. Egyébként mennyire fókuszálsz te a dolgokra?

Szeretsz te egy dologra összpontosítani? Mert csak így, hogy például a verseidből is nézve, hogy annyira mindenféleim, hogy milyen típus vagy, hogy te ilyen fókuszál, tehát hogyha elkezdesz valamit, akkor aztán úgy belemerülsz, és akkor csak az, vagy pedig azért ilyen multitesk módjára azért ezt, meg ezt, meg ezt is tudod csinálni.

[Simon Márton] (18:14 - 19:05)

Hát jobban szeretek fókusz lehet lenni, de most sokszor multiteskingelni kell inkább, tehát, hogy ezek a hétköznapjaim általában úgy néznek ki, hogy van tíz különböző állapotban lévő futó projekt, amivel foglalkoznom kell, és akkor ez mindenre kiterjed. Tehát attól kezdve, hogy van egy verse, amit bekéne fejeznem, és el kéne küldnem valami folyóirathoz, vagy van egy, nem tudom, levelezés, amivel benne vagyok, és válaszolnom kéne, és van egy, nem tudom, egy ajánlat, egy olyan felkérés, amit éppen egyeztetünk, és arra is válaszolnom kéne, meg van egy fordítás, ami majd most megy nyomdába, és akkor azzal is volt valami levelezés meg, és ezek így vannak, és akkor az van, hogy egyiket a másik után, mint a saját asszisztánsra vagyok, és akkor ezeket így intézgetem. És csinálod.

[Yanagisawa] (19:06 - 19:40)

De várj, de például egy fordításnál, hogyha te, ugye, fordítasz, én feltételezem azt, hogy abba, hogy mondjam, tehát úgy lelkileg is benne kell lenni. Tehát az nem egy olyan dolog, hogy, mit tudom én, oké, csinálom fél órát, és akkor puff, csörög az óra, vagy nem tudom mi, akkor átmegyek a másik dologra, hanem egy az, hogy ugye akkor kell egy hangulat, szóval ezt így meg lehet oldani, hogy akkor tényleg így polcról veszed le, hogy akkor a következő feladat, a következő feladat, vagy pedig...

[Simon Márton] (19:40 - 20:43)

Hát, változó, néha igen, néha nem. Néha nem. Szóval erre nincsen konkrét vagy ilyen pontos válaszom.

Időnként meg lehet oldani, hogy én milyen passzban vagyok, másrészt a feladat milyenségétől is nagyban függ, hogy ez most értem melyik, tehát, hogy nem tudom, a könyvet, amit fordítottam, a regényhosszúságú könyvet fordítottam, azt nyilván nem lehet, akkor nem tudom, délutánonként bevolt azt, hogy le kell ülni, és akkor dolgoznom kell három-négy órát, és akkor ezt így megcsináltam. Tehát, mondjuk most fordítottam verseket, mondjuk Hagyj Váraszak utalót fordítottam, akkor nyilván neki vannak ezek a rövid versei, a cukinyó, az a... melyik az a...

oldítás, a jövőt és a holdra. És abban rövid versek vannak, és ez tök jól lehetett, hogy foglalkozol vele egy órát, három-negyed órát, van, nem tudom, egy ilyen tízsoros vers, és megcsinálsz bele egy-kettőt, akkor gondolkozol, hogy ez így jó-e, versnek jó-e, fordításnak hülye, nem tudom, nem működik, éppen fáradt vagy, akkor félreteszed, aztán előveszed másnap. Tehát, hogy van ennek egy ilyen része is.

[Yanagisawa] (20:45 - 20:47)

Tehát azért ezt lehet tartani egy ritmust.

[Simon Márton] (20:48 - 20:49)

Igen, igen.

[Yanagisawa] (20:49 - 21:22)

Vannak-e neked félelmeid? Ez egy jó kérdés. Illetve előtte, mielőtt így konkrétan a félelmekre rátérnénk, hogy érze le versenytársakat.

Ugye olyan valakit, akire azt mondod, hogy felnézel, de tartasz tőle, és egy kicsit úgy gondolod, hogy talán én ebben jobb vagyok, figyeled a környezetedet, külfölditől kezdve magyart is, ez hogy van? És akkor úgy tartasz tőlük?

[Simon Márton] (21:23 - 22:10)

Hát tartani nem tartom, nem, szerintem engem ez inkább inspirál egy csomó szövet, hogy van egy, nem tudom, ha csak a feleségemet és a legjobb barátomat vesszük, akkor a feleségem, ez a Tóth Réka Ágnes, aki egyébként a Szombathelyi Színháznak a domaturgia, és van neki egy színháztudományi, színháztörténeti, nem tudom azt mondani, színháztörténeti doktoria, és közben folyamatosan dolgozik, és tavaly az ő horvácsoba rendezésében készült Móricz Zsigmond kivirágos kiviratti előadásuk lett Szombathelyen az évad legjobb előadása, amit így megszavaztak a kritikus célben. Gratulálok, ez igen.

Ja, köszönöm szépen. Vagy hát a Réka jel, de már nincs ott is jelen.

[Yanagisawa] (22:10 - 22:11)

Rékának, igen, adát.

[Simon Márton] (22:12 - 24:17)

De hogy, tehát, hogy az például, hát Réka nagyon sok mindenhez ért, amihez én nem értek, ő is iszonyan profin csinálja, én is egy csomó mindenhez értek, persze, amit ő nem tud, és akkor nem tudom, időnként mondom, hogy ha gyerekdarabot ír, akkor ilyen meg olyan vers formákat próbáljunk ki, és akkor abban lesz a dal, és milyen vicces lesz. Tehát van ebben egy ilyen abszolút, olyan egy ilyen partneri viszony, de azt például tudom, hogy egy csomó mindenhez ért, ami az én nem értek, és én gondolom, ez egyébként inspirál. Ott a emlegetett legjobb barátom, a mondjuk a, igen, a Závada Péter, ő nem tudom, pár éve fejezte be szintén a doktoriált filozofiai esztétikából, fenomenológiával, színezfenomenológiával foglalkozik, iszonyúan penge, mindent olvasott, amit én nem olvastam, és értése, amivel én nem értek, és így, csomó szoktunk erről beszélgetni, ráadásul szerintem nagyon jó szövegeket írt, borosztó, jó költő, megint csak az van, szerintem rengeteg mindent tud, amit én nem tudok, nyilván abban bízom, hogy én is tudok dolgokat, amiket ő nem feltetlenül, de hogy ez nem egy ilyen fajta ilyen versengés, ilyen szempontból, vagy nem egy ilyen, de nincs ilyen szorongás, ez nem egy rossz az érzés, engem sokkal inkább, tényleg, ahogy a Rékával kapcsolódom, és hogy motiválasz, hogy van egy ember, aki itt van a környezetemben, számomra a magás személyként is fontos, és tud egy csomó mindent, amit én nem tudok, és szerintem ez egy, hát, ahogy nem tudom, így tudnám elképzelni, hogy a szülők hogyan gondolnak arra, hogy kikkel barátkozik a gyerekük, tehát, hogy olyan, olyasval, akivel szeretnéd, hogy barátkozzon, felteszem a gyereket, aki jó hatása van rá, aki kihoz belőle valami pluszt, és én azt érzem, hogy például, tehát ezt lehetne továbbvinni a Babicki Tiborig, aki szintén, nem tudom, húsz éve baráltam, és rengeteg, szerintem a legolvasottabb ember, akit ismerek, és rengeteg mindent tud, amit én nem tudok, és nagyon sokat köszönetek neki, és ez egy, tényleg, nagyon sok ilyen, azt hiszem, hogy a közvetlen környezetem tele van olyan emberekkel, akiket, tehát én szeretek olyan helyen lenni, ahol nem én vagyok a legokosabb.